Kovács Ágnes ügye

A tényeket immár az egész ország ismeri. Ugyan az emberek már nagyon régen nem a sportoldalon kezdik olvasni az újságokat, hiszen a sport hírei alig különböznek az üzleti világ eseményeitől, de ez a nehezen megítélhető hír mégis mindenkit felrázott. Az ügy középpontjában egy szimpatikus sportoló áll, aki egyébként a hozzá közel állók megítélése szerint nem egészen mentes a sztár-allűröktől sem. Talán éppen ezért lett éppen ő, aki rosszul értelmezett öntudatból elsőnek lépett konfliktusba az új szelek embereivel. Szeretnék rámutatni, hogy ez az eset egy félreismerhetetlen tendenciát rajzol ki.

Mai üzlettudományi ismereteink szerint a doppingot a minőségbiztosítás hiánya okozza a sportban. Nem a győzelemre törekvés, nem a túlzott elüzletiesedés, hanem a betartandó protokollok hiánya, ami megadná azokat a standardokat, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, a tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak.

A nemzetközi olimpiai mozgalom vezetői heroikus erőfeszítésre szánták el magukat. A huszonnegyedik órában teszik ezt, amikor már a lovak is doppingolnak. Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletbe tenyerelő módon megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is belenyúlt a (nemzetközi) sportvezetés, ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál illetve az eredmény centrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén „el tud üzletiesedni”: ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek.

A közképpel kereskedőknek épp elég bajuk-gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, hogy a pályájukat befejező professzionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is ástunk igazán mélyre, például oda, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése még mindig – minden reformkísérlet ellenére - a járulékfizetőket terheli.

A kirajzolódó tendenciát abban látom, hogy míg a nemzetközi sportvezetés a globális sport összérdekét szem előtt tartva elszánta magát a szakításra, és igazán független ellenőrző testületet hozott létre, amely hamar kiépítette a maga ütőképes világhálózatát és megkezdte a sziszifuszi küzdelmet, addig a nemzeti sport-establishment minden országban a visszarendeződésre játszik. Más országokban meglehet jó eséllyel – nekünk azonban Athén után semmi esélyünk nincs a jogi csűrés-csavarásra. Legfeljebb utóvédharcra telhet, a mikromenedzsment nehézségeire hivatkozó szabotálásra.

Közgazdász-körökből mindenestre már elegen szállítják nekik a kifogások értelmezési keretét: olyan ez a mai felbuzdulás, mondják, mint az Avery Brundage NOB-vezér időszaka volt a múlt század hatvanas éveiben, amikor az amatőrizmus „avítt angolszász fantomja” jegyében körömszakadtáig küzdött azért a NOB, hogy kirekesszék a nyíltan hivatásos sportolókat az olimpiáról. És lám, hol van ma már, kérdezik hangsúlyosan, az amatőrizmus e maximája? Ugyanilyen sorsra jut majd ez a mai dopping-ellenes szélmalomharc is, hiszen ugyan kit érdekel majd egy 12 másodperces 100 méteres futás...

A sportorvosok pedig azt suttogják, hogy a mai teljesítmények mellett éppen a testi egyensúly megőrzése érdekében van szükség mesterséges beavatkozásokra... A sportvezetők a mindenkori doppingvétség egyéni és eseti elbírálását szorgalmazzák, hiszen a szövegösszefüggés ismerete nélkül soha nem ítélhető meg a cselekmény. Nem szabad, vetik fel, összehasonlítani egy vízumköteles ország (sic) ellenőrzési rendszerét a szabadon átjárható miénkkel, mert nálunk így nem lehet előre értesülni az ellenőrök érkezéséről…

A megfigyelő nem kíván állást foglalni a vétséggel kapcsolatban – kivált, hogy a sportolónak most már papírja van arról, hogy nem követett el hibát. Egyedül a Roger-Moore-mozzanatról szól ez a hozzászólás, arról, hogy milyen társadalmi kontextusban mer tengelyt akasztani a sportoló és előnyben részesíteni egy kézfogást a kötelességével szemben.

Ezt a csatát nem Magyarországon vívják meg, de itt sem mindegy, hogy a vesztes oldalon végzünk-e majd. Márpedig ha a szakmai közvélekedés megengedi, hogy a sportoló nyűgnek - alkalmanként akár lerázható nyűgnek is - tekintse az ellenőrzést, akkor a szabadidősporthoz is visszacsatolni képes versenysport egésze károsul. Hiszen ez a kívánatos visszacsatolás éppen az egészség közvetítésével valósul meg.

Ha pedig valaki azt mérlegeli, érdemes-e ragaszkodni „a talán avítt egészségfelfogáshoz”, annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik – a cirkuszi artisták abszolút sportemberek! – akkor logikus fejlemény lesz az is, hogy a nagyobb látványosság kedvéért a sportolók meztelenül versenyeznek majd, mint az ókori játékok vége felé. Ekkor pedig – újra a római pápa vagy valaki más – egyhamar betiltják majd másfél évezredre megint az olimpiát, csakúgy mint régen.

Hallgatói észrevétel

Éppen a gyógyszerekről mint innovációról beszélek és ecsetelem, hogy az új, szabadalmi védettség alatt álló szerek miben különböznek a generikumoktól. Találóan és gyakorlatiasan közbevetik: hát abban, hogy ismert mellékhatásokról ismeretlenekre váltunk...

Bioélelmiszer, logika és modernitás

Hallom az egyszeri lobbistát egy rádióműsorban kikelni a bioélelmiszerek ellen. Indulatos érve egy felmérés, amely egy ötéves követéses vizsgálat eredményeképpen kimutatta, hogy a legtöbb hagyományos módon termelt élelmiszer egyáltalán nem rosszabb a divatos de méregdrága bio-élelmiszereknél. Nincs ok tehát folytatta, hogy a lakosság egyre többet költsön a modern bio-árukra.
Szerintem azonban ebből a vizsgálatból nem következik semmi, legfeljebb az, hogy a hagyományos élelmiszerek minősége is rendben van. Például nem szüretelik le a szőlőt addig, amig a rézgálicot le nem mossa róla az eső. (Amúgy ma már senki nem használ növényvédőszerként rézgálicot).
Akkor volna tehát megfontolható ez az érv, ha fordított eset állna fenn: ha azt mutatná ki a vizsgálat, hogy a bioélelmiszerek között is van vegyszerrel fertőzött, vagy más módon minőségcsökkent áru. Ekkor lehetne azzal érvelni, hogy a bio megjelölés csak trükk.

Hasonlóképpen az ásványvizeknél: ott is gyakran érvelnek a közegészségügy szakemberei, hogy a csapvíz semmivel sem gyengébb minőségű az ásványvíznél. Igen ám, de ez nem kifogás: ha kimutatható lenne egy ásványvízről (előfordult már, a Perrier egy palackjában egyszer benzint találtak) hogy nemn azt tartalmazza, amit hirdet magáról, akkor jöhet a botrány.

És mégvalami fordított ebbben az érvelésben: valójában a bio-termelés a hagyományos, és a nagyüzemi a modern.

Népesedéspolitika

Mint ismeretes manapság az itt jelentkező sajnálatos deficitet családpolitikai intézkedésekkel, tehát pénzbeli juttatásokkal, illetve a migráció tűrésével igyekeznek kezelni.

Az ókori Görögországban azonban más megoldás született erre a társadalmi gondra. Az egyik brutális háború után, Szókrátész idejében, amikor különösen megcsappant a népességszám, a szenátus elrendelte, hogy minden házasember köteles kettő asszonyt magához vennni.

A filozófus életének sok részletét feljegyezte a krónika, innen van tudomásunk erről a ma szokatlannak, de mindenképpen logikusnak tetsző rendeletről. Szókrátészné, született Xanthippe (görögül: Ξανθίππη) éles eszű, de sajnálatosan makrancos ifjú hölgy volt. Szópárbajban állítólag csak ő tudta legyőzni a filozófust. Egyszer például, mint a mellékelt metszet is mutatja, egy szóváltást követően valami folyékony anyagot zúdított férje fejére. Ez a következő megfigyelésre indította a férfit: "Hiába no, égiháború után mindig eső várható"




Amikor pedig, engedelmes állampolgárként a második asszonyt is magához emelte, Szókrátész kesernyésen azt mondta: "Házasodjál meg, vagy maradjál házasságon kívül - egyre megy, úgyis megbánod. Aki pedig két asszony között él, az kifejezetten börtönt emel maga köré." Ez utóbbi sóhajtás már Telemann operájából, az 1721-ben írott „A türelmes Szókrátészból" való.

Olvadó biztosítékok

Nálam sok kell ahhoz, hogy közéleti kérdésben valami kiüsse a biztosítékot. Egykori jelölésének aktív támogatójaként, többedmagammal most mégis az alábbi levelet intéztük a köztársasági elnök úrhoz.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!
A Magyar Gárda megalakulását a hazai és az európai közvélemény egyaránt figyelemmel kísérte.

Ön, mint az egykori Ellenzéki Kerekasztal résztvevője is, cselekvő szemlélője volt a magyar jogállamiság, a III. magyar köztársaság kialakulásának. A rendszerváltás legfőbb legitimációját az a népszavazás alapozta meg, amely megszüntette a Munkásőrséget. Fel kell hívnunk a figyelmét a Munkásőrség és a Magyar Gárda közti lényegi hasonlóságra: mindkettő pártszolgálatos és parancselvű szervezet. A pártszolgálatban álló, militáns, kiképzésben és parancselven működő szervezet léte összeegyeztethetetlen volt és maradt az alkotmányos demokráciával, mert tagjainak személyes, alkotmányos, állampolgári felelősségét a parancsadó társadalmi legitimáció nélkül veszi át a parancs végrehajtójától.
A magyar baloldal belátta a Munkásőrség demokrácia ellenességét, és aktív részvételével történt ennek megszüntetése.
A Magyar Gárdát létrehozó párt elnöke, - egyenesen az Ön ablaka alatt, a gárdatagok avatásán, - nyíltan kifejtette, hogy a jogállamiságot és a III. köztársaságot megteremtő rendszerváltozás megmásítására törekednek.
A történelmi tapasztalat óva int a kisszámú, de militáns, ideológiailag fajvédő szervezetek lebecsülésétől. A Magyar Gárda jelképvilágában, és az azt létrehozó Jobbik Párt megnyilatkozásaiban félreérthetetlenül megjelenő nyilas mozgalom is jelentéktelen társadalmi bázissal induló pártszolgálat volt, amely a változó történelmi körülmények között alkalmat nyert tömeggyilkosságokkal az államhatalmat ideológiájának szolgálatába állítani. A parancselvű pártszolgálatok társadalmi veszélye pont a jövő kiszámíthatatlanságában gyökerezik.
Magyarországon soha nem volt jelen egyszerre demokratikus berendezkedés és pártszolgálatos, parancselvű szervezet.
A magyar történelem felejthetetlen, és letagadhatatlan mélypontja volt a hungarizmus hatalomgyakorlása. A hungarista pártszolgálatos szervezet tömeggyilkosságai mélyen az emlékezetbe rögzültek, határokon belül és kívül. Nem csupán diktatúra volt a Szálasi puccsot követő, és a felszabadulást megelőző periódusban, hanem terror. A nyilas mozgalom megszüntetése nyitott lehetőséget 1945- és 1949 közötti II. magyar köztársaság számára. Ennek a korlátozott szuverenitású, és rövid életű korszaknak az emléke éltette az 1956-os forradalmárokat, és az 1989-es rendszerváltókat egyaránt.

Önnek is van alkotmányos kötelezettsége arra vonatkozóan, hogy ne a hungarista értékrend, hanem a demokratikus értékrend érvényesülhessen hazánkban. A Magyar Gárda olyan párt szolgálatában fog működni, mely eddig kifejtett ideológiájával és jelképeivel a hungarizmus felélesztését, a nemzetközi viszonyok konfliktusos átalakítását hirdette meg. A Jobbik Párt irracionális igyekezete ellenére sem a belső, sem a külső közvélemény számára nem válik a nácizmus magyar adaptációja elfogadhatóvá.
A Magyar Gárda bírósági bejegyzése csak és kizárólag e szervezet szemfényvesztése feletti bírói szemhunyással; a "cigánybűnözés" militáns eszközökkel történő orvosolását kulturális célnak elfogadó bírósági határozattal valósulhatott meg
.
Ön, aki az ország egységének, és demokratikus rendjének képviselője, aki bevezette a köztársasági elnöki hatáskörbe a demokratikus értékrend szerinti mérlegelést, felelős azért is, hogy a hatályos magyar jogrendbe tartozó nemzetközi kötelezettségeink akkor is megvalósuljanak, ha a bírói hatalommal való visszaélés folytán ez esetleg csorbát szenvedne. Magyarország a békeszerződésben - ma is hatályosan - kötelezettséget vállalt a Magyar Gárdát is magába foglaló körben meghatározott szervezetek létrejöttének megakadályozására.

A Magyar Gárda megalakulását Európa számos országának sajtója nyomon követte, nem kerülhette el figyelmüket, hogy a Magyar Gárda alakulása a magyar köztársasági elnöki rezidencia erkélye alatt történt. Ön nem határolódott el egyértelműen az ablaka alatt zajló eseménytől, csupán dodonai módon üzent „a félelmet keltőknek”, és a „félelemmel manipulálóknak is”. E kétértelműség a magyar köztársasági elnök és a Magyar Gárda közötti partnerség látszatát tovább erősíthette. Álláspontunk szerint ez a látszat Magyarország érdekeit súlyosan rontja, és csak a gyors, egyértelmű korrekció orvosolhatja.

Abban a reményben, hogy Köztársasági Elnök Úr felismeri ezen esemény történelmi jelentőségét, kérjük, fogalmazzon meg egyértelmű nyilatkozatot.

Roger Federer játszik, az ingyenes Eurosport nem közvetíti. Kapcsolgatok, hogy elérjem a meccset, az egyik német sportcsatornán meg is találom. a kommentátor természetesen Féderernek ejti a nevét, a német fülnek ez így hanzik jól, jóllehet a svájci játékos maga Federernek mondja a nevét, csupa rövid e-vel és nem é-vel.

Az újkori magyar történelem a német befolyás elleni harc jegyében telt. Nem jöttünk ki belőle jobban, mint a csehek, akik meglehetősen passzívak voltak a közép-európai német hegemónia évszázadaiban.

Amikor azonban arra gondolok, hogy MINDEN magyar sportkommentátor és MINDEN magyar néző kivétel nélkül és ösztönösen Féderert mond, akkor magamban csendesen megkérdezem, megkérdőjelezem, mi volt végül is az értelme ennek az ellenállásnak, a máig érezhető kuruckodásnak/labanckodásnak.

Nök és férfiak közti esélyegyenlöség

Hallgatóimat az elmúlt évben azzal ösztönöztem, keressenek példákat arra, hogy valami az egyik országban tilos, másutt pedig kötelező. Elég kacifántos, hajánál fogva előrángatott eseteket találtak csak, javarészt a nőkkel kevéssé kesztyűs kézzel bánó muzulmán joggyakorlatot összehasonlitva a nyugatival. Pedig elég lett volna a Clark Ádám téri körforgalomig menniük, ahol még a legutóbbi évben is sajátos szabályozás volt hatályban.



Az idei év kérdése az lesz, mondjanak példát arra, hogy nők valamit sohasem tesznek a társadalomban vagy a mindennapi életben. Előrebocsátom, én eddig csak egyet találtam: HA FÉRFIEMBER ÉS NŐSZEMÉLY EGYÜTT ÜLNEK MOTORKERÉKPÁRON, AKKOR TUTI, HOGY A CSAJSZI HÁTUL KAPASZKODIK.



Itt nincs kivétel, nincs alternativ megoldás, nincs semmi, csak úrvezetés.

Tömegközlekedés, autós közlekedés

Autós emberként kiszámítottam, a mai gépjármű árak mellett, amelyeket meg kell fejelnünk a regisztrációs adóval, a súlyadóval és számos más járulékos költséggel (parkolás, benzin, szervizelés, biztosítás), nos a mai árak mellett a legmegfontoltabb választás az, ha mindenhova taxin járunk, mint egy szinésznő.

Persze ez az üzleti modell csak akkor nyerő, ha mindig városon belül közlekedünk, mert vidékre már a húzós dolog taxin járni. A fővárosban viszont saját sávja van a taxinak, ez azt jelenti, hogy elismerik tömegközelekedésnek. A kerékpárosok is megtették az első lépést ezen a rögös, hosszú úton azzal, hogy saját sávjuk lett - hétvégenként - a Margit hídon.

Korszerű fejvadászat

Már régóta hírlik, hogy a személyzeti tanácsadó irodák gyakran a közösségi oldalakon keresztül vadásznak. A bennfentesek azt is tudják, hogy nem annyira az IWIW, mint inkább az összeurópai XING az ideális hely arra, hogy szakmai kapcsolatokat létesítsünk. Legújabban azonban a Second Life is megpróbálkozott ezzel, pontosan az itt magukat képviselő cégek virtuális kiválasztási eljárást kezdeményeztek.

A Second Life 2003-ban alakult, azóta cca 7 millió felhasználó szerzett magának virtuális személyiséget, öltöztette fel és jelenítette meg magát (avatar-ját). E sokmillióból egyedül az elmúlt kettő hónapban 1,75 millió új csatlakozót regisztráltak. A való világ e virtuális párjában mindent lehet csinálni, amit a műszaki lehetőségek ma megengednek. sok ország politikai pártjai jelen vannak, az Európai Unió képviseletet tart fenn. Cégek emblémájával lépten-nyomon találkozni lehet, ingatlant lehet szerezni és az ingatlanoknak ára alakul ki attól függően, hogy hol, minek a közelében helyezkednek el. A francia családok képviseletét ellátó militáns szervezet szerint, aki most beperelte a fenntartó Linden Lab nevű céget, még pedofília is előfordul - szóval tényleg minden megvalósul, amit emberek művelnek egymással.

A meghirdetett állások igaziak, a beszélgetések róluk virtuálisak abban az értelemben, hogy mindkét részről avatarok vesznek részt. Mivel azonban sem a nyakkendő sem pedig a kosztüm nem közelező egyik részről sem, az ilyenkor szokásos nyomasztó légkör és letagadhatatlan megfélemlítési taktikák nem valósulnak meg. sok ember tehát, mert hiszen a virtuális személyiségek mögött hús-vér emberek beszélnek és cselekszenek, jobban tud szerepelni iylen laza körülmények között. A kiválasztottak számára pedig meghívót kézbesít a posta, és sor kerülhet a második fordulóra, immár hagyományos keretek között.

Egy előadás rövidített változata

A szabadidő kitapintható alakváltozásai a XXI. század gazdaságában

Egész Európában folyamatosan és jelentős mértékben csökken a heti munkaidő – ez szinte részét képezi már annak, amit kicsit nagyképűen európai szociális modellnek nevezünk. (Az új tagállamok csatlakozása következtében az összeurópai kép némileg módosul, mert mifelénk azért még többet dolgoznak az emberek). Ez elmondható Magyarországról is, ahol az egyéni vállalkozók és az alkalmazottak csak 21 százaléka dolgozik heti 48 óránál többet, a többiek azért jócskánrészesülnek a csökkenésből. A legtöbb időt a törökök, a legkevesebbet pedig a norvégok töltik munkával. A részmunkaidős tevékenység magas arányából (34 százalék) következően Hollandiában a legrövidebb a heti munkaidő Európában.

Már mai is a munkaügyi konfliktusok zöme a "szabadidő" meg a munkaidő csökkentés körül forog; Percekről van szó, nem is órákról! Mégis, ha valaki lebecsülné a percek szerepét a munka világában, az fontolja jól meg, mennyi időt vesz igénybe egy terápiás döntésekről határozó kórházi nagyvizit, vagy a döntéshozó köztisztviselők mennyi ideig foglalkoznak egy aktával – percekig.

Ma már csak a munkaerő legjobban képzett egyharmada dolgozik teljes munkaidőben egy életen át. A szakképzetlen többség élettapasztalata inkább az, hogy munkájukat egyre inkább gépek és bevándorlók végzik el. Persze életszinvonaluk, fogyasztásuk, a közjavakból és (közegészségből) részesedésük még ezen a szerény szinten is jobb, mint az ókoriaké, vagy akár egy középkori báróé! Ha ezeket a fogyó munkától érintett embereket fel tudnánk emelni a "kulturált semmittevés" athéni (úriember akkoriban nem "dolgozott") és viktoriánus (akkor jöttek létre az amatőr sportolók) mintáihoz, akkor egy aktívabb társadalomban élhetnénk.

Nemcsak "produktiv" munka létezik, nem is csak "improduktiv" munka, hanem van egy harmadik válfaj is: azok a nem piacon értékesülő de produktív tevékenységek, amelyekkel „közfigyelmet” lehet kelteni! A figyelemből ugyanis mindig meg lehet élni – mások ránk irányuló figyelme konvertálható. A tézisem az, hogy az effajta „figyelemfelkeltő” eljárások a legjobb aktiv munkaerőpiaci eszközök! A passzív munkanélküliek figyelem-egyenlege gyakran még negativabb, mint az anyagi helyzetük. Az aktív munkanélküliség (amatőrök, laikusok és önkéntesek) azonban más életmódot takar. Egyre több ember számára megszűnhet így a napi nyolc órában végzendő tanulás, dolgozás, munkanélküliskedés, betegeskedés, nyugdíjaskodás mitosza és ezzel a társadalmilag kötött idő fogalma egyre inkább fellazul és átadja a helyét a munkaidő feltöltődésének mindenféle egyéb társas struktúrákkal. Vegyük észre azt is, hogy a törvényes munkaidő egyre inkább átadja helyét a saját munkaidő egyéni elszámolásokon keresztüli szabályozásának.

Mégegyszer az egyszázalékról: a maradék teendők

Ez az eszmefuttatás arról szól, hogyan lehetne felfuttatni az egyszázalékos adományozást, hogyan lehetne igazán össznépivé tenni. Azzal ugyanis, hogy az NCA létrehozásával megoldottuk a „beragadás” kérdését, még nem adtunk választ az eredeti, az igazi és a legmagvasabb kihívásra, arra nevezetesen, hogy nem elegen vesznek részt ebben a lehetőségben – a közvetlen demokrácia kevésszámú bevált eszközének működtetésében.

Kísérlet a beragadás csökkentésére: törvényváltoztatás utáni hullámban fog beérni ez a javaslat: tehermentesítsük az APEH-et azzal, hogy az NCA közbeszerzési eljárás keretében megbíz egy nonprofit szervezetet azzal, hogy évente bonyolítsa le az egyszázalékos eljárást, oldja meg a felajánlások törvényi előírások szerinti hitelesítését, majd célbajuttatását. Ez nem helyettesíti a köztisztviselők munkáját, a felelősség és a döntés marad az APEH-nél, de a döntéselőkészítés fáradságos aprómunkáját nem kell köztisztviselőre bízni - még akkor sem, ha az ottani munkatársak igyekeznek egyre rugalmasabbak lenni, és az első évek mikromenedzsment deficitjét egyre inkább ledolgozzák azzal, hogy a kisebb elírásokat már önerőből javítják, ahelyett, hogy mint "értelmezhetetlent" visszadobnák.

A tendernyertes civilszervezetet azzal kell megbízni, hogy egyenként vegye fel a kapcsolatot minden egyes adományozóval. Ezzel ez az intézmény emberi arcot kaphatna, mert a fogadó és az adományozó a hitelesítési eljárás során mindvégig folyamatos és szoros kapcsolatban maradhatna. Ráadásul még egy nagy hiányosság kiküszöbölhető marad így: az adószámhoz kötöttség. El lehetne ígyfogadni azt is, ha egy tanyasi öregasszony reszketeg betűkkel csak annyit közöl, hogy „a szomszéd kisváros kutyamenhelyének adom”, hiszen lesz rá önkéntes munkaerő, aki utánajár a dolognak mindaddig, amíg egyértelműen beazonosítható az adományozó szándéka. El lehetne ekkor szakítani ezt az intézményt az éves adóbevallás stresszelő szituációjától és határidő nélküli folyamatos beadást lehetne engedélyezni. Azt is ki lehetne ezzel a megoldással küszöbölni, hogy a jogosulatlanokkal való tárgyalások elhúzódása miatt homályos és negatív értesítések menjenek ki a felajánlók felé.

Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független, merőben alulról építkező, önkéntes munkán alapuló civil megoldása.

A téma rövid ismertetése

Az egyszázalékos felajánlások dolga körül hullámzó viták a Nemzeti Civil Alap közelmúltbeli megszületésével megszűntek. Úgy tűnik, az Alap létrejöttével helyes válasz született, az állami költségvetés a maga eszközeivel kipótolja az ún. „beragadt” adófelajánlásokat. Koncepcióm szerint azonban nem így áll a helyzet, mert maradt még egy elvarratlan szál.

A kipótlás ugyan fontos dolog, abszolút megőrzendő vívmány és ma már olyannyira beépült a civilvilágba, hogy a minden jel szerint képes lesz kiállni a küszöbönálló nagy költségvetési megszorításokat is. Ám éppen a kiinduló problémát nem oldotta meg: továbbra sem emelkedik a felajánlás lehetőségével élni kívánó adózók száma, és ezzel a beragadt pénz nagysága. Érdemes tehát visszatérnünk az eredeti nemes célhoz, hiszen nem Istentől való adottság az, hogy az adózók egyelőre még mindig kevéssé élnek a felajánlás lehetőségével. Ennek ugyanis megvannak a maga szerkezeti okai.

A személyi jövedelemadó egy százalékát immár hosszabb ideje felajánlhatják az adózók olyan nonprofit szervezetek számára, amelyek küldetésével azonosulni tudnak. Egész Közép-Kelet Európában tanulmányozzák ezt a magyar módszert, sok országban meg is lépték már ezt a nagyhatású politikai gesztust a civil társadalom felé. Ez a forrás nagyon fontos a civil világ számára, gyakorlati haszna – ma már jól látszik – szinte felbecsülhetetlen. A 4,5 millió adózóból azonban – minden mozgósítás ellenére - mindmáig rendre kevesebb, mint 1,5 millióan élnek ezzel a lehetőséggel.

A mobilizálásra eddig két össztársadalmi válasz született. egyfelől minden télutón a nonprofit marketing sok elemét felvonultató reklámhadjárat folyik az adózók megnyeréséért az ambiciózusabb civilszervezetek megbízásából. Másfelől pedig megszületett a Nemzeti Civil Alapprogram gondolata, ennek keretében a kormány egy forrásautomatizmust vállal - kiegészíti a felajánlott adóforintokat. Ezek a megoldások releváns és előremutató válaszok, de nem nyújtanak kiutat az alapproblémából, nevezetesen a lakossági felajánlás szűkre szabottságából.
Eddig senki nem gondolt a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldásra: ne az APEH-re bízzuk a felajánlások célbajuttatását, hanem egy arra vállalkozó, közbeszerzési eljárás keretében kiválasztott nonprofit szervezetre! Az ún. programprivatizáció tapasztalataira építő kutatási hipotézisem szerint ugyanis itt rejlik e makacs korlátozottság gyökere!

Az APEH köztisztviselői karának ugyanis, enyhén szólva, nem igazán fontos az a néhány ezer forint, amelynek túlszabályozott célbajuttatásával megbízták őket. Ezt az etatista-közigazgatási beidegződéseinkből eredő balfogást programprivatizációval lehet kiigazítani, úgy hogy közbeszerzési eljárást hirdetünk az adóforintok idevágó részének menedzselésére. A leendő nyertes számára meg kell szabni, hogy járjon utána minden egyes - akár csak utalásszerűen megfogalmazott - adófelajánlásnak is. Ez az ugyanis, amit az APEH ma nem tesz meg, helyette megkövetel egy technikai számot, amely az adószámnak felel meg, és ezzel irreális erőfeszítésre kényszeríti a felajánlást tenni kívánó állampolgárt.

A nyertes szervezettől tehát meg kell követelni, hogy akár reszketeg betűkkel és akár csak hozzávetőleges megnevezéssel körülírt civilszervezeteket is igyekezzen azonosítani! Ezzel az aprómunkás eljárással hatásosan tehermentesíthetjük az adóívét amúgy is fáradsággal kitöltő állampolgárt - és ebben a "mikromenedzsment deficitben" rejlik a "beragadás" gyökere.

A cél az, hogy rajzolódjon ki, hogyan kell kiírnia a Pénzügyminisztériumnak egy közbeszerzési pályázatot arra, hogy valamely jelentkező nonprofit szervezet bonyolítsa le az egyszázalékos kampányt az APEH helyett.

A brit lottó lebonyolítására kiírt ötéves koncesszió tapasztalatai során bebizonyosodott, hogy sokkal olcsóbb megoldás közbeszerzési eljárásban megkeresni egy vállalkozót, semmint köztisztviselői gárdát megbízni (APEH), vagy egy céget feltőkésíteni (Szerencsejáték Rt) és működtetni. A nagy-britanniai lottótender, mint nonprofit privatizációs modell, 1995 óta látványos megtakarítást hoz a brit államkincstárnak az ottani állami szerencsejáték rezsiköltségeiben és működtetésében. A hipotézisem szerint az egyszázalékos adóforintok civil célra irányításában hasonló modell-helyzettel állunk szemben.

A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független civil megoldása. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban működő nonprofit szervezetek számát!

A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy megbízható és utólag verifikálható módon "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. A technikai szám nélkül is beazonosított és verifikált kedvezményezetek jogosultságát továbbra is az adóhatóság ellenőrzi majd és ezt követően lehet utalni az adóforintokat.

Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától és államigazgatástól leginkább független civil megoldása. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban aktívan működő nonprofit szervezetek számát! Ez a koncepció tehát visszatér az eredeti kérdésfeltevéshez és azon a ponton igyekszik előrelépni, ahol máig szorít a cipő: az államháztartás szigorú szabályainak tiszteletbentartása mellett megkönnyíti az egyszázalékos adófelajánlások célbajuttatását. Ezzel egyébként jó példa kezdődhetne a sok más területen is kiírható állami programprivatizációra, amely jól illik a takarékosabb állam kirajzolódó trendjébe.

Verdi operáinak szövegkönyvéről

Lenézőleg szokták mondani valakire, aki kutyaütő a szakmájában: „annyit ért hozzá, mint Händel szakácsnője a zenéhez”.

Jó lenne utánanézni, nekem legalábbis valami azt súgja, a feltehetőleg termetes és cserfes angol szakácsnő annak idején legalábbis dúdolgatott egy ’s mást, amivel hozzájárulhatott a zenei életmű kialakulásához. Máskülönben nem alakulhatott volna ki ez a több nyelven is bevett szólás. Azért is gondolom ezt, mert ott van egy másik, még nagyobb zeneszerző, Verdi, akinek még a librettistája, Arrigo Boito is zeneszerző volt a saját jogán.

A régi tudományban és a művészetben máig is a rangsor az komoly dolog és mindenki betartja, ha egyszer kialakul.

-Mindig minden másképpen van!

Egy érdekes rádióműsorban Hüpereidészről beszélnek, a nagy ókori politikai szónokról és ügyészről (Kollütosz, Attika, Kr. e. 389 - Athén, Kr. e. 322). Előljáróban röviden idézem, amit a Wikipédia ír róla:

Platón és Iszokratész tanítványa volt, Démoszthenész kortársa, a tíz attikai szónok egyike. Pályáját Athénben kezdte mint törvényszéki védőügyvéd, utóbb politikai szónok lett, majd a vádat képviselő ügyész. Stílusa Démoszthenész patetikus és Lüsziasz egyszerűségre törekvő kifejezésmódja közti átmenetet jelentette. Mindössze hat beszédéből maradtak fenn töredékek, köztük: „Kata Démoszthenusz" (Démoszthenész ellen), „Hüper Lükophronosz" (Lükophrón mellett), továbbá „Epitaphiosz" (Emlékbeszéd, ti. a lamiai csata hősi halottai felett)
A szerzőhöz fűződő magyar vonatkozású érdekesség, hogy beszédeinek teljes szövegű kódexe megvolt Mátyás király könyvtárában, azonban annak halála után elveszett. Cuspinianus, a neves osztrák humanista 1512-ben Budán még kezébe vehette a kötetet, amelynek ezután nyoma veszett.

Nos az ókori Athénban akkor engedték, hogy valaki ügyészként részt vegyen egy tárgyaláson és képviselje a vádat, ha előtte hitelt érdemlően bizonyítani tudta, hogy ő érintett, személyesen érdekelt a dologban... Úgy gondolom, a dolgok ilyen állása némi magyarázatot igényel, hiszen ma abszolút fordítva áll a dolog - egyenesen kizárnák a képviselet lehetőségéből azt a bírót, ügyészt vagy ügyvédet, nem szólva az esküdtekről vagy ülnökökről, akik személyes érintettségét valaki kimutatná.

Az ókorban azonban még nem differenciálódott a jogi szakma és nem létezett ez az ügyészi hivatás. alkalomról alkalomra a polgárok vállalták el a dolgot, feltéve, hogy érdekeltek voltak a dologban. Mivel ezt egyben mindenki tudta vagy legalábbis feltételezte róluk, a tárgyalás működőképes volt. Ennek az önkéntersségnek mai maradványa az, hogy az esküdteket, ülnököket máig önkéntes alapon válogatják a polgárok közül. De szigorúan, csak ha semlegesek!

Üvegház-hatás

Nekem egyre jobban tetszik ez a feltételezett, csigalassúságú felmelegedés. A nyarak - mint ismeretes - legfeljebb nedvesebbekké válnak majd, de nem forróbbá. A tél pedig - tiszta Kalifornia itt Budapesten. Azt mondják kiegyenlítettebbek lesznek majd az évszakok. Üsse kő!

Amúgy azt a gázt, amely az üvegház-hatást okozza, úgy tudom a tehenek "lélegzik ki" a legnagyobb mennyiségben. A gyárkéményekre könnyű azt mondani, hogy tűnjenek el, az autók a benzinárak nyomán eleve ritkulófélben vannak. No de a jámbor szarvasmarhákra?

Az első lépés Bócsa új imázsa felé

Az új francia elnökjelölt magyar vonatkozásai közismertek. Itt egy eddig nem publikált családi fotó 1998-ból. Balról jobbra: Mama; Cecilia, a feleség; Nicholas, Bócsa község polgármestere, az apa Sárközy Pál.

Újságelőfizetés - Üzleti szokások - Vadkelet/Vadnyugat

A médiafogyasztási szokásaink manapság a legjellemzőbbek ránk. Régen az a szólás járta, mutasd meg barátaidat és megmondom ki vagy – ma minden bizonnyal ugyanennyit elmond rólunk az, hogy mit nézünk, mit hallgatunk és mit olvasunk. (Ha egyáltalán).

A nagy kínálatból én a Telehold c. lapot tüntetem ki figyelmemmel, sőt elő is fizetek rá. Időben érkezik, olcsó és informatív az engem érdeklő csatornákat illetően. Képeket is ad, meg van egy kis rovata, ahol a gyorsan sorjázó műszaki-vételi újdonságokról értesülhet az olvasó. Van azonban egy csököttségük, amely felszólamlásom ellenére is minden évben megismétlődik és nagyon zavaró: az éves előfizetés lejártának közeledtével nem értesítenek, nem küldenek csekket vagy más figyelmeztetést, hanem ha eljött az ideje, minden további nélkül leáll a kézbesítés. Mire az új keresztülmegy, kiesik vagy hat hét.

Van egy másik kedvenc hetilapom is, amely sajnos méregdrága és mivel külföldről jön, mindig késve érkezik gyakran akár a követő hét elejéig kitolva a hozzáférés idejét. Most év végén nem újítottam meg előfizetésemet, mert munkahelyem nagyvonalúan átvállalta ezt – mintha ösztönözni kívánnának arra, hogy jól informált legyek - és januártól oda fog járni. Az október végi lejárat előtt néhány héttel ez a lap már figyelmeztetett, majd – mivel nem történt semmi - vagy hat példányt még a lejárat után is megküldött nekem egy levél kiséretében, hogy őpk meg szeretnének óvni attól, hogy akár csak egy szám is kimaradjon, hiszen nyilvánvalóan csak valami kórós feledékenység akadályozhatott meg engem előfizetésem megújításában. Én makacsul nem reagálta, de szívemben valami melegségfélét éreztem, hogy évtizedes-évszázados tapasztalatuk alapján milyen tapintatosak és gondosak velem. Aztán derült égből jött a villámcsapás: a hatodik heti kéretlen példánnyal valami ügyvédi felszólításféle is érkezett, nehogy azt gondoljam már, hogy az utóbbi hetekben keletkezett anyagi kötelezettségemből ők csak úgy elengednek….