Kolléganőm említi – hangjában enyhe felháborodással – hogy eladósorban lévő lányával és férjével egyetemben temetésen voltak a minap és képzeljem mi történt. Legott, még aznap délután a szomorú szertartást celebráló szakembergárda egyik ifjú tagja, aki a liturgikus énekszolgáltatásért volt felelős, azon frissiben, az elhalt rokon leszármazási vonalából feltételezhető névazonosságra támaszkodva, „rákeresett” a lányára a népszerű hazai közösségi portálon (ahova ugye könnyű felkerülni, de adott esetben nem olyan könnyű lekerülni róla).
A szóhasználat, amely az igen szerteágazó és virágzó hazai magándetektív világból szivárgott át a köznyelvbe, arra utal, hogy a mamát – aki ugye a lassan végző egyetemistát széltől is óvja - őszintén meglepte ez a fiú részéről ártatlan gesztus. A célszemély természetesen közömbös elégedettséggel fogadta a tényt és a mama által zaklatásnak tűnő szemérmetlen kezdeményezést nem értékelte közeledésként, még a kísérő rövid üzenetet sem.
Ennek kapcsán elgondolkoztunk azon, hogy egy évtizeddel ezelőtt még titkosszolgálati eszközökkel végrehajtható, bírói engedélyhez kötött (hazai közállapotaink ismeretében reálisan inkább rendőri vezetői engedélyhez kötött) környezettanulmány kellett ahhoz, ami adat (illetők fotója, kapcsolati hálója, érdeklődési köre, kedvelt tartózkodási és feltalálási helye, stb.) ma néhány kattintással mindenki rendelkezésére áll. Bizony bizony, a világ nem dőlt össze ettől az információszabadságtól. Mi több, ma már ott tartunk, hogy amire nem lehet rákeresni, az nem is létezik – legalábbis nem látható. Az ilyen spekulációkat régen ontológiának nevezték és filozófusok "rendszerének" volt a része. Ma pedig netpolgári énünk természetes közege.
