A tényeket immár az egész ország ismeri. Ugyan az emberek már nagyon régen nem a sportoldalon kezdik olvasni az újságokat, hiszen a sport hírei alig különböznek az üzleti világ eseményeitől, de ez a nehezen megítélhető hír mégis mindenkit felrázott. Az ügy középpontjában egy szimpatikus sportoló áll, aki egyébként a hozzá közel állók megítélése szerint nem egészen mentes a sztár-allűröktől sem. Talán éppen ezért lett éppen ő, aki rosszul értelmezett öntudatból elsőnek lépett konfliktusba az új szelek embereivel. Szeretnék rámutatni, hogy ez az eset egy félreismerhetetlen tendenciát rajzol ki.Mai üzlettudományi ismereteink szerint a doppingot a minőségbiztosítás hiánya okozza a sportban. Nem a győzelemre törekvés, nem a túlzott elüzletiesedés, hanem a betartandó protokollok hiánya, ami megadná azokat a standardokat, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, a tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak.
A nemzetközi olimpiai mozgalom vezetői heroikus erőfeszítésre szánták el magukat. A huszonnegyedik órában teszik ezt, amikor már a lovak is doppingolnak. Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletbe tenyerelő módon megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is belenyúlt a (nemzetközi) sportvezetés, ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál illetve az eredmény centrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén „el tud üzletiesedni”: ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek.
A közképpel kereskedőknek épp elég bajuk-gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, hogy a pályájukat befejező professzionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is ástunk igazán mélyre, például oda, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése még mindig – minden reformkísérlet ellenére - a járulékfizetőket terheli.
A kirajzolódó tendenciát abban látom, hogy míg a nemzetközi sportvezetés a globális sport összérdekét szem előtt tartva elszánta magát a szakításra, és igazán független ellenőrző testületet hozott létre, amely hamar kiépítette a maga ütőképes világhálózatát és megkezdte a sziszifuszi küzdelmet, addig a nemzeti sport-establishment minden országban a visszarendeződésre játszik. Más országokban meglehet jó eséllyel – nekünk azonban Athén után semmi esélyünk nincs a jogi csűrés-csavarásra. Legfeljebb utóvédharcra telhet, a mikromenedzsment nehézségeire hivatkozó szabotálásra.
Közgazdász-körökből mindenestre már elegen szállítják nekik a kifogások értelmezési keretét: olyan ez a mai felbuzdulás, mondják, mint az Avery Brundage NOB-vezér időszaka volt a múlt század hatvanas éveiben, amikor az amatőrizmus „avítt angolszász fantomja” jegyében körömszakadtáig küzdött azért a NOB, hogy kirekesszék a nyíltan hivatásos sportolókat az olimpiáról. És lám, hol van ma már, kérdezik hangsúlyosan, az amatőrizmus e maximája? Ugyanilyen sorsra jut majd ez a mai dopping-ellenes szélmalomharc is, hiszen ugyan kit érdekel majd egy 12 másodperces 100 méteres futás...
A sportorvosok pedig azt suttogják, hogy a mai teljesítmények mellett éppen a testi egyensúly megőrzése érdekében van szükség mesterséges beavatkozásokra... A sportvezetők a mindenkori doppingvétség egyéni és eseti elbírálását szorgalmazzák, hiszen a szövegösszefüggés ismerete nélkül soha nem ítélhető meg a cselekmény. Nem szabad, vetik fel, összehasonlítani egy vízumköteles ország (sic) ellenőrzési rendszerét a szabadon átjárható miénkkel, mert nálunk így nem lehet előre értesülni az ellenőrök érkezéséről…
A megfigyelő nem kíván állást foglalni a vétséggel kapcsolatban – kivált, hogy a sportolónak most már papírja van arról, hogy nem követett el hibát. Egyedül a Roger-Moore-mozzanatról szól ez a hozzászólás, arról, hogy milyen társadalmi kontextusban mer tengelyt akasztani a sportoló és előnyben részesíteni egy kézfogást a kötelességével szemben.
Ezt a csatát nem Magyarországon vívják meg, de itt sem mindegy, hogy a vesztes oldalon végzünk-e majd. Márpedig ha a szakmai közvélekedés megengedi, hogy a sportoló nyűgnek - alkalmanként akár lerázható nyűgnek is - tekintse az ellenőrzést, akkor a szabadidősporthoz is visszacsatolni képes versenysport egésze károsul. Hiszen ez a kívánatos visszacsatolás éppen az egészség közvetítésével valósul meg.
Ha pedig valaki azt mérlegeli, érdemes-e ragaszkodni „a talán avítt egészségfelfogáshoz”, annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik – a cirkuszi artisták abszolút sportemberek! – akkor logikus fejlemény lesz az is, hogy a nagyobb látványosság kedvéért a sportolók meztelenül versenyeznek majd, mint az ókori játékok vége felé. Ekkor pedig – újra a római pápa vagy valaki más – egyhamar betiltják majd másfél évezredre megint az olimpiát, csakúgy mint régen.
