Egy érdekes ellentmondás rejlik a városi kerékpározás
közmegítélésében. Mint ismeretes, kerékpározni jó és az bringázás ökológiai
"lábnyoma" (káros környezeti hatása) is kisebb, mint a többi közlekedési módozatnak.
Erre a kedvező közmegítélésre támaszkodva a kerékpáros
közösség sikerrel képes a maga közlekedési kockázatait a nála médiahatás
tekintetében gyengébb kommunikatív helyzetben lévő és ezért elhanyagolható lobbyerejű
társadalmi csoportokra, mindenekelőtt a mediálisan tökéletesen arc nélküli
gyalogosokra áthárítani – és büntetlenül a járdán biciklizni. Ha megkérdezünk
egy az utca forgalmának sebességét a járdán is felvenni igyekvő kerékpárost,
nem fogja-e alkalomadtán elütni a gyalogokat, akik nem látják és nem is hallják őt, azt
fogja válaszolni, hogy ő vigyáz
rájuk.
A mai városi közlekedés egy
olyan kockázatközösséggé vált, ahol a veszélyforrások kiküszöbölése - a szükséges kerékpárutak gyors megépítése helyett - mások kárára történik. Az autósok vigyáznak a posztmodern
összevisszaságban kergetőző motorosokra (hullanak szegények, mint az őszi legyek), a
kerékpárosok viszont nem kérnek ebből, és inkább ők akarnak „vigyázni” a
gyalogokra. A várospolitika hallgatólagosan partner ebben, mert vagy a járdán jelöli ki kerékpáros sávot, vagy pedig tűri a sima járdán biciklizést. A kockázat ilyen továbbhárításának „eredményeképpen” egyes
nagyforgalmú járdákon, pl. a Villányi úton sok boltban és üzletben az ajtóra rá
van írva, kilépéskor tessék vigyázni a kerékpárosokra…