Nők és férfiak

Szállodai reggeli, hosszú sorokban kigyózik a nemzetközi vendégsereg az asztalok közt. A hölgyvendégek külsőre észrevehetően homogén benyomást tesznek: javarészt szőke árnyalatúak korra és nemzetiségre tekintet nélkül. Ruházatukban is csak annyi a megkülönböztető jelleg, hogy minél idősebb egy hölgy, annál szinesebb, tarkább textilt ölt.

A nemzeti jelleg manapság inkább a férfiakról olvasható le. Köpcösek vagy szikárak, hasas sörivók vagy borvirágos arcúak: velük érdemes tippelni, ők még kevésbé európaiak.

Civilekből félállamiak

Az egyházak után most a polgárőrséget emelné ki a független nonprofit szervezetek közül egy törvényjavaslat.
Közalkalmazotti státuszt ugyan nem kínálnak nekik, ez egyelőre a papságnak sem jár, de közfeladatot ellátó személyekként marad a büntetőjogi védelmük és rendszeres állami támogatásban részesülnek majd. Mind a 75 000 ember.
Ebből az előterjesztésből kiolvasható, hogy még mindig minden társadalmi problémára az államszervezeten belül keressük a választ.
Ami pedig kivülreked a közalkalmazotti körön, arra kezd kirajzolódni ez a neokorporativnak tekinthető új, félállami-kváziönkéntes periféria. Ezen a hatalomvédte bensőség e körén kivül jönnek a közhasznúnek elismert nonprofitok (értsd: állami feladatokat átvállaló civilek). A közhasznúság e felfogása mélyen államias gondolkodást takar. Valójában minden civilszervezet közhasznú, legfeljebb a társadalmi elismertségükben lehetne különbséget találni - de erre más kritériumok irányadók!
Még kijjebb már csak az igazi magános civilek fagyoskodnak.
A közfeladatoknak fétise alakult ki nálunk. Közszolgálat és közérdek - senki soha nem leplezi le az e terminusok nevében elkövetett visszaéléseket! Visszaélésnek tekintem a mindenkori adóbevételen lényegesen túlterjeszkedő állami szerepvállalást, amikor az állam magához ragadja a magánkezdeményezést, amikor elszivja a forrásokat a magánszektor elől. A független magánjogi civilszervezetek elől is.
Ha nem állnánk az euro bevezetése előtt, akkor végképp reménytelen lenne ez a "kultúrharc".

Egy nagyvállakozó keservei

A gazdasági verseny fontos dolog, ennek legfőbb biztosítéka a tankönyvek szerint a sokszereplős piac. De van más biztosíték is.

Ma délelőtt egy vállalkozó szitkozódott nekem, gyakorlatilag inkább a vállamon zokogta el a bánatát. Építési vállalkozóról van szó, aki megvesz egy ígéretes fekvésű telket, felhúz rá egy társasházat majd értékesítvén a lakásokat továbbáll. Üzleti kapcsolatban állunk, én az ezres nagyságrendben vagyok neki beszállítója, ő pedig milliós nagyságrendben gurigázik. E nagyságrendi különbség miatt őszinte lehet velem: életét nem annyira az uniós vagy hazai versenyszabályok keserítik meg, még kevésbé a versenytársak. Akiktől undorodik, azok a nagyobb nyilvános üzletkötések körül keselyűként szálldosó ügyvédek. E lézengő ritterek nem átallják felkeresni vevőit és sikerdíj fejében felbujtják azokat, mennének perre az építési vállalkozóval, aki nem azt az anyagot építette be a létesítménybe, amely a költségvetésben szerepelt, vagy nem azt a műszaki megoldást alkalmazta, amelyet a kivitelezési tervben beállított.

(image placeholder) Márpedig perelni, akárcsak fogadást kötni, szinte mindenre lehet és aki keres, az talál is. Az építőiparban is, ahol a pillanat kényszerei között sokszor csak alkalmazni lehet a tervező útmutatásait, de egészében követni nem. Például az egészségügynek is megvannak ezek a keselyűi, minden kórházigazgató ismeri őket a tárgyalóteremből. A bíró szakértelmén sok fordul meg az ilyen perekben, ahol azt kell megítélni, mennyire követte egy eljárás az előírásokat, szakmai protokollokat.

Minden gazdasági tevékenységben a profit forrása az, hogy az egyik fél a másik fél kárára jobban meg tudja ítélni, mi mennyit ér. Azt gondolom, ez az érdekvédelmi tevékenység is hozzájárul ahhoz, hogy reális költségviszonyok alakuljanak ki, ezzel pedig segít megállapítani és stabilizálni a mi gyakran tökéletlen piaci viszonyaink között egykönnyen elszálló piaci árakat a gazdaságban.

Tévénézettségi mutatók

Tegnap este társaságban tévés szakemberek ültek. Kereskedelmi tévések.

Szó esett az ún. képernyőbizottságról, amely pusztán külsődleges adottságok alapján arról dönt, adásba kerülhet-e egy arc. Feltette valaki a megalapozott kérdést: ha a mindenki által joggal kedvelt, de megjelenésében szerény adottságokkal rendelkező B.Gy. műsort vezethet, akkor ugyan kit szűr ki a képernyőbizottság. Mi a bizottság létalapja?

Kérdezgettük ezeket az újságíró-üzletembereket továbbá a nézettségi arányokról, műsorok és tévés személyiségek nézettségéről is. Felvetődött közben, hogy manapság, amikor a statisztikák fétise (sajnos) elmúlt és az átpolitizált életünk semmilyen területén nem lehet már úgy számokra hivatkozni, hogy azt élből ne cáfolná valaki, hogyan tarthatják magukat éppen ezek a nézettségi mutatók számháború nélkül, tökéletes érintetlenségben?

Tudjuk ráadásul, hogy pusztán 800 készülékkel mérik Magyarországon a tévés nézettséget, ez a mintanagyság a mintavételi szabályok szerint legfeljebb arra lehet elég, hogy valamely tendencia irányáról óvatos becslést kapjunk, de semmiképpen sem a tényleges nézettségről. Márpedig tegnap este a médiakutatásokra támaszkodó vendégek úgy dobálóztak ezekkel a számokkal, a napi rutin révén beprogramozott emberek korlátolt biztonságérzetével úgy döngöltek agyagba politikusokat és műsorokat, mintha ezek a számok tényszámok volnának.

Azt kell gondolni, a nézettségi vélelmek alapján még mindig olyan nagy pénzek mozognak, hogy itt nincs helye a közgazdász kikezdő dumájának. Az online médiának - a maga korrekt és nyilvános mérőszámaival - ez az önhitt hozzáállás nem jósol könnyű jövőt. A szennyáradat egyelőre nem enged, még a hirdetési piacon elszenvedett ilyen nyilvánvaló versenyhátrány okán sem.

Szösszenet

A mai internet olyan mint a nagyvárosi aluljárók mindenütt a világon télen: tele van ügyködő emberek serény forgalmával, szép portálokkal, kézenfogva andalgó párokkal és egyben lézengő emberekkel is a hajléktalanoktól a fosztogatókig. E kényszerű együttélés miatt jobb lehajtott fejjel és lesütött szemmel ügyködnünk, mert áthaladásunkkor egykönnyen ránk nyomhatnak valamit, vagy éppen könnyíthetnek rajtunk, vagy akár egy félkegyelmű átkozódásaiba futhatunk bele. Nem tudom úgy elképzelni a bitvilágot, hogy az ne képezze le a hús-vér világ teljességét.

Egy tanár kultúrkritikája

Itt a félév végi zárthelyik ideje, hallgatóim projekteket adnak le és vizsgáikra készülnek. A könyvtárakat mindezek közben kevéssé látogatják, még saját intézményük szerény adottságú könyvtárát sem, minden szükséges információt meg tudnak ugyanis szerezni az interneten is. Természetesen semmilyen valós ok nincs arra, hogy a diákok tájékozódásából kizárjuk az interneten fellelhető írásokat. Engedve hát a korszellem nyomásának, ma már a legtöbb tárgyban a forrásmunkák között fel is lehet tüntetni interneten szerzett anyagokat. Jó, ha a témavezető annyit megkövetel, hogy legalább a szerzők azonosíthatóak legyenek és ne egy chat-room gondolati anyaga másolódjon át a dolgozatba.

A diákok azonban nem érzékelik, hogy milyen sekélyes jelenleg az a merítési bázis, amelyből így dolgoznak. Egy pillanatra sem tesztelik, hanem teljes bizalommal használják a keresőgépet és a bégető bárányok naívságával vallott meggyőződésük, hogy az mindent lát. Amit pedig esetleg mégsem lát, az nem is érdemes a figyelemre, hiszen forráskritikával nem élnek, senki nem is tanítja meg őket rá a történelemszakos bölcsészhallgatók kivételével.

Ebben pedig a saját kárukra nagyot tévednek, hiszen csak a (hazai) internetes oldalak között tudnak böngészni így, márpedig azok a tartalmi feldolgozottságot tekintve ritkán vagy éppen sohasem jutnak túl az újságírás lehetőségein. Amúgy az már komoly színvonal jele egy honlap és pláne egy blog esetében, ha az újságírás szakmai szabályai szerint készül és frissül. De a könyvekben megtestesülő tudás - szépírók, értekező prózaírók és tudósok rendszerint évhossznyi munkáját rejtő és a kiadók tapasztalt szerkesztőinek hozzáadott értékével megnövelt tudás - az mind kívül reked ezen a horizonton.

Mindezt a tudákos szösszenetet érvnek szánom abban jogi csatában, amely a szerzői jogok értelmezése körül van kialakulófélben világszerte. Mint ismeretes, a szerző jog, mint minden más, a szellemi tulajdonhoz fűződő jog, a jogtulajdonosok legitim érdekeit védi az innováció érdekében. De arra nagyon kellene vigyázni, amikor az online világ által felvetett számos újraértelmezési eset kapcsán a szerzői jog határait a bírósági gyakorlatban pontosítják, hogy a tulajdonjog soha ne akadályozza a tudáshoz való hozzáférést.

Márpedig a mai diákok, gólyák és doktoranduszok együttvéve, egy tingli-tangli írás kedvéért nem látogatják már a közkönyvtárakat - ezt a visszavonhatatlan tényt tudomásul kell venni. Ehhez a fejleményhez pedig úgy tudunk alkalmazkodni, hogy lehetővé tesszük a keresőgépeknek, hogy könyvekben is keressenek. (És akkor még nem szóltunk a filmekről, tévékben sugárzott hangzó- és képanyagról, múzeumok gyűjteményéről, a blogszféráról és sok minden másról). Ez ugyanis egyelőre - ha valaki még nem gondolta ezt így át - nem műszaki hanem kizárólag jogi okokból nem lehetséges. A diákok pedig szemellenzővel böngésznek tovább, nem úgy mint ezek a szabad szellemiségű igavonók a fenti képen.

Állami túlhatalom

A Petőfi rádióról kisütötte a médiahatóságnak becézett sóhivatal, hogy zenei műsorai nem közszolgálati jellegűek, azok jobb helyen volnának egy magánadó keretei között. Véletlenül, most az egyszer fején találták a szöget. A közfelháborodás azonban elhallgattatta őket.

Ez nem jósol nagy jövőt a krónikusan deficites központi állami költségvetés kiegyensúlyozásának. A kísérlet indulása jövőre, a választások utánra várható. Célja nem annyira a maastrichti követelményeknek való formai megfelelés az euró miatt, hanem inkább a tartalmi-lényegi megfelelés. Ez pedig abban áll, hogy az állami túlterjeszkedés ne szívja el a levegőt a vállalati szektor hitelezési lehetőségei elől.

Amióta az eszemet tudom, Magyarországon infláció dühöngött és a költségvetés túlköltekezett. Az előbbi gond mintha megoldódni látszanék. Ám az utóbbi mintha fogósabb lenne. Ehhez mintha nem lenne elég a gazdaságpolitikai szükségszerűség, ehhez mintha mélyebbre kellene nyúlni. Az állam túlhatalmát (a politikusok projektjátszadozásait) egyelőre képtelen kiegyensúlyozni a vállalkozói befolyás

Pedig minden másképpen volna egy (közel) nulladeficites világban: a vállalkozásba fogó fiatalokhoz, ha jó ötlettel állnak elő, a bankok hozzávágnák a pénzt, hosszú lejáratra és két százalékos kamatra (ami még mindig azt jelenti, hogy egy hosszúlejáratú hitelt, mondjuk 35 éves futamidő alatt kétszer fizetünk ki). A civileket, akik eddig az állam emlőin lógtak, felkutatnák a szponzorjelöltek, fogadnának már pénzt el tőlük egy kis publicitás fejében... És a vonzó példák hosszan sorolhatók.

Egyedül a képviselőknek volna üzleti ügyekben kuss és a minisztériumok helyett közalapítványok osztanák el a fejlesztési forrásokat. A megcsonkult minisztériumok szabályozással és a verseny tökéletesítésével foglakoznának.

Trafik, mint kisvállalkozás

Fényképeimet régi szivardobozaimban tartom. Egy évben körülbelül annyi szivart szívok el, mint ahány eltevésre érdemes fénykép készül.
Mindegyik doboz történetérre jól emlékszem. Van köztük például három-négy kubai államszivar-doboz, amelyet a nemcsak cigarettát szívó Kádár János adott Schultheiss miniszternek, akitől azután a dobozok drága tartalmukkal együtt az én trafikosomnál landoltak.
Hogy az ilyen értékes kapcsolat milyen sokat számít még ezeknél a kisvállalkozásoknál is, azt abból láthatjuk, hogy a rendszerváltozás után tönkrement ez a Paulay utcai trafik. Egy földárverésen megismerkedtem viszont a Károlyi utcai trafikossal, egy hadirokkant unokájával, ő vitte tovább nálam a hagyományt. Tőle tudtam meg az alábbiakat:

Korábban, még a nyilvános közbeszerzések kora előtt, trafikos csak kiválasztott ember lehetett. Akárcsak a más állami jövedékek esetében, megválogatták, alkalmi politikai alkuk tárgyává tették, ki kaphat meg egy-egy állami megrendelést. Így például a sószállítás jogát igen gyakran váltogatták. A dohányjövedék - ami egyedáruságot jelentett - szigorúan bánt a trafikengedélyért folyamodókkal. Elsősorban hadirokkantak és hadiárvák kaphattak trafikjogot. Bár az államnak az abszolutizmus korából származó dohánymonopóliuma ma is fennáll, a trafikengedély megkülönböztetettsége már a múlté.
Bárki kiválthatja az önkormányzatoknál ezt a kereskedelmi engedélyt is ugyanúgy, mint bármely iparengedélyt. Bármelyik kereskedő szabadon vásárolhat a dohánygyárakban is vagy a nagykereskedőnél. Fontos még tudni, hogy a trafik az autóversenyzés mellett a dohányreklám kevés megmaradt színtereinek egyike.

Versenyhiány

Ma egy mikrovállalkozás - tehát a legkisebb létező forma - nem ússza meg évente 30 ezer forintnyi összeg bankjára költése alatt. No nem az intenziv bankkapcsolatok költségeként, nem hitelbirálatért, folyósításért, rendelkezésre tartásért. Nem a pályázati tanácsadásért, a sajáterő megelőlegezéséért. Pusztán a túléléséért, tehát egy olyan számla vezetéséért, amelyen aztán minden lélegzetvétel további díjakkal terhelt.

Pedig alig van már banktisztviselő - egyre több számlavezetés online történik. Persze plusz költségért, egyelőre szerény költségért. Az egy (megszokásból) túlfoglalkoztatott OTP kivételével a legtöbb bankfiók kong az ürességtől. A postán ezzel szemben , ahol rettenes sorok állnak, ott persze még mindig intéznek bankügyeket...

A bankok digitális migrációja egyelőre semmilyen megtakaritást nem hozott a fogyasztóknak. Ezzel a bankszektor cáfolja az internetes Új Gazdaság legfontosabb ismérvét: a tranzakciós és marginális költségek nulla felé tendálását és az üzleti modellek ingyenesség felé közeledését.
Magyar Versenyhivatal, óh!