A szabadidő kitapintható alakváltozásai a XXI. század gazdaságában
Egész Európában folyamatosan és jelentős mértékben csökken a heti munkaidő – ez szinte részét képezi már annak, amit kicsit nagyképűen európai szociális modellnek nevezünk. (Az új tagállamok csatlakozása következtében az összeurópai kép némileg módosul, mert mifelénk azért még többet dolgoznak az emberek). Ez elmondható Magyarországról is, ahol az egyéni vállalkozók és az alkalmazottak csak 21 százaléka dolgozik heti 48 óránál többet, a többiek azért jócskánrészesülnek a csökkenésből. A legtöbb időt a törökök, a legkevesebbet pedig a norvégok töltik munkával. A részmunkaidős tevékenység magas arányából (34 százalék) következően Hollandiában a legrövidebb a heti munkaidő Európában.
Már mai is a munkaügyi konfliktusok zöme a "szabadidő" meg a munkaidő csökkentés körül forog; Percekről van szó, nem is órákról! Mégis, ha valaki lebecsülné a percek szerepét a munka világában, az fontolja jól meg, mennyi időt vesz igénybe egy terápiás döntésekről határozó kórházi nagyvizit, vagy a döntéshozó köztisztviselők mennyi ideig foglalkoznak egy aktával – percekig.
Ma már csak a munkaerő legjobban képzett egyharmada dolgozik teljes munkaidőben egy életen át. A szakképzetlen többség élettapasztalata inkább az, hogy munkájukat egyre inkább gépek és bevándorlók végzik el. Persze életszinvonaluk, fogyasztásuk, a közjavakból és (közegészségből) részesedésük még ezen a szerény szinten is jobb, mint az ókoriaké, vagy akár egy középkori báróé! Ha ezeket a fogyó munkától érintett embereket fel tudnánk emelni a "kulturált semmittevés" athéni (úriember akkoriban nem "dolgozott") és viktoriánus (akkor jöttek létre az amatőr sportolók) mintáihoz, akkor egy aktívabb társadalomban élhetnénk.
Nemcsak "produktiv" munka létezik, nem is csak "improduktiv" munka, hanem van egy harmadik válfaj is: azok a nem piacon értékesülő de produktív tevékenységek, amelyekkel „közfigyelmet” lehet kelteni! A figyelemből ugyanis mindig meg lehet élni – mások ránk irányuló figyelme konvertálható. A tézisem az, hogy az effajta „figyelemfelkeltő” eljárások a legjobb aktiv munkaerőpiaci eszközök! A passzív munkanélküliek figyelem-egyenlege gyakran még negativabb, mint az anyagi helyzetük. Az aktív munkanélküliség (amatőrök, laikusok és önkéntesek) azonban más életmódot takar. Egyre több ember számára megszűnhet így a napi nyolc órában végzendő tanulás, dolgozás, munkanélküliskedés, betegeskedés, nyugdíjaskodás mitosza és ezzel a társadalmilag kötött idő fogalma egyre inkább fellazul és átadja a helyét a munkaidő feltöltődésének mindenféle egyéb társas struktúrákkal. Vegyük észre azt is, hogy a törvényes munkaidő egyre inkább átadja helyét a saját munkaidő egyéni elszámolásokon keresztüli szabályozásának.
2007/04/11
Mégegyszer az egyszázalékról: a maradék teendők
Ez az eszmefuttatás arról szól, hogyan lehetne felfuttatni az egyszázalékos adományozást, hogyan lehetne igazán össznépivé tenni. Azzal ugyanis, hogy az NCA létrehozásával megoldottuk a „beragadás” kérdését, még nem adtunk választ az eredeti, az igazi és a legmagvasabb kihívásra, arra nevezetesen, hogy nem elegen vesznek részt ebben a lehetőségben – a közvetlen demokrácia kevésszámú bevált eszközének működtetésében.
Kísérlet a beragadás csökkentésére: törvényváltoztatás utáni hullámban fog beérni ez a javaslat: tehermentesítsük az APEH-et azzal, hogy az NCA közbeszerzési eljárás keretében megbíz egy nonprofit szervezetet azzal, hogy évente bonyolítsa le az egyszázalékos eljárást, oldja meg a felajánlások törvényi előírások szerinti hitelesítését, majd célbajuttatását. Ez nem helyettesíti a köztisztviselők munkáját, a felelősség és a döntés marad az APEH-nél, de a döntéselőkészítés fáradságos aprómunkáját nem kell köztisztviselőre bízni - még akkor sem, ha az ottani munkatársak igyekeznek egyre rugalmasabbak lenni, és az első évek mikromenedzsment deficitjét egyre inkább ledolgozzák azzal, hogy a kisebb elírásokat már önerőből javítják, ahelyett, hogy mint "értelmezhetetlent" visszadobnák.
A tendernyertes civilszervezetet azzal kell megbízni, hogy egyenként vegye fel a kapcsolatot minden egyes adományozóval. Ezzel ez az intézmény emberi arcot kaphatna, mert a fogadó és az adományozó a hitelesítési eljárás során mindvégig folyamatos és szoros kapcsolatban maradhatna. Ráadásul még egy nagy hiányosság kiküszöbölhető marad így: az adószámhoz kötöttség. El lehetne ígyfogadni azt is, ha egy tanyasi öregasszony reszketeg betűkkel csak annyit közöl, hogy „a szomszéd kisváros kutyamenhelyének adom”, hiszen lesz rá önkéntes munkaerő, aki utánajár a dolognak mindaddig, amíg egyértelműen beazonosítható az adományozó szándéka. El lehetne ekkor szakítani ezt az intézményt az éves adóbevallás stresszelő szituációjától és határidő nélküli folyamatos beadást lehetne engedélyezni. Azt is ki lehetne ezzel a megoldással küszöbölni, hogy a jogosulatlanokkal való tárgyalások elhúzódása miatt homályos és negatív értesítések menjenek ki a felajánlók felé.
Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független, merőben alulról építkező, önkéntes munkán alapuló civil megoldása.
A téma rövid ismertetése
Az egyszázalékos felajánlások dolga körül hullámzó viták a Nemzeti Civil Alap közelmúltbeli megszületésével megszűntek. Úgy tűnik, az Alap létrejöttével helyes válasz született, az állami költségvetés a maga eszközeivel kipótolja az ún. „beragadt” adófelajánlásokat. Koncepcióm szerint azonban nem így áll a helyzet, mert maradt még egy elvarratlan szál.
A kipótlás ugyan fontos dolog, abszolút megőrzendő vívmány és ma már olyannyira beépült a civilvilágba, hogy a minden jel szerint képes lesz kiállni a küszöbönálló nagy költségvetési megszorításokat is. Ám éppen a kiinduló problémát nem oldotta meg: továbbra sem emelkedik a felajánlás lehetőségével élni kívánó adózók száma, és ezzel a beragadt pénz nagysága. Érdemes tehát visszatérnünk az eredeti nemes célhoz, hiszen nem Istentől való adottság az, hogy az adózók egyelőre még mindig kevéssé élnek a felajánlás lehetőségével. Ennek ugyanis megvannak a maga szerkezeti okai.
A személyi jövedelemadó egy százalékát immár hosszabb ideje felajánlhatják az adózók olyan nonprofit szervezetek számára, amelyek küldetésével azonosulni tudnak. Egész Közép-Kelet Európában tanulmányozzák ezt a magyar módszert, sok országban meg is lépték már ezt a nagyhatású politikai gesztust a civil társadalom felé. Ez a forrás nagyon fontos a civil világ számára, gyakorlati haszna – ma már jól látszik – szinte felbecsülhetetlen. A 4,5 millió adózóból azonban – minden mozgósítás ellenére - mindmáig rendre kevesebb, mint 1,5 millióan élnek ezzel a lehetőséggel.
A mobilizálásra eddig két össztársadalmi válasz született. egyfelől minden télutón a nonprofit marketing sok elemét felvonultató reklámhadjárat folyik az adózók megnyeréséért az ambiciózusabb civilszervezetek megbízásából. Másfelől pedig megszületett a Nemzeti Civil Alapprogram gondolata, ennek keretében a kormány egy forrásautomatizmust vállal - kiegészíti a felajánlott adóforintokat. Ezek a megoldások releváns és előremutató válaszok, de nem nyújtanak kiutat az alapproblémából, nevezetesen a lakossági felajánlás szűkre szabottságából.
Eddig senki nem gondolt a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldásra: ne az APEH-re bízzuk a felajánlások célbajuttatását, hanem egy arra vállalkozó, közbeszerzési eljárás keretében kiválasztott nonprofit szervezetre! Az ún. programprivatizáció tapasztalataira építő kutatási hipotézisem szerint ugyanis itt rejlik e makacs korlátozottság gyökere!
Az APEH köztisztviselői karának ugyanis, enyhén szólva, nem igazán fontos az a néhány ezer forint, amelynek túlszabályozott célbajuttatásával megbízták őket. Ezt az etatista-közigazgatási beidegződéseinkből eredő balfogást programprivatizációval lehet kiigazítani, úgy hogy közbeszerzési eljárást hirdetünk az adóforintok idevágó részének menedzselésére. A leendő nyertes számára meg kell szabni, hogy járjon utána minden egyes - akár csak utalásszerűen megfogalmazott - adófelajánlásnak is. Ez az ugyanis, amit az APEH ma nem tesz meg, helyette megkövetel egy technikai számot, amely az adószámnak felel meg, és ezzel irreális erőfeszítésre kényszeríti a felajánlást tenni kívánó állampolgárt.
A nyertes szervezettől tehát meg kell követelni, hogy akár reszketeg betűkkel és akár csak hozzávetőleges megnevezéssel körülírt civilszervezeteket is igyekezzen azonosítani! Ezzel az aprómunkás eljárással hatásosan tehermentesíthetjük az adóívét amúgy is fáradsággal kitöltő állampolgárt - és ebben a "mikromenedzsment deficitben" rejlik a "beragadás" gyökere.
A cél az, hogy rajzolódjon ki, hogyan kell kiírnia a Pénzügyminisztériumnak egy közbeszerzési pályázatot arra, hogy valamely jelentkező nonprofit szervezet bonyolítsa le az egyszázalékos kampányt az APEH helyett.
A brit lottó lebonyolítására kiírt ötéves koncesszió tapasztalatai során bebizonyosodott, hogy sokkal olcsóbb megoldás közbeszerzési eljárásban megkeresni egy vállalkozót, semmint köztisztviselői gárdát megbízni (APEH), vagy egy céget feltőkésíteni (Szerencsejáték Rt) és működtetni. A nagy-britanniai lottótender, mint nonprofit privatizációs modell, 1995 óta látványos megtakarítást hoz a brit államkincstárnak az ottani állami szerencsejáték rezsiköltségeiben és működtetésében. A hipotézisem szerint az egyszázalékos adóforintok civil célra irányításában hasonló modell-helyzettel állunk szemben.
A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független civil megoldása. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban működő nonprofit szervezetek számát!
A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy megbízható és utólag verifikálható módon "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. A technikai szám nélkül is beazonosított és verifikált kedvezményezetek jogosultságát továbbra is az adóhatóság ellenőrzi majd és ezt követően lehet utalni az adóforintokat.
Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától és államigazgatástól leginkább független civil megoldása. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban aktívan működő nonprofit szervezetek számát! Ez a koncepció tehát visszatér az eredeti kérdésfeltevéshez és azon a ponton igyekszik előrelépni, ahol máig szorít a cipő: az államháztartás szigorú szabályainak tiszteletbentartása mellett megkönnyíti az egyszázalékos adófelajánlások célbajuttatását. Ezzel egyébként jó példa kezdődhetne a sok más területen is kiírható állami programprivatizációra, amely jól illik a takarékosabb állam kirajzolódó trendjébe.
Kísérlet a beragadás csökkentésére: törvényváltoztatás utáni hullámban fog beérni ez a javaslat: tehermentesítsük az APEH-et azzal, hogy az NCA közbeszerzési eljárás keretében megbíz egy nonprofit szervezetet azzal, hogy évente bonyolítsa le az egyszázalékos eljárást, oldja meg a felajánlások törvényi előírások szerinti hitelesítését, majd célbajuttatását. Ez nem helyettesíti a köztisztviselők munkáját, a felelősség és a döntés marad az APEH-nél, de a döntéselőkészítés fáradságos aprómunkáját nem kell köztisztviselőre bízni - még akkor sem, ha az ottani munkatársak igyekeznek egyre rugalmasabbak lenni, és az első évek mikromenedzsment deficitjét egyre inkább ledolgozzák azzal, hogy a kisebb elírásokat már önerőből javítják, ahelyett, hogy mint "értelmezhetetlent" visszadobnák.
A tendernyertes civilszervezetet azzal kell megbízni, hogy egyenként vegye fel a kapcsolatot minden egyes adományozóval. Ezzel ez az intézmény emberi arcot kaphatna, mert a fogadó és az adományozó a hitelesítési eljárás során mindvégig folyamatos és szoros kapcsolatban maradhatna. Ráadásul még egy nagy hiányosság kiküszöbölhető marad így: az adószámhoz kötöttség. El lehetne ígyfogadni azt is, ha egy tanyasi öregasszony reszketeg betűkkel csak annyit közöl, hogy „a szomszéd kisváros kutyamenhelyének adom”, hiszen lesz rá önkéntes munkaerő, aki utánajár a dolognak mindaddig, amíg egyértelműen beazonosítható az adományozó szándéka. El lehetne ekkor szakítani ezt az intézményt az éves adóbevallás stresszelő szituációjától és határidő nélküli folyamatos beadást lehetne engedélyezni. Azt is ki lehetne ezzel a megoldással küszöbölni, hogy a jogosulatlanokkal való tárgyalások elhúzódása miatt homályos és negatív értesítések menjenek ki a felajánlók felé.
Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független, merőben alulról építkező, önkéntes munkán alapuló civil megoldása.
A téma rövid ismertetése
Az egyszázalékos felajánlások dolga körül hullámzó viták a Nemzeti Civil Alap közelmúltbeli megszületésével megszűntek. Úgy tűnik, az Alap létrejöttével helyes válasz született, az állami költségvetés a maga eszközeivel kipótolja az ún. „beragadt” adófelajánlásokat. Koncepcióm szerint azonban nem így áll a helyzet, mert maradt még egy elvarratlan szál.
A kipótlás ugyan fontos dolog, abszolút megőrzendő vívmány és ma már olyannyira beépült a civilvilágba, hogy a minden jel szerint képes lesz kiállni a küszöbönálló nagy költségvetési megszorításokat is. Ám éppen a kiinduló problémát nem oldotta meg: továbbra sem emelkedik a felajánlás lehetőségével élni kívánó adózók száma, és ezzel a beragadt pénz nagysága. Érdemes tehát visszatérnünk az eredeti nemes célhoz, hiszen nem Istentől való adottság az, hogy az adózók egyelőre még mindig kevéssé élnek a felajánlás lehetőségével. Ennek ugyanis megvannak a maga szerkezeti okai.
A személyi jövedelemadó egy százalékát immár hosszabb ideje felajánlhatják az adózók olyan nonprofit szervezetek számára, amelyek küldetésével azonosulni tudnak. Egész Közép-Kelet Európában tanulmányozzák ezt a magyar módszert, sok országban meg is lépték már ezt a nagyhatású politikai gesztust a civil társadalom felé. Ez a forrás nagyon fontos a civil világ számára, gyakorlati haszna – ma már jól látszik – szinte felbecsülhetetlen. A 4,5 millió adózóból azonban – minden mozgósítás ellenére - mindmáig rendre kevesebb, mint 1,5 millióan élnek ezzel a lehetőséggel.
A mobilizálásra eddig két össztársadalmi válasz született. egyfelől minden télutón a nonprofit marketing sok elemét felvonultató reklámhadjárat folyik az adózók megnyeréséért az ambiciózusabb civilszervezetek megbízásából. Másfelől pedig megszületett a Nemzeti Civil Alapprogram gondolata, ennek keretében a kormány egy forrásautomatizmust vállal - kiegészíti a felajánlott adóforintokat. Ezek a megoldások releváns és előremutató válaszok, de nem nyújtanak kiutat az alapproblémából, nevezetesen a lakossági felajánlás szűkre szabottságából.
Eddig senki nem gondolt a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldásra: ne az APEH-re bízzuk a felajánlások célbajuttatását, hanem egy arra vállalkozó, közbeszerzési eljárás keretében kiválasztott nonprofit szervezetre! Az ún. programprivatizáció tapasztalataira építő kutatási hipotézisem szerint ugyanis itt rejlik e makacs korlátozottság gyökere!
Az APEH köztisztviselői karának ugyanis, enyhén szólva, nem igazán fontos az a néhány ezer forint, amelynek túlszabályozott célbajuttatásával megbízták őket. Ezt az etatista-közigazgatási beidegződéseinkből eredő balfogást programprivatizációval lehet kiigazítani, úgy hogy közbeszerzési eljárást hirdetünk az adóforintok idevágó részének menedzselésére. A leendő nyertes számára meg kell szabni, hogy járjon utána minden egyes - akár csak utalásszerűen megfogalmazott - adófelajánlásnak is. Ez az ugyanis, amit az APEH ma nem tesz meg, helyette megkövetel egy technikai számot, amely az adószámnak felel meg, és ezzel irreális erőfeszítésre kényszeríti a felajánlást tenni kívánó állampolgárt.
A nyertes szervezettől tehát meg kell követelni, hogy akár reszketeg betűkkel és akár csak hozzávetőleges megnevezéssel körülírt civilszervezeteket is igyekezzen azonosítani! Ezzel az aprómunkás eljárással hatásosan tehermentesíthetjük az adóívét amúgy is fáradsággal kitöltő állampolgárt - és ebben a "mikromenedzsment deficitben" rejlik a "beragadás" gyökere.
A cél az, hogy rajzolódjon ki, hogyan kell kiírnia a Pénzügyminisztériumnak egy közbeszerzési pályázatot arra, hogy valamely jelentkező nonprofit szervezet bonyolítsa le az egyszázalékos kampányt az APEH helyett.
A brit lottó lebonyolítására kiírt ötéves koncesszió tapasztalatai során bebizonyosodott, hogy sokkal olcsóbb megoldás közbeszerzési eljárásban megkeresni egy vállalkozót, semmint köztisztviselői gárdát megbízni (APEH), vagy egy céget feltőkésíteni (Szerencsejáték Rt) és működtetni. A nagy-britanniai lottótender, mint nonprofit privatizációs modell, 1995 óta látványos megtakarítást hoz a brit államkincstárnak az ottani állami szerencsejáték rezsiköltségeiben és működtetésében. A hipotézisem szerint az egyszázalékos adóforintok civil célra irányításában hasonló modell-helyzettel állunk szemben.
A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független civil megoldása. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban működő nonprofit szervezetek számát!
A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy megbízható és utólag verifikálható módon "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. A technikai szám nélkül is beazonosított és verifikált kedvezményezetek jogosultságát továbbra is az adóhatóság ellenőrzi majd és ezt követően lehet utalni az adóforintokat.
Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától és államigazgatástól leginkább független civil megoldása. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban aktívan működő nonprofit szervezetek számát! Ez a koncepció tehát visszatér az eredeti kérdésfeltevéshez és azon a ponton igyekszik előrelépni, ahol máig szorít a cipő: az államháztartás szigorú szabályainak tiszteletbentartása mellett megkönnyíti az egyszázalékos adófelajánlások célbajuttatását. Ezzel egyébként jó példa kezdődhetne a sok más területen is kiírható állami programprivatizációra, amely jól illik a takarékosabb állam kirajzolódó trendjébe.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
