Ott kezdem, ahol a sajtó abbahagyja

A post-adolescens életmód

2011-09-25T22:49:00.000+03:00

Ezen az új életstíluson azt értjük, hogy a gyermekkor maguk mögött hagyása, a társadalmi adaptáció és ezzel az ifjúkorba lépés manapság 12 év körül kezdődik, ugyanakkor a szülőkről való leválási folyamat gyakorlatilag nem fejeződik be valamennyi dimenziójában negyven éves kor előtt.

A felnőtté válással és minden vonatkozásban önállósulással egyben azonal megkezdődik a középkorúság státusza is, amely a mai munkaerőpiacon immár határozottan leszálló ágnak számít, mert a mértékadó kultúra ez az évtizedekre elnyújtott post-adolescens módi lett. Ez a késleltetett felnőtté válás vagyis a tartós kapcsolatokra törekvő „megállapodottság” teljes hiánya megmutatkozik mind a munkavállalás úgynevezett sebezhető formáinak terjedésében; mind a média- és hírfogyasztás jellegzetes változásaiban, amelyekben egyre inkább a kapcsolati háló veszi át a média szerepét; az életre szóló tanulás illuzórikusságaiban; a szabadidő eltöltésének gyakran extrém mintáiban; mind pedig a családalapítás illetve a családmodell változásaiban.

Tehát azok a munkavállalók, akik addig az ifjúkor jellegzetes hozzáállásával húszas és harmincas éveik során csak bele-bele haraptak a munkalehetőségekbe, nyelvi és más továbbképzési formákba, de „nem csinálták meg magukat”, az ifjúkor elhagyásával a munkaerőpiaci esélyeik tekintetében a mai társadalomszerkezeti adottságok között azonnal hátrányos helyzetben találják magukat.

Amos Oz: Tel-iláni történetek - recenzió

2011-04-21T07:49:00.002+03:00

Amos Oz sok nagydíj birtokosa és további irodalmi kitüntetések várományosa, örökös díszvendég, sivatagi kistelepülés lakója, egykori tolsztojánus földművelő-kibucnyik, nyelvújító és békeaktivista aki, ha kell azért fegyvert is fog az életért.

Ez a novella- és kisregényfüzér, amelyeket a fiktív falusi helyszín (a Manassé hegységbeli Tel-Ilán) azonossága fog csokorba, a hétköznapiság apoteózisa, ám mindig perspektívával, kontextussal, és sok-sok hasonlattal meg részletező leírással, amely nem teszi lehetővé a gyors olvasást, hanem el-elgondolkoztat. Így a legtalálóbb leírások között még önismétlésekre is bukkanhatunk. Akár életképekként is tekinthetjük őket az izraeli átlagpolgár hétköznapi életéről, amelyben gyakran keveredik egy szerény igényesség a már szinte értelmiségi színvonalassággal, illetve valamely a háttérben leselkedő, közbeszóló érdes realitással. Ezeket az önmagukban is értékelhető körképeket - akár egy ingatlanfejlesztési üzleti akció, egy rokonkapcsolat értelmezése során tett pszichoanalitikai kísérlet, vagy éppen az időskori szöszmötölés türelmesen naturális leírása esetében - mindig megemeli a szerző száraz és pontosságra törekvő stílusa, amely egy titokzatos ponton azután kivétel nélkül el is szakad a valóságtól és irodalommá párlódik. Sokat pszichologizálnak is ezek az írások valahogy azon a szinten, ahogyan a művelt ember elképzeli a mélylélektant, anélkül azonban, hogy a ma oly népszerű ezotériának tenne engedményeket.

A szerző kétségtelenül a nagy európai humanisták örököse, akármit jelentsen is ez a szó. Annyit mindenesetre jelent, hogy egy olyan íróember szól itt, aki megjárta a háborút és olyan embereknek ír, akik Európában és Amerikában egyáltalán nem ismerik azt. Még a szüleik sem ismerik. Pedig minden háborút megjárt ember ítéleteit és világlátását az élet végső, lecsupaszított tényei irányítják. Ez ad különös hitelt szavainak, és érezhető tartást gondolatfüzéreinek. Ezek az elbeszélések mind egy-egy plasztikusan elénk tárt élethelyzetből indulnak, egy nagy íróhoz méltó módon sűrített cselekménysort végigjárva allegóriákba, olykor elgondolkodtató szürrealitásba torkollnak. Közben pedig az olvasót olyan meglátásokban részelteti, amelyekhez legtöbbünknek a maga környezetében sincs elég jó szeme vagy türelme. Az egyik kisregényből érdekes módon azt is megtudjuk, milyen típusú az az írói szöveg, amelyet kerülni kíván a szerző: "túl nehéz, lassan hömpölygő cselekmény, szerencsétlen szereplők, tömény depresszió".

Aki kevésbé járatos az izraeli belpolitikában, az bizonyára átsiklik majd azokon az aforizmatikus megfogalmazásokon, amelyekkel Amos Oz évtizedes közéleti belharcokat tud összefoglalni egy-egy mondatban. Így a cionizmus lényege itt az lesz, vajon a kosztra-kvártélyra befogadott arab diák a háziaknak dolgozik-e a veteményeskertben, vagy inkább helyettük. Vagy például néhány találó ecsetvonással rendre felfestik nekünk a fontosabb szereplők megélhetésének anyagi alapjait, ami egy a biodiverzitásra sokat adó, jól menő posztmodern gazdaságot rajzol ki a figyelmes olvasó számára. Úgyszintén felsejlenek az értő olvasó előtt az izraeli zsidó lélek mai félelmei és szorongásai, amelyek alaposan eltérnek a magyarországi zsidóság balsejtelmeitől. Végül álljon itt az izraeli-arab konfliktus egy lényegre törő összefoglalása is: "a mi arab nyomorúságunkat mi okozzunk magunknak, de maguk is hozzájárulnak; a maguk nyomorúsága viszont a lelkükből ered."

Ennyiben tehát ez az elgondolkodtató könyv egy a mai vidéki Izraelt és annak irígylésre méltó módon földhözragadt lakóit elénk táró, kanyargós felfedezőútra viszi a beleérzésre önmagát átadni képes olvasót. A történetek, bár azonos helyszínen játszódnak, kevéssé fonódnak egybe és kivétel nélkül a semmibe oldódnak – ennek azonban a szerzőnél filozófiája van: a zsidó kisemberek a maguk hétköznapi szintjén is az ország sorsát élik meg. Az ország sorsa pedig az, hogy – a feloldhatatlan politikai ellentmondások közötti őrlődés helyett és a gyakran ellenséges környezettel való modus vivendi kialakítása érdekében - helyett mindig a gyakorlatias megoldásokat, mindenekelőtt pedig a pofonegyszerű továbbélést válasszák. Innen a szerzőt olyannyira jellemző csehovi befejezés, amely nem nyújt iránymutatást, nem tesz a helyére semmit, nem dönt el elméletileg semmilyen ellentmondást, de minden szereplő megmarad és továbbszolgál.

Társadalmi törésvonalak egykor és ma

2010-11-13T00:46:00.000+02:00

Régen a társadalmak „fentre és lentre” oszlottak, emberhez való megélhetésre csak fent lelhettünk. Viszont szegénységük ellenére akár az alsóbb néposztályok is lehettek még boldogok is, mert mindig tartoztak egy közösségbe, ahol státuszt szerezhettek maguknak és kölcsönösen támogatták egymást. Kevés pénzből is ki lehetett jönni, mert mindenkinek volt „kapcsolati tőkéje”.

Ma viszont a fő törésvonal a „bent és a kint” között húzódik, és aki ma kinnreked, az nagyon kint van – a pénz mellett a megtartó közösségi csoportja is hiányzik. Ezt nevezzük társadalmi kirekesztésnek.

Morgolódás

2010-06-07T07:45:00.003+03:00

Ezt a bejegyzést azokban a napokban írom, amikor – a kormányváltást követően – felelős politikusok ideológiával terhelt nyilatkozataikkal megzuhantatták a forintot és a tőzsdét. Már az Index és a Portfolio is gúnyolódik rajtuk, pedig ezek az orgánumok közismerten kormányhű tőkés tulajdonában vannak. Amikor szintén kormányhű barátomat, közgazdászt kérdőre vontam, azt válaszolta: "ne dőlj be a látszatnak, hát nem tudod, hogy az ország versenyképessége javítása érdekében zuhantatják meg a forintot..."

Nos, egy országnak természetesen nincsen versenyképessége, még egy vállalatnak sem igen volna ilyenje, legfeljebb egy termékének. Ha pedig olcsóbban adnak valamit, árleszállítás formájában, annak szintén semmi köze a versenyképességhez. Márpedig exporttermékeink olcsóbbá válása – hiszen a valuta leértékelésnek ez az egyetlen célja van – nem nagy dicsőség, kiváltképpen akkor, ha nem vezet a foglalkoztatás bővüléséhez.

A humán erőforrás képzési helyzete a nonprofit szektorban - előadás

2010-04-10T23:55:00.002+03:00

Messzebbről kezdem, Németországban az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte a szociális segélyezés egész rendszerét , mert a megélhetési költségekbe - a magyarhoz hasonló módon - nem árazta be az emberi méltóság megőrzésének költségeit, nevezetesen a képzéshez és kultúrában való részvétel jogát illetve a politikai részvétel jogát – ráadásul természetesen minden családtag számára.
Németország ma eladósodott ország, ahol komoly gazdasági nehézségek nyomasztják a konjunktúráért aggódó politikusokat. Ilyen helyzetben született ez a döntés, amely természetesen egy szót sem szól arról, honnan vegyék az ország költségvetésének összeállítói a pénzt erre. Az legyen az ő gondjuk…

Ebből a távoli példából látszik, hogy a vállalkozói szellem az ma nagyon egyedül van minden európai országban. Az elosztás és az újraelosztás sokkal kényelmesebb, értelmiségi ember szivesebben foglalkozik vele…

A piaci intézményrendszerrel egyetemben a vállalkozó ma egy olyan minden oldalról fenyegetett ökoszisztémát alkot, amelyet védeni-őrizni kell, mert mindenütt beavatkozásról, újraelosztásról és védelemről –hallunk. Márpedig a szabad piac és a kapitalizmus nem egészen szinonímák, van piac és van vállalkozás tőkeerő nélkül is. Szóval ha ez az antikapitalizmus így megy tovább, egyhamar múzeumba kerülhet az utolsó vállalkozó is, pedig alig húsz-harminc éve engedélyezték újra őket. A szabad verseny és az innováció szintén ritka kincs. A politikai közbeszédet az adócsökkentés uralja, a valóságban azonban a lopakodó adóemelés és az azon virágzó osztogatás ül tort. A politikai osztály, amely ugye pártfinanszírozási szabályok megalkotása helyett minden országban egyszerűen elveszi azt, amenyire szüksége van, ez a politikai osztály - mondjuk ki - kevéssé törődik a versenykörnyezet megóvásával.

A nonprofit szférában igenis van verseny, van társadalmi innováció és vannak vállalkozó szellemű projektgazdák, projektmenedzserek és ún. szociális vállalkozók is. Nem utolsó sorban azért van ez így, mert a vállalkozói szellem azon kevés spirituális dolgok közé tartozik, amelyek jól taníthatóak. Kockázatvállalással párosuló tőkebefektetés ( a mi esetünkben inkább kulturális tőkéről és networkről lehet szó és csak kis részben pénztőkéről) teszi a vállalkozó szellemet – és ez még a szakértelemnél is ritkább jelenség. A vállalkozó az, aki forrásteremtéssel is foglalkozik, illetve aki a maga számára kitűzött feladatát hozzá tudja szabni az elérhető finanszírozáshoz.

Definíció:

Amikor az emberi erőforrás oldaláról ragadjuk meg, akkor egy olyan munkadefiníció ajánlható, amely jól kiegészíti a harmadik szektor mindannyiunk által jól ismert hivatalos és szakszerű meghatározását. Képzési szempontból nekünk legyen mindegy a tulajdonforma (egyesület, szövetkezet, nonprofit társaság, szociális gazdaság valamely kft-je) vagy az alapító személye (állam, önkormányzat, magánember). Csak az számítson, hogy tevékenysége során az illető nonprofit szervezet hozzájárul-e a társadalmi kohézióhoz, építi-e a civil társadalmat? Nonprofit szervezet ennyiben az lesz, amely a civil társadalom kis köreit tölti meg élettel akár önigazgató, részvételi menedzsmentjével, akár pedig felvállalt közhasznúságával.

Milyen tér nyílik ma egy fiatal vállalkozó szellemű projektmenedzser vagy nonprofit vállakozó előtt? A sokezer formális és informális civilszervezet és nonprofit szervezet mellett van már szociális gazdaságunk is, van lehetőség a főtevékenységen kívüli bevételszerzésre is; az antikapitalizmusra tevő szövetkezeti mozgalom is visszavárja a más jogi formákba "elbitangoltakat"; a számos és szines közösségi önsegítő modellek is szép jövő elé néznek. Az amatőr sportegyesületek is olyan sportmenedzserekre várnak, akik kezelni tudják a pénzt, ha egyszer majd a GDP jó egy százaléka körüli állami sporttámogatás mégsem a sport szórakoztatóipari részébe áramlik, hanem inkább a munkaerő újratermelésének feltételeit igyekszik majd javítani, vagy éppen a társadalmi és munkaerőpiaci beilleszkedést akarja a csapatsportok nyújtotta közösségteremtő erővel elősegíteni.

Amikor egy szuszra említjük a szociális vállalkozásokat és a nonprofit szervezeteket, akkor mindig a harmadik szektoron belül maradunk és azon belül értelmezünk két alternatív megközelítést. Ennek egyik gondolati terméke és eredménye az lesz, hogy visszaadhatjuk a kölcsönös hasznúaktól a közhasznúság fétisizálásával elvett presztízst. Hiszen egy önfoglalkoztató társas szervezet éppolyan hasznos lehet, mint egy másokon segítő, vagy közfeladatot átvállaló szervezet! Bizony a kölcsönös hasznúak is ugyanazt a civil társadalmat építik, amennyiben kollektívában működnek és tevékenységükkel közösséget generálnak!

A képzési szükséglet két megközelítésben érzékeltethető: összes humán erőforrás (megbízottak, alkalmazottak és önkéntesek = 62 400 fő) a közép-magyarországi régióban 20 000fő, az összes többiben átlag 7 000 fő, nagyon kicsi szórással. (Jól alakították ki a régiókat). Közép-, Dél- és Nyugat Dunántúl, Észak- és Dél Alföld, Észak- és Közép Magyarország. Hat regionális +3 fővárosi képző intézetben lehet gondolkodni. Önkéntesek képzése is fontos lehet, hiszen ezek gyakran az irányító testületben dolgoznak.

A KSH 2007. évi, minden nonprofit szervezetre kiterjedő felmérése alapján a pontos adat a szektorban forgó közpénzről, állami támogatásról összesen: 40%. Ez elég sok ahhoz, hogy a szakszerűségnek garanciát adjunk – és ez a kezességvállalás hagyományosan az okatásban adható meg. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kialakuló verseny az adományforintokért - ez is szakértelemért kiált).

Felsőfokú képzések:

A felsőfokú szakképzés a "Civil szervező" hozzájárulását egyelőre nem lehet megítélni, lényeg hogy van - most már nem is csak egy helyen, nem is kettőn és a beiskolázás is progresszíven folyik.

A Közszolgálati alapszaknak van egy születési hibája: ha nonprofit szervezeteket mondunk, akkor éppen nem közjogi, hanem mindig magánjogi szervezetekről van szó (amelyek ráadásul nem mindig a közjót hanem alkalmanként csak a maguk jólétét szolgálják). Ezt a fogalmi nehézséget mi az ÁVF-en áthidaltuk azzal, hogy az alapszaknak két szakiránya lett és ezek tárgyainak megválasztásakor az önkormányzatok civilkapcsolati menedzserének vagy civil tanácsnokának idealizált munkakörét tartottuk szem előtt. Tehát az önkormányzatisnak kiképzett szakember is kaphat kóstolót a nonprofitokból és fordítva és így átjárásra képesítjük őket.

Jó lenne, ha ezt az alapszakot elvégzettek számára annyi hamvába holt kísérlet után valamelyikőnknek vagy éppen egy konzorciumnak sikerülne megalapítani a mesterszakot is ebben a témában. A leendő mesterszakos képzés fókuszáljon és képesítsen sokkal inkább a partnerségi megállapodások megkötésére. Ennek már vannak kutatási alapjai, az Államreform Bizottság összeállította a jelenleg államinak tekintett feladatok átfogó regiszterét. A Szociális Ágazati Információs Rendszer is elérhető az Ügyfélkapun keresztül és így lekérdezhetővé vált a szociális szakfeladatok teljes rendszere is, lehet böngészni és ezzel immár szabad a pálya vállalkozóink szánára az ajánlattételre. Munkaerőkínálati előreszámítások is rendelkezésre állnak itt. Ismerek egy ambiciózus ifjú nonprofit vállalkozót, aki először egy iskolai mentorprogramot alkotott meg idős önkéntesek számára, majd miután már így betette a lábát a közoktatásba, ma már 18 önkormányzattal kötött feladatátvállalási szerződést. Ma még csak takarít az iskolákban a mentorkodás mellett, de holnap egykönnyen már a tejes működtetést átveszi majd.

A partnerség szintén jól oktatható gazdag jelentéssel bíró fogalom, ráadásul nemcsak a programprivatizációs feladatátvállalási szerződésekben jelenik meg. A civil partnert ma már ott látjuk a közalapítványok civilkurátoraiként, betegjogi képviselőként, civil diplomataként, sőt legújabban a közbeszerzések civil szakértőjeként is. Még azt is megérhetjük, hogy az esküdtszéket is visszaállítják egyszer a büntetőeljárásban.

Az alapszakok és az egyelőre csak elképzelt mesterszak mellett doktori iskolák is említhetők, amelyek ugyan nem kifjezetten a civil társadalmat veszik célkeresztbe, de jónéhány idevágó témát és szakembert bocsátanak ki: ilyen a Pécsi önkormányzati doktori iskolája és az ELTE ÁJK politkatudományija. Ott van aztán a Nonprofit Kutatócsoport, amely nagyon korán megalakult és olyan hiányhelyzetre ad válaszokat, hogy ezzel egyedülállóan és kivételesen nagy hatást gyakorol a szektorban dolgozó szakemberek fogalomhasználatára és látókörére. Szeretnék továbbá megemlékezni a Civil Szemléről is, mint fontos publikációs lehetőségről és szellemi műhelyről, továbbá a mértékadó ösztöndíjprogramunkról, amely kedvezményezettjének lenni ma épp oly tisztesség, mint a nyolcvanas évek második felében presztízst adott Soros-ösztöndíjasnak lenni. Végül ott van a NIOK, amelynek információs-közszolgálati tevékenysége már szintén egy szellemi műhely fegyelmező erejével ér fel.

Szükség mutatkozik továbbá egy "training of the trainers" képzésre a standardizálás miatt, a szakmai minimumstandardok átvitele érdekében. És persze egy az oktatással és az arra épülő kutatással foglalkozó szakmai fórum beindítása érdekében is, hiszen oktatnunk mindig azt kell, amit már megelőzőleg részleteiben alaposan megkutattunk. Itt jegyzem meg, hogy jó lenne az oktatási tapasztalatokat a külföldön folyó kurzusokról is összegyűjteni, meglepően kevés ilyen kísérlettel találkozhattunk eddig.

Ha sikerülne a civil társadalomról való gondolkodásunkat és a kialakulófélben lévő legjobb gyakorlatokat egy regionálisan tagolt de szakmailag jól összehangolt képzésbe csatornáznunk, (vagy ha ez nem lesz lehetséges, akkor a mainál lényegesen több felsőoktatási intézmény kurrikulumába bevinnünk), akkor a mesterképzés mellett a legkézenfekvőbb másik oktatási szint az ún. posztgraduális szakirányú továbbképzés lehet. Egyelőre azonban az a legfájóbb, hogy ezen a leginkább piacképes területen sincs érezhető fizetőképes kereslet. Pedig a civil társadalom emberi erőforrásainak fejlesztésére szánható összeg jelentős részét, akár felét is itt ebben a képzési formában célszerű elkölteni. Ugyanis a tanári oldalról ez követeli meg a legfrissebb és legújszerűbb ismeretek átadását, hallgatói oldalról pedig ide azokat a civileket iskolázzák be, akikben mocorog valami, de még nem tudják pontosan, milyen területen érdemes kitörniük.

Mutatóba felsorolok néhány vonzó témát: az időskorúak és ún "példaképek" bevonása a közoktatásba és önkéntesként való mobilizálása; meg kellene tanítani arra is az érdeklődőket, hogy a településfejlesztésben hogyan hallathatnák a szavukat és hogyan érvényesíthetnék érdekeiket; ugyanígy kirobbanó a vállalkozási kedv a lakosság részéről az államit kiegészítő önkéntes fogyasztóvédelem technikáira és az őrkutya szerep betöltésére. Az OFÁ-val együttműködve folytatni kell a szociális szövetkezetek képzési igényének kielégítését, hátha egyszer ezek a szociális szövetkezetek (illetve a kollektív önfoglalkoztatási és önsegélyző modellek általában) maguk mögött tudnák hagyni a projektfázist és intézményesülni tudnának! Végül, de nem utolsósorban szükség volna a szociális vállalkozók hangsúlyosabb képzésére is, hiszen a közgazdászképzésen belül még ezek az az intézménytípusok is ma leginkább alkalmazottakat nevelnek, és nem saját projektekre törekvő vállalkozókat.

A humán erőforrás fejlesztésében a teljes képhez hozzátartoznának még a számos nonprofit menedzsment területen szolgáltatni kívánó menedzsment tanácsadó irodák is, ezek azonban egyelőre – számos kísérlet után – kevéssé tudják megvetni a lábukat, ha pedig mégis, akkor működési bevételeiket máshonnan szerzik. Pedig éppen a kultúrafinanszírozás, sportszponzorálás és a vállalati társadalmi felelősségvállalás gyakorlatának valamelyes elterjedése kedvező terepet kínál itt.

Az európai pályázatokban a civil szervezetek is jelen vannak, sőt sokszor főpályázók, ezért a pénzügyi felelősségük igen nagy, ugyanakkor az ehhez szükséges biztos jogi, pénzügyi tudás, háttérismeret sokszor hiányos: ez mindenképpen indokolja a minimum ismeretek elsajátitását. Ugyanakkor fontos lenne, hogy mind a közgazdasági egyetemeken, üzleti főiskolákon, mind pedig a jogi egyetemeken, illetve az államigazgatásban ismerjék a civil szférára, nonprofit szervezetekre és a szociális gazdaságra vonatkozó ismereteket. Mindez a minimum ismeretekre vonatkozik, tehát nem károsítja a tanácsadók részletezőbb és szakosodott munkáját.

Ha valahol felsőfokú oktatás folyik, akkor ahhoz szükségeszerűen szakmai közéleti fórumok csatlakoznak. Ezeken aztán foglalkozni kellene olyan témákkal is, amelyek egészen alapvető fundamentumokat érintenek és ezzel megalapozzák az oktatást. A szakmai fórum lehetne az elindítója egy olyan, az oktatást jól kiegészíteni képes kezdeményezésnek, amely azt célozza, hogy befolyásolni tudjuk az országban folyó elszigetelt és néha hajmeresztő kompetenciahiányról tanúskodó CSR-kísérleteket. El kellene érni ugyanis, hogy visszaszoruljon a tanácsadó közbejötte nélkül elköltött vállalati jótékonykodás. A vállalatok hozzértése ugyanis sokrétű lehet a maguk tevékenységi körében, de bizonyosan nem terjed ki arra, hogy helyesen kiválasszanak egy kedvezményezett civil szervezetet. Ez rendre megmarad a vállalatvezetői magánizlés keretei között vagy kezdetleges imázstranszfer törekvések, esetleg más bizonytalan meggondolások alapján valósul meg. Tudatosítanunk kellene, hogy a megcélzott adományozási célra mindig több megvalósító szervezet közül választhatnak és ez a választás szakértelmet igényel! Ha sikerülne tehát az oktatási folyamaton keresztül befolyással lennünk a vállalkozói adományforintok gurulási irányának megválasztására, tehát sikerülne a civilek mellett valaha beiskoláznunk a vállalati marketingesek közül is azokat, akik a társadalmi felelősségvállalás büdzséit kezelik, akkor itt a következő célok adódnak:

Eddig megcsapolatlan tőkeforrásként egyre még nem gondolt senki a pénzügyi és kockázati tőkealapok társadalmi felelősségvállalásának megolajozására. Ez a magyarországszerte is aktív célcsoportot még soha nem vettük célkeresztbe, pedig a kockázati tőke modell ma már benyomult a sportba, sőt "engaged philanthropy" néven a szociális vállalkozások finanszírozásába is. Mi több, már Magyarországon is van egy civilszervezet, amely a mögötte álló nagy globális alapítvány támogatásával tőről metszett kockázati tőke megoldások alkalmazásával foglalkozik szervezetfejlesztéssel, induló nonprofit szervezetek megerősítésével.
Bízom abban, hogy a nagy pénzügyi alapok az adományosztó alapítványok feltőkésítésében is szerepet tudnának játszani feltéve, hogy az alapítványi szférának a vagyontalan részét sikerülne átterelni az egyesületi világba és ezzel felértékelőne az alapítvány szó. Itt egy kommunikációs trükkel még egy lapáttal rá lehetne tenni: meg kell értetni, hogy nem mindegy hogy mennyire sikerül a tőkét itthon tartani. Mert a tőkének, mint ismeretes, ugyan nincsen etnikuma, de a civil társadalom az helyhez kötött dolog és egy klasszikus adományosztó alapítvány – mégha hatóköre nem korlátozódik is Magyarországra – sokat segíthet a civil szférán! Ezt hívják lokalizációnak (tehát a globalizáció ellenszerének), ami – szemben a gazdasági patriotizmus fogalmával – építi és nem rombolja Európát. Magyarország ugyan nagy mértékben nyertese a globalizációnak, de ezt még fokozni lehetne akkor, ha kiegészítjük a helyi gazdaság foglalkoztatóképességének emelésével. Nos tehát a tőke itthon tartására világszerte a magánalapítvány az egyik alkalmas forma.
A bankok mind foglalkoznak CSR-ral, de kevéssé értenek hozzá – át kellene terelni ezt egy olyan területre, amely belül van az ő magkompetenciájukon: a bankok társadalmi felelősségvállalásaként kártyatranzakciókhoz is hozzáfűzhető lenne a felajánlás – itt az egyszázalékkal összemérhető nagyságrendű civil jövedelem akkor nem az adónkból származik majd átengedett jövedelemként, hanem a bank hasznából. Tudjuk, a bankok haszna még a mostani nehéz üzleti helyzetben sem csökkent – aminek természetesen örülnünk kell.
Tovább kellene gondolkodni az ország adományosztó alapítványainak feltőkésítésén. Ekkor a 40% szektorban forgó közpénzt csökkenteni lehetne anélkül, hogy elveszne az a multiplikátor hatás, amiért ma is tökéletesen megéri ezt a 40 % közpénzt ide fordítani, hiszen - mint minden partnerségi kapcsolatban – itt is ennek többszöröse valósul meg teljesítményben. Elméleti síkon pedig fontos lenne, hogy a magyar gyakorlat és tapasztalat csatornázódjon bele a kialakulófélben lévő európai alapítvány jogi kategóriájának meghatározásába. Itt jegyzem meg, hogy a vállakozási formák európai változatának elterjesztése – az európai szövetkezet formájától az európai alapítványig - szintén fontos eleme az oktatásnak.
Az egyszázaléknak két súlyos születési hibája van: az az APEH-hez, mint lebonyolító szervezethez kötöttség és az adóbevallási időszakhoz kötöttség. A Nemzeti Civil Alap megszületéséhez vezető viták óta tudjuk, hogy mindkettőnek része van az adóforintok beragadásában. Pedig (1) távolról sem csak az APEH-en keresztül futtatható le. Sőt, ez kifejezetten hátrányos, mert egy feszültséggel teli időszakot, az adóívünk kitöltéséhez kapcsolja az adományozást, amely pedig rendesen egy teljesen más lelkiállapot temréke. Jó lenne ennek lebonyolítását egy partnerségi megállapodás keretében egy civilszervezetre bízni, aki majd utána megy minden a helyes adószám megadása nélkül, csak körülbeli utalásokkal körülírt utalási szándéknyilatkozatnak, megnézi, hogy fogadóképes-e a célszervezet és az így előkészített ügyeket adja át az adóhivatalnak utalásra. Ami pedig az adóbevallást illeti (2), jobb lenne ezt elszakítani attól, mert az feszültségektől teljes időszak, és nem alaklmas az ajándékozásra.

A szociális vállalkozások témakörében be kell vinni a szakmai diskurzusba a sokhelyütt már jól bevált helyi önsegítő modellek elterjesztését. Így mindenekelőtt az inaktív rétegek foglalkoztatását a közösségképzésen keresztül megvalósítani igyekvő modelleket: nevezetesen a szivességbankokat, a helyi pénzkibocsátást végző szövetkezeti modelleket, a legmakacsabb piacképtelenséggel küzdő célcsoportokon segíteni igyekvő szociális szövetkezeteket. Meg kellene tanítani a nonprofit szervezeteket arra, hogy szövetkezeteket segítsenek világra, amelyek inkubátorként és tranzit foglalkoztatóként alkalmaznának önkénteseket mindaddig, amig azok a kompetenciák meg nem érnek, amelyek aztán piacképessé teszik a foglalkoztatottakat.

A vállalkozó szellem fontosságának kiemelésével kezdtem, hadd fejezzem be ugyanezzel egy más szempontból. A privatizáció ma kevéssé népszerű politikai napirend. Ezt nem tartom helyesnek (ami az állami vállalatokkal történik ma Magyarországon, nevezetesen hogy a politika rájuk tenyerel és finanszírozza magát – ebből szerintem a helyes következtetés nem az, hogy egy másik pártra kell bízni őket, hanem az, hogy olyan kevés állami vállalattal boldoguljunk, ahogy csak lehet), de a közvéleményhez jobb alkalmazkodni. Vessük fel akkor a nonprofit privatizáció fogalmát, amelyet programprivatizációnak is neveznek. Amikor az állam, amely olcsóbbodni akar (ha akar), nonprofit szervezetek számára ír ki állami feladatokat.

Tanítsuk meg a nonprofitokat arra, hogy ajánlani tudjanak partnerségi szerződéseket és szigorú elszámolási rendben kezelni tudják a rajtuk átfolyó állami normatívát vagy más közpénzt. A civil társadalom, mint az érdekartikuláció, érdekvédelem és a közügyekkel kapcsolatos érdekkijárás színtere már ma is a tartalék-politikus képzés műhelye. És ez jól van így, mert a pártiskoláknál sokkal gyakorlatiasabb terep ez, jobban felkészít a való élet ismeretére. Ha a civil társadalom legrátermettebb személyiségei kaphatnának politikai megbízásokat, akkor talán szakítani lehetne azzal a kialakulófélben lévő rossz gyakorlattal is, hogy a politikus ne legyen nagyon színvonalas, különben a választói – akik benne magukra szeretnének ismerni - nem választják meg.

Villanykörték

2009-10-18T14:06:00.003+03:00

A lámpaégő gyártók (hárman vannak ilyenek Magyarországon) az utóbbi évtized húsbavágó drágulásai mellett sub rosa (csendben) áttértek egy olyan gyakorlatra, hogy a lámpatestekel, beépített bútorokkal és csillárokkal szállított égőik szándékoltan gagyik. Átmentek a gyári minőségellenőrzésen – ilyen kamunak szánják őket. Égnek néhány napig, majd az eladótéri-bemutatótermi használatra megtervezett élettartamuk lejártával, az otthoni folyamatos üzemben gyorsan elhasználódva újért kiáltanak. A lakosságot azonban reklámkampánnyal vagy más eszközökkel nem készítették fel erre a váltásra.

Talán nem túlzás, ha rámutatok: a magyar liberális párt mizériáját (és vele egyetemben sokak csalódását a kapitalizmusban) nem utolsó sorban az okozza, hogy ez a piaci magatartás lehetséges.

Ócskapiacokon gyakran látni árusokat, akik kiégett villanykörtét adnak el. Vevő akad rá bőven. Itt nincs megtévesztés, mindkét fél tisztában van vele, mi az adásvétel tárgya, az ár is arányosan alacsony. A kiégett lámpák nem elhanyagolható használati értéke abban áll, hogy hipp-hopp átcserélhetők egy suttyomban kicsavart, üzemelő égő helyére akárhol.

Középosztály - ami alatta és felette van

2009-10-17T16:02:00.004+03:00

Különös kontrasztok vannak a XII. kerületben néhány méterre egymástól. A Lóránt utca 15. alatt épült egy impozáns kastély olyan kerítéssel, amelyből a középosztály házat épít. A kerítés két végénél önkényesen telepített fekvőrendőrök védik a ház lakójának nyugalmát, amit csak a dühöngő autósok szitkai szakítanak meg, hiszen a kötelezően felállítandó tábla egyik irányból sem hívja fel a figyelmet a zökkenőkre.

A szomszédos telken azonban – akármilyen értékes telekről van is szó - diákotthon van. Egy utcával odébb pedig, a Tündér utcában hajléktalanszálló is van. Egy utcával lejjebb továbbá a hazai szürkegazdaság egyik zászlóshajójának, az autóbontóknak terepével találkozunk.

Ez a Kakukk út kontrasztos élőhelye a budai hegyvidéknek: a páratlan oldal lakóparkja sok méterrel magasabban az utca szintje felett helyezkedik el. A páros alsóoldal viszont a közép-Kádár korszak jellegzetes (vagy inkább jellegtelen) társasházait sorjázza. Az utca utolsó, zsákutcás harmada sajnos telebetonozott, közterületen mindössze egyetlen fa áll (sic), a 24 szám előtt. Magán az utcán pedig – kihasználva az átmenő forgalom hiányát - egy különös „magamutogató” (telephely nélküli) vállalkozás vert gyökeret. A szemétszállító járműve az utca végében immár nem tud megfordulni, csak tolatva visszamenni, annyi a „szétdobott” roncs, rendszámok cseréjével felszínen tartott undorító állapotú kasztni, leszázalékoltan örökparkoló tragacs. E látványszennyezett utcarészlet jelenleg számos, az aszfalton ügyködő autószerelőt tart el. Két bérelt garázs, és ismeretlen számú pincebérlemény rejti a tűzveszélyes műanyag alkatrészeket, autógumikat, lefejtett karosszéria-elemeket. Mivel a bérlemények dugig teltek, az „ügyfélfogadás” a (zsák)utca utolsó harmadában az úttesten folyik. Azt, hogy e rozsdatemetőben hol eresztik le a fáradt olajat és hol könnyítenek magukon, az olvasó képzelőerejére bízom. Manapság a tisztességes családi műhelyekre is nehezebb idők járnak, a közigazgatás érezteti velük, hogy egyáltalán nem csendes lakókörnyezetben van a helyük. Az itt leírt szabadtéri buherálás azonban, amely mint a legősibb mesterség „virtuális” telephelyen: a széles nyilvánosság szemét szúrva és a közegészségügynek fittet hányva folyik, már végképp nem lakókörnyezetbe, inkább a harmadik világba illik.

A „post-adolescens életmód”

2009-10-06T21:41:00.003+03:00

Ez a felnőtté válás elfogadott mintáinak generációs szintű megváltozását jelenti, az úgynevezett non-szekvenciális életmód modell eluralkodását. Ezen az új, a hagyományos érési sorrendet sokban mellőző életstíluson azt értjük, hogy a gyermekkor maguk mögött hagyása, a társadalmi adaptáció, a korábbi évszázadokban oly sok problémát felvető serdülőkor átugrása és ezzel az ifjúkorba lépés 12 év körül kezdődik és ez a szülőkről való leválási folyamat gyakorlatilag nem fejeződik be minden dimenziójában negyven éves kor előtt. Ezek a dimenziók: lakóhely; munkahely, szakmai önazonosság; fizikai állapot, családalapítás.

A felnőtté és minden vonatkozásban önállóvá válással viszont egyből megkezdődik a középkorúság státusza is, amely a mai munkaerőpiacon immár leszálló ágnak számít, mert a mértékadó kultúra ez az évtizedekre elnyújtott post-adolescens módi lett. Ez a késleltetett felnőtté válás vagyis a tartós kapcsolatokra törekvő "megállapodottság" teljes hiánya megmutatkozik mind a munkavállalás úgynevezett sebezhető formáinak terjedésében; a média- és hírfogyasztás jellegzetes változásaiban, amelyben egyre inkább a kapcsolati háló veszi át a média szerepét; az életre szóló tanulás illuzórikusságaiban; a szabadidő eltöltésének gyakran extrém mintáiban; mind pedig a családalapítás illetve a családmodell változásaiban.

Tehát azok a munkavállalók, akik addig az ifjúkor jellegzetes hozzáállásával húszas és harmincas éveik során csak bele-bele haraptak a munkalehetőségekbe, nyelvi és más továbbképzési formákba, és űzték a keresés/tanulás valamely egyvelegét, azok a ami társadalomszerkezeti adottságok között egyre gyengébb esélyeket tudhatnak magukénak. Ha "nem csinálták meg magukat", vagy ami ugyanaz: nem találták meg a maguk szakmai önazonosságát, hanem gyakori váltásokkal csak sodródnak a munkaerőpiacon, akkor az ifjúkor elhagyásával elhelyezkedési esélyeik tekintetében azonnal hátrányos helyzetben találják magukat.

Laikusok

2009-06-14T15:24:00.003+03:00

Most volt a Petőfi Sándor által is megénekelt győri csata kétszázadik évfordulója. Ennek alkalmából Győrben hagyományőrző huszárok vonultak fel és emlékeztek meg a "nagy futásról". Napóleon gárdistáival szemben ugyanis az utolsó nemesi felkelés csapatai hamar visszavonulót fújtak. A csata nem lehetett jelentéktelen, hiszen a párizsi Diadalívre is felkerült Raab neve. Az, hogy Győrnek a német nevét használják, ne bántson senkit sem, hiszen a Rába folyó nevében mi is ezt használjuk mindmáig.

Mint ismeretes, a középkoron keresztül a nemesi kiváltságok egyik legitimációja, mindenki által elfogadható indoka az volt, hogy veszély esetén ők hadba vonulnak saját felszerelésükkel. A magyar haderő hagyományosan három alapelemből tevődött össze: a főurak és főpapok bandériumaiból, a nemesi felkelésből és a telekkatonaság intézményének keretében hadra kelt jobbágyokból. A nemesi birtokhoz eleitől fogva hozzáfüződött a honvédelmi kötelezettség. Régen, ha a haza veszélyben volt, a véres kard szertehordozására indultak a nemesek a hadba; első királyaink alatt még a régi törzs-zászló alá gyülve, később már egyik-másik főtiszt zászlója alá, rendszerint az országgyülés rendeletére. A nemesi felkelésről Wikipédia-cikk is rendelkezésre áll: ez azt írja, hogy betegek, öregek, több kiskoru gyermekkel birók, egyetlen fiak, egyháziak, köztisztviselők, tanárok, orvosok, sebészek, özvegyek, kiskoru árvák s a rendes katonák nem tartoztak fölkelni.

A győriek ma úgy tudják, akkor is medárdos volt az időjárás, csakúgy mint idén 2009 tavaszán. Csak azért irom körül ilyen pontoskodóan a dátumot, mert tudni való, hogy az idei évet – medárdos esőzés ide vagy oda – már aszályosnak nyilvánította a minisztérium, megnyitva ezzel az adófizetők pénztárcáját a gazdák előtt.

Akkor 1809-ben mindenesetre annyi eső esett, hogy a magyar lovasság számára – a nagy elődök után megannyi "korcs szibarita váz" – gondot okozott egy megáradt patak átszelése. Gondot okozott, ez csatában annyit tesz, hogy tömörülés támadott, amelyet a francia tűzérség kihasznált és odapörkölt nekünk. Ezután a veszteség után harsant fel az osztrák császári hadvezetés visszavonulást előíró kürtjele.

Hallgatóimnak, amikor az önkéntességet, az amatőrizmust és a laicitást hasonlítom össze, gyakran gondot okoz ez az utóbbi fogalom. Az önkénteseket (szemben a fizetett munkaerővel) mindenki ismeri, akárcsak az amatőröket (szemben a profikkal), de a laikusok részvételét valamiben eddig mindig csak a papok és hívők kevéssé érdekfeszítő példáján magyaráztam el. Ezentúl itt van számomra ez a nemesi felkelés, amely a laikusok általi hadviselés mindenki által azonnal megérthető történelmi példája.

Utóhang az európai parlamenti választásokhoz és a pártprogramok népi értelmezéséhez

2009-06-09T20:04:00.003+03:00

A nemzeti oldal előretörése kapcsán pókhálós barátném így sóhajt fel: "magyar asszonyba magyar férfit!"

Generációs szakadék

2009-02-20T09:51:00.005+02:00

Kolléganőm említi – hangjában enyhe felháborodással – hogy eladósorban lévő lányával és férjével egyetemben temetésen voltak a minap és képzeljem mi történt. Legott, még aznap délután a szomorú szertartást celebráló szakembergárda egyik ifjú tagja, aki a liturgikus énekszolgáltatásért volt felelős, azon frissiben, az elhalt rokon leszármazási vonalából feltételezhető névazonosságra támaszkodva, „rákeresett” a lányára a népszerű hazai közösségi portálon (ahova ugye könnyű felkerülni, de adott esetben nem olyan könnyű lekerülni róla).

A szóhasználat, amely az igen szerteágazó és virágzó hazai magándetektív világból szivárgott át a köznyelvbe, arra utal, hogy a mamát – aki ugye a lassan végző egyetemistát széltől is óvja - őszintén meglepte ez a fiú részéről ártatlan gesztus. A célszemély természetesen közömbös elégedettséggel fogadta a tényt és a mama által zaklatásnak tűnő szemérmetlen kezdeményezést nem értékelte közeledésként, még a kísérő rövid üzenetet sem.

Ennek kapcsán elgondolkoztunk azon, hogy egy évtizeddel ezelőtt még titkosszolgálati eszközökkel végrehajtható, bírói engedélyhez kötött (hazai közállapotaink ismeretében reálisan inkább rendőri vezetői engedélyhez kötött) környezettanulmány kellett ahhoz, ami adat (illetők fotója, kapcsolati hálója, érdeklődési köre, kedvelt tartózkodási és feltalálási helye, stb.) ma néhány kattintással mindenki rendelkezésére áll. Bizony bizony, a világ nem dőlt össze ettől az információszabadságtól. Mi több, ma már ott tartunk, hogy amire nem lehet rákeresni, az nem is létezik – legalábbis nem látható. Az ilyen spekulációkat régen ontológiának nevezték és filozófusok "rendszerének" volt a része. Ma pedig netpolgári énünk természetes közege.

Telefonvonalam - adieu!

2009-01-01T16:23:00.005+02:00

Megszüntettem a vonalas telefonvonalat a lakásban. Ez nem volt könnyű elhatározás, már hónapok óta érlelődött bennem, de sehogy sem tudtam rávenni magam. Erősen él még az emlék bennem, milyen nagy dolog volt a hetvenes években telefont kapni és mennyire örültem neki, amikor a Posta befogadta a kérelmet (az egyik kérdés az volt, végzek-e társadalmi munkát?) és később szinte hitetlenkedve fogadtam a hírt arról, hogy hamarosan – két röpke év múltán – fel is szerelnek egy ikerállomást.

De ma már egy-két idős hölgyrokon kivételével senki nem keresett ezen a számon, és én sem kezdeményeztem rajta hívásokat. Csak az internet jött telefonvonalon és a csupasz internetre váltásra távolról sem éreztem elég késztetést. A lökést az adta meg, hogy az internet szolgáltató 20 százalékos áremelésre szánta el magát. A kezdőlökéstől azonban négy hónap telt el addig, amíg tényleg le tudtam mondani a vonalas telefonról.

Az első menetet az internet szolgáltató nyerte meg: hiába adatott meg Magyarországon a szünetmentes szolgáltató váltás jogszabályi lehetősége, a szolnoki székhelyű társaság, amely nem tart fenn ügyfélszolgálatot a fővárosban (másutt sem) és csak online érintkezik az ügyfelekkel, neme engedett el engem. Arra hivatkozott – ez hat hét alatt derült ki – hogy a jogszabály apró betűs részében az áll, hogy a „szereld magad” csomagosokra (értsd saját modemmel internetezőkre, tehát a többségre) nem vonatkozik a szabadelvű gazdaságpolitika e vívmánya.

A szabadságot számomra a mobil internet hozta el. Le tudtam mondani a DSL-t (december közepén ajánlott levélben, de azért januárban is fizetnem kell még), a nemrégiben rámkényszerített ár 60 százalékáért hip-hopp megvettem a korlátlan adatforgalmat engedélyező új mobil SIM kártyát és azóta élvezem a korlátlan mobilitás örömeit. A sebességet illetően kicsit lejjebb kellett adnom a megszokott színvonalból, de a YouTube videói így is élvezhető minőségben töltődnek le, nem szólva az online rádiókról is. Csak arra kell vigyáznom, nehogy külföldre tévedjek (ezzel egyenértékű, ha a határhoz közel a rendszere ráállna egy külföldi mobilszolgáltató jelére) vagy nehogy eleget tegyek egy torrent-szerver csábításának.

Egy kérdés azért nyitva marad: mobil internet előfizetésem birtokában miért számláz továbbra is a mobilszolgáltató horrorárat akkor, ha nem a számítógépemről, hanem a mobiltelefonomról érem el ugyanazt az internetet?

A népszavazásról

2008-11-07T09:58:00.002+02:00

Népszavazási törvényünk - mint annyi más törvény is - csökött. A célja helyes: a közvetlen demokrácia egyik eszközével segíteni a törvényhozókat abban, hogy megtalálják a helyes választ, amikor valamely kérdésben zűrzavar uralkodik. Ilyenek a legitimáló célzatú népszavazások is, amikor szentesíteni kell valami fontos sorsszerű döntést. Node népszavást rendezni például arról, hogy újra 3.60Ft legyen a kenyér?

Törvényünk azt tudja már, hogy költségvetési kérdésekben meg kell tiltani a referendumot, de azt nem tudja még, hogy minden másban is ezt kellene tennie, amikor az eredmény nem kétséges, hanem kiszámítható.

Javaslom tehát, egészítsük ki ezt a törvényt az alábbi rövid passzussal:

Amiképpen úriember nem fogad olyasmiben, amiben biztos, azonképpen nem szabad népszavazást kezdeményezni olyasmiben, aminek a kimenetele egyértelmű.

---------------------------------

Máté-Otyehel Renáta hozzászólása:

Az igen velős, de annál sokatmondóbb bejegyzés elindított bennem egy gondolatmenetet, amely ott kezdődött, hogy miért ragadta meg a figyelmem pont egy politikával kapcsolatos téma, amikor sosem rajongtam a politikáért, nem vettem részt a szavazásokon, nem kísértem figyelemmel a politikai életet, nem érdekelt, hiszen próbálok megállni a lábamon, megtalálni a helyemet az életben és alkalmazkodni a feltételekhez. Ismerjük be egy 23 éves fiatal "nő" számára ez nem a legegyszerűbb, főleg ha dolgozik, főiskolára jár és a családját kell ellátnia. Ó nem, nem sajnáltatni szeretném magam, egyszerűen arra utalok, hogy nem a politikai élet lesz a legelső gondom, mikor hazaérek, hanem például, hogy mit tegyek a férjem elé, hogy vacsorázni tudjon, amikor hazaér.

Most azonban már nem tudok szemethunyni ezek felett a témák felett sem, a gazdasági világválság, ami mindenkit nagy mértékben érint, kíváncsivá tett, hogy vajon az országunk nemes képviselői, akiket mi választottunk meg, hogy képviseljenek bennünket hazánkban és nemzetközi viszonylatokban egyaránt, hogyan és miként végzik feladatukat. Nagyjából tisztában vagyok hazánk politikai életében történt változásokról, és persze nem könnyű nem hallani a híreket, mikor egy-egy látszat botrány kapcsán a csapból is ők folynak, de részletekig nem néztem utána sosem egyik témának sem. Azonban az Ön témája annyira megragadott, hogy egyből arra gondoltam, hogy mennyire igaza is van a Tanár Úrnak. Tudjuk, hiszen nem titkolják, hogy egy népszavazás több milliárd Forintba kerül, amelyet az államháztartás kincstárából vesznek ki. Az államháztartási hiány pedig egyre csak növekszik. És teszik mindezt olyan kérdések eldöntésére, amelyek megszavazásán a szavazójoggal rendelkező népesség 46%-a meg se jelenik, mert egyszerűen már nem érdekli mi lesz (tudom, hogy közéjük tartozom én is), egyszerűen meg akar élni, és ha lehet akkor nem a létminimum szintjén. Hamarosan ismét pártválasztás és ezzel együtt miniszterelnökválasztás lesz, nagyon érdekel már most, hogy kb mennyi pénz fog elmenni az adózók pénzéből a kampányokra és a szavazásra újfent, mikor a megszorítások folyamán a nyugdíjasoktól vesznek el pénzt, a rokkantaktól és a közalkalmazottaktól. Úgy gondolom összetehetem a két kezem, hogy fiatal vagyok, egészséges és multinál dolgozom, de édesapámat érinti a kérdés. Hiszen 25 évig szolgálta és védte hazánkat rendőrként, ahol fizikálisan kikészült, jogosan ment nyugdíjba még ha ezt 46 évesen tette is meg, és most nem kapja meg a 13. havi nyugdíját, mert csak 48 éves?! Nem számít nyugdíjasnak, mert a törvényadta jogaival élve nem 60 évesen ment nyugdíjba. Agyrém, hogy akármit teszünk, egy mókuskerékhez hasonlóan, csak körbe körbe megyünk, igazunk nem lesz sosem. 22-es csapdája... Mégis mennyire képviselnek minket a kormányfőink, hogy egy ilyan hasonló helyzetből sem képesek kirángatni az országot, de szavazzunk erről is meg arról is. A sok pénz csak megy és megy, de hova....?? A téma egyre több kérdést halmoz fel, egyre több megválaszolatlan és megválaszolatlanul maradó kérdést.

Párosan szép az élet

2008-09-08T17:30:00.004+03:00

Régen a nemzeti zászló mellé jeles alkalmakkor felhúzták a munkásmozgalom veres zászlaját. Ma az Európai Unió kék zászlaja dukál, köztisztviselők és választott tisztviselők dolgozószobájában is gyakran látni e két zászlót egymás mellett.

Katolikus szellemiségű gimnáziumokon pedig a pápai állam sárga-fehér zászlaját lehet látni a hazai mellett. Ez is egyfajta patinás nemzetköziséget idéz fel.

Úgy látszik ez a kettősség iránti igényünk - az internacionalizmus - mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk.

Sportszociológiai tűnődések

2008-07-03T11:27:00.003+03:00

Az alábbi kis írás egy nagy sportfenomén nemrégiben bekövetkezett halála kapcsán kiadandó emlékkönybe készült.
---------------------------

Eddigi teniszéletemet a háttérből jelenlétével végigkísérte Körmöczy Zsuzsa. Néhány sporttárgyú beszélgetésre is sor került közöttünk, ezek mondanivalójára mind jól emlékszem. Elmeséltem például neki addigi sportéletem előzményeit, kálváriáit – jól mulatott rajta. Gyermekkoromban szüleim vívásra adtak. A BVSC vívóiskolája volt a legközelebb hozzánk, a nagy Nedeczky László tartotta a gimnasztikai alapozást. Évekig jártam ezekre a (fizetős) órákra hetente háromszor, amelyeket – mások számára- asszózás követett. Én azonban sohasem jutottam el odáig és amikor négy év elteltével – tekintélytisztelő, türelmes gyerek voltam – megkérdeztem, hogy érdemes-e még tovább várnom arra, hogy fegyvert adjanak a kezembe, azt a választ kaptam, hogy „szemüvegesek nem vívhatnak”. Évtizedekkel később akkor jutott eszembe ez a történet, amikor egy diplomamunka előtt álló hallgató sporttémájú szakdolgozati tervvel állt elém. Kikerestem számára azt a sportmenedzsmentben jártas konzulenst a Testnevelési Egyetemről, aki a legtöbbet publikált ebben a témában és azt tanácsoltam neki, keresné fel és kérne tőle szakirodalmat. Hat hétig tartott, amíg a hallgató időpontot tudott szerezni, majd azzal jött vissza, hogy a tanár úr azt találta mondani, akkor ad szakirodalmat, ha majd be is iratkozik hozzájuk – mondanom sem kell, a szintén fizetős kurzusukra. A vívás, pontosabban annak gimnasztikai alapozása tökéletes alapozás a teniszező számára is. Azóta is futóművemmel pótolom karom és kezem ügyetlenségeit – egyszerűen a lábammal olyan helyzetet teremtek, hogy mindig úgy üthessem meg a labdát, ahogyan az nekem a legbiztonságosabb.

Ebben az írásban azonban nem erről a jóindulatúan figyelmes kíséretről emlékezem meg, még csak nem is a beszélgetések leszűrhető tartalmát adom meg. Az olvasónak talán érdekesebb lehet, ha magáról a teniszezésről és sportolásról írok, ahogyan azt egy odaadó amatőr sportember látja, és akinek szemléletét Zsuzsa asszony is formálta.

Ennek a játéknak a különlegességét – mint ismeretes - az adja meg, hogy nagyon kevéssé kötődik életkorhoz. Ez a kötődés, ha egyáltalán, akkor a stílusok egymásra következő, jellegzetes változásában jelentkezik csupán, amit egy szóban úgy lehetne összefoglalni, hogy a játék a korunk előrehaladtával bizony egyre statikusabb lesz. Ezt a kérlelhetetlen folyamatot lehet késleltetni, de megfordítani teljességgel lehetetlen. Szerencsére a tenisz stílus általában is változik, nemcsak a játékosok korától függően, hanem a versenysport hatására is. Az amatőrök ugyanis, természetesen, közelről figyelik a nemzetközi élvonal versenyzőit és sokat ellesnek abból, amit ők művelnek. Ez az utánzó ellesés, ha meggondoljuk, a versenysport fő éltető ereje – az állami támogatás csak hab a tortán. Ez a visszacsatolás pontosan ugyanaz, mint amikor egy műszaki újítás a mindennapokba hatol és megjelenik az üzletekben. A stílusváltásoknak ez a kettőssége szerencsére olyan ügyesen összemossa a dolgokat, hogy az amatőr akár egész sportpályafutása során megmaradhat abban az előremutató hitben, hogy az ő játéka – labdabiztonsága, taktikai érzéke, technikája - tulajdonképpen egyre fejlődik. És ez a tudatállapot azért nem is teljesen illúzión alapul, hiszen maguk a szoros értelemben vett ütések egyre hatékonyabbá válhatnak, még akár hatvan felett is. Az pedig, hogy ezeket a lényegre csupaszított ütéseket már nem készíti elő a korábban megkövetelt kombinált testmozdulatnak csupán néhány százaléka, az csak akkor lehet gond, ha az amatőr egy ifivel kerül szembe.

Míg azonban a versenysport élvonalában senki nem marad meg néhány évnél tovább, az amatőröket a teniszsport télen-nyáron hűségesen végigkíséri életük során. Mondhatni, mint egy gyermekkori jó barát. Kiváltképpen így van ez, ha választanak hozzá egy jó kiegészítő sportot is, amely segít az izmok és ízületek nyújtásában, nem engedvén túlságosan kötötté válni az izomzatot. A profik, ha pályájuk delelőjén kiválnak az élvonalból, nemigen teniszeznek tovább – nekik az csak teniszezgetés-ütögetés lenne, ahhoz pedig kevés a türelmük. A drámai váltás persze az úszóké itt: köztudomású, hogy milyen nagy körben messzire elkerülik az uszodát. A legkarakánabb szakítás pedig a kerékpárosoké. Ilyen brutális cezúrát amatőr körökben csak a megsérült versenyzőknél látunk. De ott is ritka az efféle pontszerű, drámai szakítás. A legtöbb szabadidős teniszező inkább krónikus sérüléssé engedi degenerálódni húzódásait vagy más bajait.

Gyerekkorban és ifjúkorban a teniszező megkülönböztetés nélkül szalad minden labda után és minden labdát úgy üt meg, hogy a maximumot kihozza az adott helyzetből. Ezek a teniszezők valóságos matuzsálemnek tekintik a harmincasokat és nem szívesen játszanak velük, jóllehet egykönnyen vereséget szenvednek, ha mégis sor kerül rá. Később azonban jellegzetes lehiggadás áll be az amatőr stílusában: kezdi előkészíteni a pontszerző ütéseit és ennek rendeli alá azt is, hogy minek mennyire szalad utána. Még későbben, amikor már kezdjük a lelkiismeretes bemelegítést előírni magunknak, már visszaveszünk abból a robbanékonyságból is, amellyel egy labda után indulunk. Nézzük meg ezt a jellegzetes visszafogást kicsit közelebbről is!

A visszafogásnak valóságos kultúrája alakul ki lassan, ahogyan a népesség – mondjuk így elöregszik. Arról van tehát szó, hogy – magyar egészségügy ide, magyar egészségügy oda - több idős ember marad életben és az időkori aktivitás is egyre szélesebb korosztályokra terjed ki. Ebben az örvendetes folyamatban ugyan Magyarország nem élenjáró, de – mint minden európai trend – nálunk is érezteti, vagy inkább előrevetíti már hatását. Akármennyire is üdvözölhető ez a folyamat, horderejében mélyenszántóbbnak érzem, mint a politikai rendszerváltozást. Itt ugyanis a társadalmat alkotó emberek húsáról van szó, nemcsak gondolkodásáról! Márpedig a mai magyar társadalom a mai gyűrött állapotában – enyhén fogalmazok - nincs felkészülve semmilyen változásra, nemhogy egy mélyenszántó kulturális forradalomra. Ebből pedig az is következik, hogy ez az új trend is, könnyen meglehet, inkább terhes lesz nekünk, semmint örvendetes. Meglehet a reklámozók makacsul továbbra is a 18-49 közti korosztályt tartják majd fő célcsoportjuknak és nem vesznek tudomást a „szürke hatalomnak” nevezett jelenségről. Meglehet, a munkaerőpiac sem rendezi át egykönnyen a prioritásait és az idősebb munkavállalók megmaradnak a jelenlegi sérülékenynek becézett állapotban – ez a teniszezésnek csak kedvezni fog (az átmenetileg munka nélkül maradottaknak is javasolható, hogy a délelőtti eszelős tévénézés helyett valami előremutatóbb dologgal üssék agyon az időt, hátha valamilyen konstrukcióban egyszer megkaphatnák a sportpályák napközbeni üresjárati idejét). Félő az is, hogy a szabadidő hasznos eltöltésében nyújtott tanácsokra szakosodott segítő szakmák siserahada – a táplálkozástudománytól az életmód tanácsadáson és alvástudományon keresztül a személyi edzők örvendetesen felduzzadt táboráig - sem vesz tudomást erről a demográfiai-szociológiai trendfordulóról és továbbra is a „mindent bele” szemléletnél maradnak. Ráadásul a klasszikus magyar irodalom sem igazít el bennünket ebben a sajátos élethelyzetben, mert Arany János Őszikéitől kezdve Füst Milán artisztikus sápítozásáig a korosodásnak kizárólag a negatív felhangjai, borongós hangulatai kapnak hangot.

Versenysportra adott fiatalok idő előtti sérülései

Ez a téma még nem került a nyilvánosság fókuszába, pedig a sport boszorkánykonyhájának titkai egyre inkább foglalkoztatják a sportszerető közvéleményt, sőt lassanként a társadalmi kérdések iránt érdeklő szélesebb közvéleményt is. Hasonló ez az érdeklődés az egészségügyhöz is: néhány évvel ezelőtt az egészségügyi menedzserek szűk körét kivéve senkit sem foglalkoztatott az, hogy mennyi egy kórház teljesítménye, kit mikor osztanak be műtétre és mit hol lehet árusítani.

A versenysport sajnos egyre kevésbé az eredményeivel kerül az érdeklődés homlokterébe, sokkal inkább azért, mert érzékenyebbek vagyunk arra, hogy mibe kerül ez nekünk. Van ennek persze egy jó oldala is, nevezetesen az, hogy jobban megbecsüljük így a kevés megmaradt sporteredményünket. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy mindmáig – tehát a sporttevékenység, a sportegyesületek és a sportmenedzsment globalizálódása után is - a nemzeti büszkeség fő forrása sporteredményekből táplálkozik. Akárhány felmérést végeznek időként visszatérő módon a nagy közvéleménykutató intézetek, az eredmény rendre azt mutatja, hogy a válaszadók kis része érez nemzeti büszkeséget, egy másik kis része kifejezett szégyenérzést is társít magyarságához, a nagy tömeg pedig közömbös ilyen szempontból, amely közömbösséget csak a sporttal kapcsolatos fellelkesülés tudja alkalmanként megszakítani. Leszögezhető, hogy mind a túlzott büszkeség, mind pedig az elmaradt sikerek miatti szégyenkezés egy forrásból táplálkozik, amely sajnos erősen jellemző a magyar társadalom egy nem elhanyagolható részére: nem ismerik a világot, szerény megélhetésükre alapozva nem szívesen vállalnak munkát külföldön és így kevés megélt ismeretük van arról, milyen az élet másutt. A felsőoktatás kiterjedésével és nemzetközivé válásával, illetve a munkaerőpiac által diktált élethosszon át tartó tanulással ez a ma sem nagy rész bizonyára még kisebbre zsugorodik majd, de a felsőoktatásba nem bekerülő és ennyiben a nyelvtanulás kényszerével meg nem érintett rétegek számára azonban egyelőre kevéssé látszik a kiút ebből a „fényes elszigeteltségből”.

A versenysport és a szabadidősport között nincsen közvetlen és leegyszerűsíthető kapcsolat. A kettő szerkezete elég bonyolult kölcsönhatásban áll egymással. Ez a kölcsönhatás azonban kétségtelenül létezik. Egyik vonatkozása pedig az, hogy sok sportszerető szülő sportra adja a gyermekét, mondván: abból, nem lehet baj. Sajnos nem így áll a helyzet. A sportszakosztályok edzésadagját lelkiismeretesen végigcsináló gyermekeknek talán tényleg csak előnye származhatna teljesítményükből, ha az edzők mind lelkiismeretesen odafigyelnének egyenként rájuk és megóvnák őket a korai önkizsákmányolástól. A teljesítménykényszer ugyanis egyre több tinédzser kort még el sem érő gyermeknél oda vezet, hogy maradandó sérüléseket szednek össze. Ki számolta össze, hogy például a nálunk oly magas szinten művelt vízilabdázást hány reménység hagyja abba idő előtt a víz nyíró jellegű taposásától túlzottan igénybevett és ezért tönkrement térdízülete miatt? Ezek a túlterheléses sportártalomtól érintett gyermekek már soha életükben nem fognak futkározni, hegyet mászni vagy éppen kerékpározni. Az okok a nem megfelelő edzésterhelés miatt fellépő túledzésben vagy a korábbi sérülések nem elégséges gyógyulásában kereshetők – ezek a disznóságok mind az utánpótlás nevelés menedzsment környezetének róhatók fel.

A teniszben is számtalan, az eredményesség érdekében önkizsákmányolásra is kész gyermek válik ki a versenyistállókból károsult vállízülettel, krepitáló és még annál is rosszabb kopottsági állapotban lévő térdekkel, a csonthártyánál mélyebben felpuhult teniszkönyökkel. Ezek a krónikus sportártalmak mind abból származnak, hogy egy-egy helytelenül végrehajtott ütést a figyelmetlen, vagy csak az eredményességre törő edző rögzülni hagy.

Bizony a sportolásra adott gyermekek egy része, akik gyakran a legnagyobb akarással vetik bele magukat az előrejutásba, és akik kellő sportegészségügyi odafigyelés híján még a jegyzett versenyeredmények elérése előtt önsorsrontó módon elhasználják fizikai adottságaikat. Ők sajnos nem amatőrök lesznek, akik egész későbbi életükben a kirobbanó életöröm megnyilvánulásaként hasznosíthatnák idejében kiépült fizikumukat és elsajátított technikájukat, hanem olyan mozgássérült emberek lesznek, akiket készségesen leszázalékolnának a foglalkozás egészségügy arra hivatott őrei, ha éppen nem tizenévesek volnának. Az ő esetükben sajnos a „kisportolt” jelző nem a testépítésben elért eredményre utal, hanem a hosszú háborúban leharcolt katonák fizikai- és lelkiállapotára emlékeztet. Így aztán azt sem tudjuk, mibe kerül ez az ő elhúzódó nélkülözésük makrogazdasági szinten.

Amatőrök és profik a XXI. században

Ez a régi megkülönböztetés ma már csak megszorításokkal alkalmazható, a való életben sokkal több az átmenet, mint az ideáltípusnak megfelelő élethelyzet. Talán az amatőr pólus az, amely leginkább megmaradt eredeti jelentésében ezen a skálán. Kedvtelésből sportolók szerencsére ma is tömegesen lepik el a pályákat, ösvényeket és vizeket világszerte. Legfeljebb annyi változott, hogy ma már nem ez a mértékadó pólus. Régen ugyanis, a viktoriánus Britanniában majd egészen a múlt század hatvanas éveiig mértékadó körökben, így az olimpiai mozgalomban is az amatőr sportolást tekintették a sport legigazibb megnyilvánulásának, a többit inkább csak (az „alsóbb néposztályokra” jellemző) megélhetési sportolásnak.

Mára alaposan megváltozott a sportképünk: mindenekelőtt a szórakoztatóipari sztárok képére formált nagy versenyzők formálják ma ezt a közképet, ennélfogva a professzionális sportoló számít a sportolónak, akik technikáját, habitusát és mozdulatait az amatőrök mezei hada néhány éves késéssel próbál leutánozni illetve a maga sportgyakorlatában megvalósítani. A legnagyobb változás azonban a két pólus közti átmenetekben található. Viszonylag ritka ugyanis, még a sport és a gazdaság mai összefonódott állapotában sem mindennapos dolog, ha egy sportoló a maga húszas, harmincas éveiben egészében meg tud élni a sportból. A legtöbben elérhetnek ugyan itt ott pénzdíjakat, találnak valakit, aki fedezi költségeiket egy-egy verseny erejéig, de mégis csak részmunkaidőben tudnak sportolni, valami mással is kell foglalkozniuk.

Ezt a jelenséget a „győztes mindent visz” jelenséggel lehet magyarázni: a szórakoztatóipar által lefedett tevékenységkörökben, így mindenekelőtt a popzenében és a versenysport jól közvetíthető részében a sztárok egymaguk annyit keresnek, mint a „futottak még” kategória összevéve. És ezzel nagyjában és egészében visszatértünk a kiindulóponthoz, a viktoriánus Anglia régi gyakorlatához. Azt lehet mondani, hogy a beérkezett profik szűk kasztjának kivételével – és ők is legfeljebb tízegynéhány éven át – manapság mindenki főtevékenysége mellett részidőben sportol csupán. Ez a részidős/főmunkaidős fogalmi megkülönböztetés sokkal teherbíróbb, mint az amatőr/professzionalista megkülönböztetés. Vegyük csak példának a magyar versenysport élet zömét, amely olyan emberekből áll, akik ugyan időnként pénzdíjakhoz jutnak, máskor pedig akár fedezhetik is kiutazásuk és lakhatásuk egynémely elemét, de alapvetően megélhetésüket más forrásból szerzik meg. A legtöbb versenyző ma ezt az életformát éli rövid verseny pályafutása alatt: nem ítélhető tehát meg sem a műkedvelő sem pedig a megélhetési sportember kategóriákban. A teljes mezőnyhöz képest viszonylag kisebb rész az a dédelgetett halmaz – még ha számszerűen nincsenek is kevesen és egynémely populista politikai felhördülés akár még számosnak is találhatja őket – akik felkészítésére semmi sem drága és külföldön készülhetnek fel versenyeikre, mert nálunk nem elég magaslati a levegő, vagy nincs elég hó… A túlnyomó többség egzisztenciájára ez a több forrásból merítés jellemző. Ennek a vizsgált párfogalomnak a teherbíróságára mi sem jobban jellemző, mint hogy az élet sok más területén is jól működik. Például a buszsávok helyes megnevezése vagy definíciója sem az, hogy ott buszok közlekednek. Még csak nem is az, hogy ott javarészt buszok közlekednek, hanem az, hogy ott a hivatásforgalmú közlekedés zajlik, tehát a főmunkaidőben vezető sofőröké a sáv.

A rész(munka)idős sportolókat, műkedvelőket, amatőröket ma jól kiszolgálja a gazdaság, de maga a tevékenység még távolról sem érte el az őt megillető fontossági helyet a mindennapokban. Rengeteg sporttudatos, egészségtudatos ember mozdítja elő az önmagával szemben megfogalmazott céljait a sportoláson keresztül, de ugyanilyen nagy a száma azoknak, akiknek az életébe egyáltalán nem fér bele egyelőre a szabadidős mozgás. Van tehát helye még a promóciónak, felvilágosító munkának, üzleti ösztönzésnek és társadalmi célú reklámnak. Mindenesetre a szabadidős sportra is jellemző az, hogy a cél önmagunk fizikai és mentális korlátainak feszegetése, tágítása.

A sportsiker természetéről

A sportsiker az egészségről szól. A mai versenysport sikerek azonban – sajnálatos módon – egyre kevésbé erről szólnak. Míg a részmunkaidős sportolók saját magukat igyekeznek legyőzni, addig az élsportolók számára ez csak eszköz arra, hogy másokat is legyőzhessenek. Ez az instrumentalizálás, eszközzé tétel pedig, mint minden másban a világon, nem kívánt mellékhatásokkal jár.

A győzelem tehát a versenysportban mindig mások legyőzését jelenti. Ez a versengés, másképpen szólva, az erőszak szublimálásáról szól. Ennek a szublimálásnak, tehát az erőszak átlényegítésének szerepe nagy a sportban mind a sportoló, mind pedig a szurkoló részéről. Ahol az erőszakot nem tudják maradéktalanul ellégiesíteni-átszellemíteni, ahol például "szurkolók" törnek-zúznak, gyűlöletet ontanak, ott valami baj van a kréta körül
.
A (foci)pályák körül dúló erőszakhoz képest kevésbé megbeszélt téma az az erőszak, amelyet önmaguk ellen követnek el a sportolók. Az edzéseket is lehet erőszakosan túlzó eszközökkel művelni. Ez a tinédzser-korban megszerzett krónikus sérülések és a dopping világa. Ez az önkizsákmányoló jellegű erőszak a minőségbiztosítás hiányára vezethető vissza. Mai üzlettudományi ismereteink szerint számos hiányosság a minőségbiztosítás hiányára vezethető vissza a sportban. Tehát önmagában nem a győzelemre törekvés a gond, nem is az elüzletiesedés (akármit jelentsen is ez az agyonhasznált fogalom), hanem a betartandó protokollok hiánya, ami megadná azokat a standardokat, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, a tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak. Ez az üzlettudományi vonatkozás helyénvaló itt, hiszen egyrészt az üzleti világban máshol megszokott méretű ráfordítások és nyereségek keletkeznek a sportban is, másfelől pedig a tisztességtelen eszközökkel folytatott verseny fogalma is értelmezhető itt. Nem elég ugyanis az időt megmérni egy futóteljesítmény összemérhetőségének biztosításához, nem elég arról gondoskodni, hogy egyik esetben se legyen hátszél és mindkét esetben az előírásoknak megfelelő cipő és talaj álljon rendelkezésre. Nem elég, mert a sportbeli minőségnek van egy további eleme is, amelyeket szintén be kell, be kellene vonni a sport boszorkánykonyhájában kifőzött eredmények elérésének kritériumai közé. A dopping ügyében ez a – bizonytalan kimenetelű - harc már nagy erőkkel folyik - a sportoló életmódjáig hatolóan igyekeznek standardizálni a felkészülési időszakot. A sportreménységek sérülései ügyében azonban ez még nem került a figyelem középpontjába, itt egyelőre minden az edző belátására van bízva – a felszínre bukkanó egyéni keservek, panaszos beszámolók alapján attól tartok, hogy ez kevés.

Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletbe tenyerelő módon megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is belenyúlt a (nemzetközi) sportvezetés, ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál illetve az eredmény centrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén „el tud üzletiesedni”: ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek. A közképpel kereskedőknek épp elég bajuk-gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, hogy a pályájukat befejező professzionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is ástunk igazán mélyre, például a tinédzserek krónikus sérüléseihez, vagy éppen oda, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése még mindig – minden reformkísérlet ellenére - a társadalombiztosítási járulékfizetőket terheli.A sportsiker tehát szép dolog, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen áron. És ez nem holmi jámbor óhaj, hanem egy olyan fenyegetés, amely napjaink élő valóságából adódik. A fenyegetés ugyanis olyan oldalról jön, amelyre a sportvilág legkevésbé sem számított: az egészség imázsának oldaláról. Ez az imázs, a sportolás révén elérhető egészség közképe sajnos egyre több sebből vérzik, egyre több ezzel ellentétes tendencia rajzolódik ki világosan. Márpedig addig maradhat meg az élsport jól közvetíthető része a szórakoztatóipar kebelében, amíg ez a közkép eladható marad. Azután, szponzorok és tévéközvetítések híján, soványabb lesz a kenyér, hiszen az olimpiai jövedelmek lecsepegtetése és az állami támogatások együttesen sem tesznek ki annyit, mint amennyihez egy teniszező, egy boxversenyző, egy autóversenyző vagy éppen egy atléta hozzászokott a mai élmezőnyben.

Arra az esetre pedig gondolni sem szeretnék, hogy a közképpel kereskedők szakítanak az egészség mindennapi felfogásával és valami Übermensch-jellegű fizikum népszerűsítésével próbálnák meg a nézőknek eladni a sportot. Vannak már ma is erre utaló jelek, például amikor csak a látványosság kedvéért válik egy sport olimpiai sportággá. Ha a strand-röplabdára, mint olimpiai sportágra gondolunk, akkor logikusan adódik a következtetés, előbb-utóbb meztelenül fognak versenyezni a sportolók – úgy ahogy a régi Görögországban amúgy is tették. Ha pedig valaki mégis azt mérlegelné, érdemes-e ragaszkodni „a talán avítt egészségfelfogáshoz”, annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik – a cirkuszi artisták abszolút sportemberek - az rövid úton oda vezethet, hogy az olimpiai mozgalom ellenőrizhetetlen erők játékszerévé válhat. Így pedig egykönnyen úgy végezheti, ahogyan az időszámításunk szerinti IV. században egyszer már bekövetkezett az antikvitás játékaival: egy morális autoritás egyszerűen betiltja majd egy két évezredre az olimpiát.

A rendszerváltozás vesztesei - egy új megközelítés

2008-01-25T11:20:00.000+02:00

Barátomnak jól megy dolga, saját cége van, amelyik megáll a lábán a mai kiélezett piaci versenyben is. Persze jól ment neki még az ántivilágban is, akkor ugyan csak vezető beosztású alkalmazott volt egy nagy vállalatnál, de nem kellett megvonnia magától akkor sem semmit, amit pénzen venni lehetett. Most mégis vesztesnek érzi magát - egy sajátos szempontból.

Régi témánkról, a korrupcióról beszélgetünk. Rávilágít arra az egyszerű és igaz összefüggésre, hogy a szocializmusban, a hiánygazdaság keretei között mindig a vevő korrumpált. Az autókiutalások sorszámát kezelőktől kezdve a hentesig sokhelyütt vártak csúszópénzt az áruért cserébe. Mai viszonyainkat inkább az jellemzi, akárcsak az egész világon, hogy az eladó töri magát, olykor akciós árengedmények formájában, olykor akár üzletszerzési jutalékok formájában, olykor akár teljesen nyílt vesztegetéssel és más megengedhetetlen eszközökkel is. Barátom ma több jutalékot köhög fel eladóként, mint amennyit régen odacsúsztatni volt képes vevőként.

Az átbillenést rendszerváltásnak hívják. Ugyanakkor maradtak még zárványok, ahol továbbra is - még - a vevő fizet. Ilyen utolsó bugyor az magyar egészségügy.

Kovács Ágnes ügye

2007-11-16T09:37:00.000+02:00

A tényeket immár az egész ország ismeri. Ugyan az emberek már nagyon régen nem a sportoldalon kezdik olvasni az újságokat, hiszen a sport hírei alig különböznek az üzleti világ eseményeitől, de ez a nehezen megítélhető hír mégis mindenkit felrázott. Az ügy középpontjában egy szimpatikus sportoló áll, aki egyébként a hozzá közel állók megítélése szerint nem egészen mentes a sztár-allűröktől sem. Talán éppen ezért lett éppen ő, aki rosszul értelmezett öntudatból elsőnek lépett konfliktusba az új szelek embereivel. Szeretnék rámutatni, hogy ez az eset egy félreismerhetetlen tendenciát rajzol ki.

Mai üzlettudományi ismereteink szerint a doppingot a minőségbiztosítás hiánya okozza a sportban. Nem a győzelemre törekvés, nem a túlzott elüzletiesedés, hanem a betartandó protokollok hiánya, ami megadná azokat a standardokat, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, a tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak.

A nemzetközi olimpiai mozgalom vezetői heroikus erőfeszítésre szánták el magukat. A huszonnegyedik órában teszik ezt, amikor már a lovak is doppingolnak. Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletbe tenyerelő módon megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is belenyúlt a (nemzetközi) sportvezetés, ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál illetve az eredmény centrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén „el tud üzletiesedni”: ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek.

A közképpel kereskedőknek épp elég bajuk-gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, hogy a pályájukat befejező professzionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is ástunk igazán mélyre, például oda, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése még mindig – minden reformkísérlet ellenére - a járulékfizetőket terheli.

A kirajzolódó tendenciát abban látom, hogy míg a nemzetközi sportvezetés a globális sport összérdekét szem előtt tartva elszánta magát a szakításra, és igazán független ellenőrző testületet hozott létre, amely hamar kiépítette a maga ütőképes világhálózatát és megkezdte a sziszifuszi küzdelmet, addig a nemzeti sport-establishment minden országban a visszarendeződésre játszik. Más országokban meglehet jó eséllyel – nekünk azonban Athén után semmi esélyünk nincs a jogi csűrés-csavarásra. Legfeljebb utóvédharcra telhet, a mikromenedzsment nehézségeire hivatkozó szabotálásra.

Közgazdász-körökből mindenestre már elegen szállítják nekik a kifogások értelmezési keretét: olyan ez a mai felbuzdulás, mondják, mint az Avery Brundage NOB-vezér időszaka volt a múlt század hatvanas éveiben, amikor az amatőrizmus „avítt angolszász fantomja” jegyében körömszakadtáig küzdött azért a NOB, hogy kirekesszék a nyíltan hivatásos sportolókat az olimpiáról. És lám, hol van ma már, kérdezik hangsúlyosan, az amatőrizmus e maximája? Ugyanilyen sorsra jut majd ez a mai dopping-ellenes szélmalomharc is, hiszen ugyan kit érdekel majd egy 12 másodperces 100 méteres futás...

A sportorvosok pedig azt suttogják, hogy a mai teljesítmények mellett éppen a testi egyensúly megőrzése érdekében van szükség mesterséges beavatkozásokra... A sportvezetők a mindenkori doppingvétség egyéni és eseti elbírálását szorgalmazzák, hiszen a szövegösszefüggés ismerete nélkül soha nem ítélhető meg a cselekmény. Nem szabad, vetik fel, összehasonlítani egy vízumköteles ország (sic) ellenőrzési rendszerét a szabadon átjárható miénkkel, mert nálunk így nem lehet előre értesülni az ellenőrök érkezéséről…

A megfigyelő nem kíván állást foglalni a vétséggel kapcsolatban – kivált, hogy a sportolónak most már papírja van arról, hogy nem követett el hibát. Egyedül a Roger-Moore-mozzanatról szól ez a hozzászólás, arról, hogy milyen társadalmi kontextusban mer tengelyt akasztani a sportoló és előnyben részesíteni egy kézfogást a kötelességével szemben.

Ezt a csatát nem Magyarországon vívják meg, de itt sem mindegy, hogy a vesztes oldalon végzünk-e majd. Márpedig ha a szakmai közvélekedés megengedi, hogy a sportoló nyűgnek - alkalmanként akár lerázható nyűgnek is - tekintse az ellenőrzést, akkor a szabadidősporthoz is visszacsatolni képes versenysport egésze károsul. Hiszen ez a kívánatos visszacsatolás éppen az egészség közvetítésével valósul meg.

Ha pedig valaki azt mérlegeli, érdemes-e ragaszkodni „a talán avítt egészségfelfogáshoz”, annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik – a cirkuszi artisták abszolút sportemberek! – akkor logikus fejlemény lesz az is, hogy a nagyobb látványosság kedvéért a sportolók meztelenül versenyeznek majd, mint az ókori játékok vége felé. Ekkor pedig – újra a római pápa vagy valaki más – egyhamar betiltják majd másfél évezredre megint az olimpiát, csakúgy mint régen.

Hallgatói észrevétel

2007-11-11T21:29:00.001+02:00

Éppen a gyógyszerekről mint innovációról beszélek és ecsetelem, hogy az új, szabadalmi védettség alatt álló szerek miben különböznek a generikumoktól. Találóan és gyakorlatiasan közbevetik: hát abban, hogy ismert mellékhatásokról ismeretlenekre váltunk...

Bioélelmiszer, logika és modernitás

2007-10-15T16:41:00.000+03:00

Hallom az egyszeri lobbistát egy rádióműsorban kikelni a bioélelmiszerek ellen. Indulatos érve egy felmérés, amely egy ötéves követéses vizsgálat eredményeképpen kimutatta, hogy a legtöbb hagyományos módon termelt élelmiszer egyáltalán nem rosszabb a divatos de méregdrága bio-élelmiszereknél. Nincs ok tehát folytatta, hogy a lakosság egyre többet költsön a modern bio-árukra.
Szerintem azonban ebből a vizsgálatból nem következik semmi, legfeljebb az, hogy a hagyományos élelmiszerek minősége is rendben van. Például nem szüretelik le a szőlőt addig, amig a rézgálicot le nem mossa róla az eső. (Amúgy ma már senki nem használ növényvédőszerként rézgálicot).
Akkor volna tehát megfontolható ez az érv, ha fordított eset állna fenn: ha azt mutatná ki a vizsgálat, hogy a bioélelmiszerek között is van vegyszerrel fertőzött, vagy más módon minőségcsökkent áru. Ekkor lehetne azzal érvelni, hogy a bio megjelölés csak trükk.

Hasonlóképpen az ásványvizeknél: ott is gyakran érvelnek a közegészségügy szakemberei, hogy a csapvíz semmivel sem gyengébb minőségű az ásványvíznél. Igen ám, de ez nem kifogás: ha kimutatható lenne egy ásványvízről (előfordult már, a Perrier egy palackjában egyszer benzint találtak) hogy nemn azt tartalmazza, amit hirdet magáról, akkor jöhet a botrány.

És mégvalami fordított ebbben az érvelésben: valójában a bio-termelés a hagyományos, és a nagyüzemi a modern.

Népesedéspolitika

2007-08-30T16:34:00.000+03:00

Mint ismeretes manapság az itt jelentkező sajnálatos deficitet családpolitikai intézkedésekkel, tehát pénzbeli juttatásokkal, illetve a migráció tűrésével igyekeznek kezelni.

Az ókori Görögországban azonban más megoldás született erre a társadalmi gondra. Az egyik brutális háború után, Szókrátész idejében, amikor különösen megcsappant a népességszám, a szenátus elrendelte, hogy minden házasember köteles kettő asszonyt magához vennni.

A filozófus életének sok részletét feljegyezte a krónika, innen van tudomásunk erről a ma szokatlannak, de mindenképpen logikusnak tetsző rendeletről. Szókrátészné, született Xanthippe (görögül: Ξανθίππη) éles eszű, de sajnálatosan makrancos ifjú hölgy volt. Szópárbajban állítólag csak ő tudta legyőzni a filozófust. Egyszer például, mint a mellékelt metszet is mutatja, egy szóváltást követően valami folyékony anyagot zúdított férje fejére. Ez a következő megfigyelésre indította a férfit: "Hiába no, égiháború után mindig eső várható"

Amikor pedig, engedelmes állampolgárként a második asszonyt is magához emelte, Szókrátész kesernyésen azt mondta: "Házasodjál meg, vagy maradjál házasságon kívül - egyre megy, úgyis megbánod. Aki pedig két asszony között él, az kifejezetten börtönt emel maga köré." Ez utóbbi sóhajtás már Telemann operájából, az 1721-ben írott „A türelmes Szókrátészból" való.

Olvadó biztosítékok

2007-08-27T09:14:00.000+03:00

Nálam sok kell ahhoz, hogy közéleti kérdésben valami kiüsse a biztosítékot. Egykori jelölésének aktív támogatójaként, többedmagammal most mégis az alábbi levelet intéztük a köztársasági elnök úrhoz.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!
A Magyar Gárda megalakulását a hazai és az európai közvélemény egyaránt figyelemmel kísérte.

Ön, mint az egykori Ellenzéki Kerekasztal résztvevője is, cselekvő szemlélője volt a magyar jogállamiság, a III. magyar köztársaság kialakulásának. A rendszerváltás legfőbb legitimációját az a népszavazás alapozta meg, amely megszüntette a Munkásőrséget. Fel kell hívnunk a figyelmét a Munkásőrség és a Magyar Gárda közti lényegi hasonlóságra: mindkettő pártszolgálatos és parancselvű szervezet. A pártszolgálatban álló, militáns, kiképzésben és parancselven működő szervezet léte összeegyeztethetetlen volt és maradt az alkotmányos demokráciával, mert tagjainak személyes, alkotmányos, állampolgári felelősségét a parancsadó társadalmi legitimáció nélkül veszi át a parancs végrehajtójától.
A magyar baloldal belátta a Munkásőrség demokrácia ellenességét, és aktív részvételével történt ennek megszüntetése.
A Magyar Gárdát létrehozó párt elnöke, - egyenesen az Ön ablaka alatt, a gárdatagok avatásán, - nyíltan kifejtette, hogy a jogállamiságot és a III. köztársaságot megteremtő rendszerváltozás megmásítására törekednek.
A történelmi tapasztalat óva int a kisszámú, de militáns, ideológiailag fajvédő szervezetek lebecsülésétől. A Magyar Gárda jelképvilágában, és az azt létrehozó Jobbik Párt megnyilatkozásaiban félreérthetetlenül megjelenő nyilas mozgalom is jelentéktelen társadalmi bázissal induló pártszolgálat volt, amely a változó történelmi körülmények között alkalmat nyert tömeggyilkosságokkal az államhatalmat ideológiájának szolgálatába állítani. A parancselvű pártszolgálatok társadalmi veszélye pont a jövő kiszámíthatatlanságában gyökerezik.
Magyarországon soha nem volt jelen egyszerre demokratikus berendezkedés és pártszolgálatos, parancselvű szervezet.
A magyar történelem felejthetetlen, és letagadhatatlan mélypontja volt a hungarizmus hatalomgyakorlása. A hungarista pártszolgálatos szervezet tömeggyilkosságai mélyen az emlékezetbe rögzültek, határokon belül és kívül. Nem csupán diktatúra volt a Szálasi puccsot követő, és a felszabadulást megelőző periódusban, hanem terror. A nyilas mozgalom megszüntetése nyitott lehetőséget 1945- és 1949 közötti II. magyar köztársaság számára. Ennek a korlátozott szuverenitású, és rövid életű korszaknak az emléke éltette az 1956-os forradalmárokat, és az 1989-es rendszerváltókat egyaránt.

Önnek is van alkotmányos kötelezettsége arra vonatkozóan, hogy ne a hungarista értékrend, hanem a demokratikus értékrend érvényesülhessen hazánkban. A Magyar Gárda olyan párt szolgálatában fog működni, mely eddig kifejtett ideológiájával és jelképeivel a hungarizmus felélesztését, a nemzetközi viszonyok konfliktusos átalakítását hirdette meg. A Jobbik Párt irracionális igyekezete ellenére sem a belső, sem a külső közvélemény számára nem válik a nácizmus magyar adaptációja elfogadhatóvá.
A Magyar Gárda bírósági bejegyzése csak és kizárólag e szervezet szemfényvesztése feletti bírói szemhunyással; a "cigánybűnözés" militáns eszközökkel történő orvosolását kulturális célnak elfogadó bírósági határozattal valósulhatott meg
.
Ön, aki az ország egységének, és demokratikus rendjének képviselője, aki bevezette a köztársasági elnöki hatáskörbe a demokratikus értékrend szerinti mérlegelést, felelős azért is, hogy a hatályos magyar jogrendbe tartozó nemzetközi kötelezettségeink akkor is megvalósuljanak, ha a bírói hatalommal való visszaélés folytán ez esetleg csorbát szenvedne. Magyarország a békeszerződésben - ma is hatályosan - kötelezettséget vállalt a Magyar Gárdát is magába foglaló körben meghatározott szervezetek létrejöttének megakadályozására.

A Magyar Gárda megalakulását Európa számos országának sajtója nyomon követte, nem kerülhette el figyelmüket, hogy a Magyar Gárda alakulása a magyar köztársasági elnöki rezidencia erkélye alatt történt. Ön nem határolódott el egyértelműen az ablaka alatt zajló eseménytől, csupán dodonai módon üzent „a félelmet keltőknek”, és a „félelemmel manipulálóknak is”. E kétértelműség a magyar köztársasági elnök és a Magyar Gárda közötti partnerség látszatát tovább erősíthette. Álláspontunk szerint ez a látszat Magyarország érdekeit súlyosan rontja, és csak a gyors, egyértelmű korrekció orvosolhatja.

Abban a reményben, hogy Köztársasági Elnök Úr felismeri ezen esemény történelmi jelentőségét, kérjük, fogalmazzon meg egyértelmű nyilatkozatot.

2007-07-08T18:45:00.000+03:00

Roger Federer játszik, az ingyenes Eurosport nem közvetíti. Kapcsolgatok, hogy elérjem a meccset, az egyik német sportcsatornán meg is találom. a kommentátor természetesen Féderernek ejti a nevét, a német fülnek ez így hanzik jól, jóllehet a svájci játékos maga Federernek mondja a nevét, csupa rövid e-vel és nem é-vel.

Az újkori magyar történelem a német befolyás elleni harc jegyében telt. Nem jöttünk ki belőle jobban, mint a csehek, akik meglehetősen passzívak voltak a közép-európai német hegemónia évszázadaiban.

Amikor azonban arra gondolok, hogy MINDEN magyar sportkommentátor és MINDEN magyar néző kivétel nélkül és ösztönösen Féderert mond, akkor magamban csendesen megkérdezem, megkérdőjelezem, mi volt végül is az értelme ennek az ellenállásnak, a máig érezhető kuruckodásnak/labanckodásnak.

Nök és férfiak közti esélyegyenlöség

2007-07-07T21:42:00.000+03:00

Hallgatóimat az elmúlt évben azzal ösztönöztem, keressenek példákat arra, hogy valami az egyik országban tilos, másutt pedig kötelező. Elég kacifántos, hajánál fogva előrángatott eseteket találtak csak, javarészt a nőkkel kevéssé kesztyűs kézzel bánó muzulmán joggyakorlatot összehasonlitva a nyugatival. Pedig elég lett volna a Clark Ádám téri körforgalomig menniük, ahol még a legutóbbi évben is sajátos szabályozás volt hatályban.

Az idei év kérdése az lesz, mondjanak példát arra, hogy nők valamit sohasem tesznek a társadalomban vagy a mindennapi életben. Előrebocsátom, én eddig csak egyet találtam: HA FÉRFIEMBER ÉS NŐSZEMÉLY EGYÜTT ÜLNEK MOTORKERÉKPÁRON, AKKOR TUTI, HOGY A CSAJSZI HÁTUL KAPASZKODIK.

Itt nincs kivétel, nincs alternativ megoldás, nincs semmi, csak úrvezetés.

Tömegközlekedés, autós közlekedés

2007-06-25T15:05:00.000+03:00

Autós emberként kiszámítottam, a mai gépjármű árak mellett, amelyeket meg kell fejelnünk a regisztrációs adóval, a súlyadóval és számos más járulékos költséggel (parkolás, benzin, szervizelés, biztosítás), nos a mai árak mellett a legmegfontoltabb választás az, ha mindenhova taxin járunk, mint egy szinésznő.

Persze ez az üzleti modell csak akkor nyerő, ha mindig városon belül közlekedünk, mert vidékre már a húzós dolog taxin járni. A fővárosban viszont saját sávja van a taxinak, ez azt jelenti, hogy elismerik tömegközelekedésnek. A kerékpárosok is megtették az első lépést ezen a rögös, hosszú úton azzal, hogy saját sávjuk lett - hétvégenként - a Margit hídon.

Korszerű fejvadászat

2007-06-04T11:15:00.000+03:00

Már régóta hírlik, hogy a személyzeti tanácsadó irodák gyakran a közösségi oldalakon keresztül vadásznak. A bennfentesek azt is tudják, hogy nem annyira az IWIW, mint inkább az összeurópai XING az ideális hely arra, hogy szakmai kapcsolatokat létesítsünk. Legújabban azonban a Second Life is megpróbálkozott ezzel, pontosan az itt magukat képviselő cégek virtuális kiválasztási eljárást kezdeményeztek.

A Second Life 2003-ban alakult, azóta cca 7 millió felhasználó szerzett magának virtuális személyiséget, öltöztette fel és jelenítette meg magát (avatar-ját). E sokmillióból egyedül az elmúlt kettő hónapban 1,75 millió új csatlakozót regisztráltak. A való világ e virtuális párjában mindent lehet csinálni, amit a műszaki lehetőségek ma megengednek. sok ország politikai pártjai jelen vannak, az Európai Unió képviseletet tart fenn. Cégek emblémájával lépten-nyomon találkozni lehet, ingatlant lehet szerezni és az ingatlanoknak ára alakul ki attól függően, hogy hol, minek a közelében helyezkednek el. A francia családok képviseletét ellátó militáns szervezet szerint, aki most beperelte a fenntartó Linden Lab nevű céget, még pedofília is előfordul - szóval tényleg minden megvalósul, amit emberek művelnek egymással.

A meghirdetett állások igaziak, a beszélgetések róluk virtuálisak abban az értelemben, hogy mindkét részről avatarok vesznek részt. Mivel azonban sem a nyakkendő sem pedig a kosztüm nem közelező egyik részről sem, az ilyenkor szokásos nyomasztó légkör és letagadhatatlan megfélemlítési taktikák nem valósulnak meg. sok ember tehát, mert hiszen a virtuális személyiségek mögött hús-vér emberek beszélnek és cselekszenek, jobban tud szerepelni iylen laza körülmények között. A kiválasztottak számára pedig meghívót kézbesít a posta, és sor kerülhet a második fordulóra, immár hagyományos keretek között.

Egy előadás rövidített változata

2007-04-16T22:20:00.000+03:00

A szabadidő kitapintható alakváltozásai a XXI. század gazdaságában

Egész Európában folyamatosan és jelentős mértékben csökken a heti munkaidő – ez szinte részét képezi már annak, amit kicsit nagyképűen európai szociális modellnek nevezünk. (Az új tagállamok csatlakozása következtében az összeurópai kép némileg módosul, mert mifelénk azért még többet dolgoznak az emberek). Ez elmondható Magyarországról is, ahol az egyéni vállalkozók és az alkalmazottak csak 21 százaléka dolgozik heti 48 óránál többet, a többiek azért jócskánrészesülnek a csökkenésből. A legtöbb időt a törökök, a legkevesebbet pedig a norvégok töltik munkával. A részmunkaidős tevékenység magas arányából (34 százalék) következően Hollandiában a legrövidebb a heti munkaidő Európában.

Már mai is a munkaügyi konfliktusok zöme a "szabadidő" meg a munkaidő csökkentés körül forog; Percekről van szó, nem is órákról! Mégis, ha valaki lebecsülné a percek szerepét a munka világában, az fontolja jól meg, mennyi időt vesz igénybe egy terápiás döntésekről határozó kórházi nagyvizit, vagy a döntéshozó köztisztviselők mennyi ideig foglalkoznak egy aktával – percekig.

Ma már csak a munkaerő legjobban képzett egyharmada dolgozik teljes munkaidőben egy életen át. A szakképzetlen többség élettapasztalata inkább az, hogy munkájukat egyre inkább gépek és bevándorlók végzik el. Persze életszinvonaluk, fogyasztásuk, a közjavakból és (közegészségből) részesedésük még ezen a szerény szinten is jobb, mint az ókoriaké, vagy akár egy középkori báróé! Ha ezeket a fogyó munkától érintett embereket fel tudnánk emelni a "kulturált semmittevés" athéni (úriember akkoriban nem "dolgozott") és viktoriánus (akkor jöttek létre az amatőr sportolók) mintáihoz, akkor egy aktívabb társadalomban élhetnénk.

Nemcsak "produktiv" munka létezik, nem is csak "improduktiv" munka, hanem van egy harmadik válfaj is: azok a nem piacon értékesülő de produktív tevékenységek, amelyekkel „közfigyelmet” lehet kelteni! A figyelemből ugyanis mindig meg lehet élni – mások ránk irányuló figyelme konvertálható. A tézisem az, hogy az effajta „figyelemfelkeltő” eljárások a legjobb aktiv munkaerőpiaci eszközök! A passzív munkanélküliek figyelem-egyenlege gyakran még negativabb, mint az anyagi helyzetük. Az aktív munkanélküliség (amatőrök, laikusok és önkéntesek) azonban más életmódot takar. Egyre több ember számára megszűnhet így a napi nyolc órában végzendő tanulás, dolgozás, munkanélküliskedés, betegeskedés, nyugdíjaskodás mitosza és ezzel a társadalmilag kötött idő fogalma egyre inkább fellazul és átadja a helyét a munkaidő feltöltődésének mindenféle egyéb társas struktúrákkal. Vegyük észre azt is, hogy a törvényes munkaidő egyre inkább átadja helyét a saját munkaidő egyéni elszámolásokon keresztüli szabályozásának.

Mégegyszer az egyszázalékról: a maradék teendők

2007-04-11T07:14:00.000+03:00

Ez az eszmefuttatás arról szól, hogyan lehetne felfuttatni az egyszázalékos adományozást, hogyan lehetne igazán össznépivé tenni. Azzal ugyanis, hogy az NCA létrehozásával megoldottuk a „beragadás” kérdését, még nem adtunk választ az eredeti, az igazi és a legmagvasabb kihívásra, arra nevezetesen, hogy nem elegen vesznek részt ebben a lehetőségben – a közvetlen demokrácia kevésszámú bevált eszközének működtetésében.

Kísérlet a beragadás csökkentésére: törvényváltoztatás utáni hullámban fog beérni ez a javaslat: tehermentesítsük az APEH-et azzal, hogy az NCA közbeszerzési eljárás keretében megbíz egy nonprofit szervezetet azzal, hogy évente bonyolítsa le az egyszázalékos eljárást, oldja meg a felajánlások törvényi előírások szerinti hitelesítését, majd célbajuttatását. Ez nem helyettesíti a köztisztviselők munkáját, a felelősség és a döntés marad az APEH-nél, de a döntéselőkészítés fáradságos aprómunkáját nem kell köztisztviselőre bízni - még akkor sem, ha az ottani munkatársak igyekeznek egyre rugalmasabbak lenni, és az első évek mikromenedzsment deficitjét egyre inkább ledolgozzák azzal, hogy a kisebb elírásokat már önerőből javítják, ahelyett, hogy mint "értelmezhetetlent" visszadobnák.

A tendernyertes civilszervezetet azzal kell megbízni, hogy egyenként vegye fel a kapcsolatot minden egyes adományozóval. Ezzel ez az intézmény emberi arcot kaphatna, mert a fogadó és az adományozó a hitelesítési eljárás során mindvégig folyamatos és szoros kapcsolatban maradhatna. Ráadásul még egy nagy hiányosság kiküszöbölhető marad így: az adószámhoz kötöttség. El lehetne ígyfogadni azt is, ha egy tanyasi öregasszony reszketeg betűkkel csak annyit közöl, hogy „a szomszéd kisváros kutyamenhelyének adom”, hiszen lesz rá önkéntes munkaerő, aki utánajár a dolognak mindaddig, amíg egyértelműen beazonosítható az adományozó szándéka. El lehetne ekkor szakítani ezt az intézményt az éves adóbevallás stresszelő szituációjától és határidő nélküli folyamatos beadást lehetne engedélyezni. Azt is ki lehetne ezzel a megoldással küszöbölni, hogy a jogosulatlanokkal való tárgyalások elhúzódása miatt homályos és negatív értesítések menjenek ki a felajánlók felé.

Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független, merőben alulról építkező, önkéntes munkán alapuló civil megoldása.

A téma rövid ismertetése

Az egyszázalékos felajánlások dolga körül hullámzó viták a Nemzeti Civil Alap közelmúltbeli megszületésével megszűntek. Úgy tűnik, az Alap létrejöttével helyes válasz született, az állami költségvetés a maga eszközeivel kipótolja az ún. „beragadt” adófelajánlásokat. Koncepcióm szerint azonban nem így áll a helyzet, mert maradt még egy elvarratlan szál.

A kipótlás ugyan fontos dolog, abszolút megőrzendő vívmány és ma már olyannyira beépült a civilvilágba, hogy a minden jel szerint képes lesz kiállni a küszöbönálló nagy költségvetési megszorításokat is. Ám éppen a kiinduló problémát nem oldotta meg: továbbra sem emelkedik a felajánlás lehetőségével élni kívánó adózók száma, és ezzel a beragadt pénz nagysága. Érdemes tehát visszatérnünk az eredeti nemes célhoz, hiszen nem Istentől való adottság az, hogy az adózók egyelőre még mindig kevéssé élnek a felajánlás lehetőségével. Ennek ugyanis megvannak a maga szerkezeti okai.

A személyi jövedelemadó egy százalékát immár hosszabb ideje felajánlhatják az adózók olyan nonprofit szervezetek számára, amelyek küldetésével azonosulni tudnak. Egész Közép-Kelet Európában tanulmányozzák ezt a magyar módszert, sok országban meg is lépték már ezt a nagyhatású politikai gesztust a civil társadalom felé. Ez a forrás nagyon fontos a civil világ számára, gyakorlati haszna – ma már jól látszik – szinte felbecsülhetetlen. A 4,5 millió adózóból azonban – minden mozgósítás ellenére - mindmáig rendre kevesebb, mint 1,5 millióan élnek ezzel a lehetőséggel.

A mobilizálásra eddig két össztársadalmi válasz született. egyfelől minden télutón a nonprofit marketing sok elemét felvonultató reklámhadjárat folyik az adózók megnyeréséért az ambiciózusabb civilszervezetek megbízásából. Másfelől pedig megszületett a Nemzeti Civil Alapprogram gondolata, ennek keretében a kormány egy forrásautomatizmust vállal - kiegészíti a felajánlott adóforintokat. Ezek a megoldások releváns és előremutató válaszok, de nem nyújtanak kiutat az alapproblémából, nevezetesen a lakossági felajánlás szűkre szabottságából.
Eddig senki nem gondolt a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldásra: ne az APEH-re bízzuk a felajánlások célbajuttatását, hanem egy arra vállalkozó, közbeszerzési eljárás keretében kiválasztott nonprofit szervezetre! Az ún. programprivatizáció tapasztalataira építő kutatási hipotézisem szerint ugyanis itt rejlik e makacs korlátozottság gyökere!

Az APEH köztisztviselői karának ugyanis, enyhén szólva, nem igazán fontos az a néhány ezer forint, amelynek túlszabályozott célbajuttatásával megbízták őket. Ezt az etatista-közigazgatási beidegződéseinkből eredő balfogást programprivatizációval lehet kiigazítani, úgy hogy közbeszerzési eljárást hirdetünk az adóforintok idevágó részének menedzselésére. A leendő nyertes számára meg kell szabni, hogy járjon utána minden egyes - akár csak utalásszerűen megfogalmazott - adófelajánlásnak is. Ez az ugyanis, amit az APEH ma nem tesz meg, helyette megkövetel egy technikai számot, amely az adószámnak felel meg, és ezzel irreális erőfeszítésre kényszeríti a felajánlást tenni kívánó állampolgárt.

A nyertes szervezettől tehát meg kell követelni, hogy akár reszketeg betűkkel és akár csak hozzávetőleges megnevezéssel körülírt civilszervezeteket is igyekezzen azonosítani! Ezzel az aprómunkás eljárással hatásosan tehermentesíthetjük az adóívét amúgy is fáradsággal kitöltő állampolgárt - és ebben a "mikromenedzsment deficitben" rejlik a "beragadás" gyökere.

A cél az, hogy rajzolódjon ki, hogyan kell kiírnia a Pénzügyminisztériumnak egy közbeszerzési pályázatot arra, hogy valamely jelentkező nonprofit szervezet bonyolítsa le az egyszázalékos kampányt az APEH helyett.

A brit lottó lebonyolítására kiírt ötéves koncesszió tapasztalatai során bebizonyosodott, hogy sokkal olcsóbb megoldás közbeszerzési eljárásban megkeresni egy vállalkozót, semmint köztisztviselői gárdát megbízni (APEH), vagy egy céget feltőkésíteni (Szerencsejáték Rt) és működtetni. A nagy-britanniai lottótender, mint nonprofit privatizációs modell, 1995 óta látványos megtakarítást hoz a brit államkincstárnak az ottani állami szerencsejáték rezsiköltségeiben és működtetésében. A hipotézisem szerint az egyszázalékos adóforintok civil célra irányításában hasonló modell-helyzettel állunk szemben.

A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független civil megoldása. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban működő nonprofit szervezetek számát!

A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy megbízható és utólag verifikálható módon "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. A technikai szám nélkül is beazonosított és verifikált kedvezményezetek jogosultságát továbbra is az adóhatóság ellenőrzi majd és ezt követően lehet utalni az adóforintokat.

Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától és államigazgatástól leginkább független civil megoldása. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban aktívan működő nonprofit szervezetek számát! Ez a koncepció tehát visszatér az eredeti kérdésfeltevéshez és azon a ponton igyekszik előrelépni, ahol máig szorít a cipő: az államháztartás szigorú szabályainak tiszteletbentartása mellett megkönnyíti az egyszázalékos adófelajánlások célbajuttatását. Ezzel egyébként jó példa kezdődhetne a sok más területen is kiírható állami programprivatizációra, amely jól illik a takarékosabb állam kirajzolódó trendjébe.

Verdi operáinak szövegkönyvéről

2007-03-10T08:52:00.000+02:00

Lenézőleg szokták mondani valakire, aki kutyaütő a szakmájában: „annyit ért hozzá, mint Händel szakácsnője a zenéhez”.

Jó lenne utánanézni, nekem legalábbis valami azt súgja, a feltehetőleg termetes és cserfes angol szakácsnő annak idején legalábbis dúdolgatott egy ’s mást, amivel hozzájárulhatott a zenei életmű kialakulásához. Máskülönben nem alakulhatott volna ki ez a több nyelven is bevett szólás. Azért is gondolom ezt, mert ott van egy másik, még nagyobb zeneszerző, Verdi, akinek még a librettistája, Arrigo Boito is zeneszerző volt a saját jogán.

A régi tudományban és a művészetben máig is a rangsor az komoly dolog és mindenki betartja, ha egyszer kialakul.

-Mindig minden másképpen van!

2007-02-19T12:06:00.000+02:00

Egy érdekes rádióműsorban Hüpereidészről beszélnek, a nagy ókori politikai szónokról és ügyészről (Kollütosz, Attika, Kr. e. 389 - Athén, Kr. e. 322). Előljáróban röviden idézem, amit a Wikipédia ír róla:

Platón és Iszokratész tanítványa volt, Démoszthenész kortársa, a tíz attikai szónok egyike. Pályáját Athénben kezdte mint törvényszéki védőügyvéd, utóbb politikai szónok lett, majd a vádat képviselő ügyész. Stílusa Démoszthenész patetikus és Lüsziasz egyszerűségre törekvő kifejezésmódja közti átmenetet jelentette. Mindössze hat beszédéből maradtak fenn töredékek, köztük: „Kata Démoszthenusz" (Démoszthenész ellen), „Hüper Lükophronosz" (Lükophrón mellett), továbbá „Epitaphiosz" (Emlékbeszéd, ti. a lamiai csata hősi halottai felett)
A szerzőhöz fűződő magyar vonatkozású érdekesség, hogy beszédeinek teljes szövegű kódexe megvolt Mátyás király könyvtárában, azonban annak halála után elveszett. Cuspinianus, a neves osztrák humanista 1512-ben Budán még kezébe vehette a kötetet, amelynek ezután nyoma veszett.

Nos az ókori Athénban akkor engedték, hogy valaki ügyészként részt vegyen egy tárgyaláson és képviselje a vádat, ha előtte hitelt érdemlően bizonyítani tudta, hogy ő érintett, személyesen érdekelt a dologban... Úgy gondolom, a dolgok ilyen állása némi magyarázatot igényel, hiszen ma abszolút fordítva áll a dolog - egyenesen kizárnák a képviselet lehetőségéből azt a bírót, ügyészt vagy ügyvédet, nem szólva az esküdtekről vagy ülnökökről, akik személyes érintettségét valaki kimutatná.

Az ókorban azonban még nem differenciálódott a jogi szakma és nem létezett ez az ügyészi hivatás. alkalomról alkalomra a polgárok vállalták el a dolgot, feltéve, hogy érdekeltek voltak a dologban. Mivel ezt egyben mindenki tudta vagy legalábbis feltételezte róluk, a tárgyalás működőképes volt. Ennek az önkéntersségnek mai maradványa az, hogy az esküdteket, ülnököket máig önkéntes alapon válogatják a polgárok közül. De szigorúan, csak ha semlegesek!

Üvegház-hatás

2007-02-05T09:53:00.000+02:00

Nekem egyre jobban tetszik ez a feltételezett, csigalassúságú felmelegedés. A nyarak - mint ismeretes - legfeljebb nedvesebbekké válnak majd, de nem forróbbá. A tél pedig - tiszta Kalifornia itt Budapesten. Azt mondják kiegyenlítettebbek lesznek majd az évszakok. Üsse kő!

Amúgy azt a gázt, amely az üvegház-hatást okozza, úgy tudom a tehenek "lélegzik ki" a legnagyobb mennyiségben. A gyárkéményekre könnyű azt mondani, hogy tűnjenek el, az autók a benzinárak nyomán eleve ritkulófélben vannak. No de a jámbor szarvasmarhákra?

Az első lépés Bócsa új imázsa felé

2007-01-16T18:50:00.000+02:00

Az új francia elnökjelölt magyar vonatkozásai közismertek. Itt egy eddig nem publikált családi fotó 1998-ból. Balról jobbra: Mama; Cecilia, a feleség; Nicholas, Bócsa község polgármestere, az apa Sárközy Pál.

Újságelőfizetés - Üzleti szokások - Vadkelet/Vadnyugat

2007-01-01T10:27:00.000+02:00

A médiafogyasztási szokásaink manapság a legjellemzőbbek ránk. Régen az a szólás járta, mutasd meg barátaidat és megmondom ki vagy – ma minden bizonnyal ugyanennyit elmond rólunk az, hogy mit nézünk, mit hallgatunk és mit olvasunk. (Ha egyáltalán).

A nagy kínálatból én a Telehold c. lapot tüntetem ki figyelmemmel, sőt elő is fizetek rá. Időben érkezik, olcsó és informatív az engem érdeklő csatornákat illetően. Képeket is ad, meg van egy kis rovata, ahol a gyorsan sorjázó műszaki-vételi újdonságokról értesülhet az olvasó. Van azonban egy csököttségük, amely felszólamlásom ellenére is minden évben megismétlődik és nagyon zavaró: az éves előfizetés lejártának közeledtével nem értesítenek, nem küldenek csekket vagy más figyelmeztetést, hanem ha eljött az ideje, minden további nélkül leáll a kézbesítés. Mire az új keresztülmegy, kiesik vagy hat hét.

Van egy másik kedvenc hetilapom is, amely sajnos méregdrága és mivel külföldről jön, mindig késve érkezik gyakran akár a követő hét elejéig kitolva a hozzáférés idejét. Most év végén nem újítottam meg előfizetésemet, mert munkahelyem nagyvonalúan átvállalta ezt – mintha ösztönözni kívánnának arra, hogy jól informált legyek - és januártól oda fog járni. Az október végi lejárat előtt néhány héttel ez a lap már figyelmeztetett, majd – mivel nem történt semmi - vagy hat példányt még a lejárat után is megküldött nekem egy levél kiséretében, hogy őpk meg szeretnének óvni attól, hogy akár csak egy szám is kimaradjon, hiszen nyilvánvalóan csak valami kórós feledékenység akadályozhatott meg engem előfizetésem megújításában. Én makacsul nem reagálta, de szívemben valami melegségfélét éreztem, hogy évtizedes-évszázados tapasztalatuk alapján milyen tapintatosak és gondosak velem. Aztán derült égből jött a villámcsapás: a hatodik heti kéretlen példánnyal valami ügyvédi felszólításféle is érkezett, nehogy azt gondoljam már, hogy az utóbbi hetekben keletkezett anyagi kötelezettségemből ők csak úgy elengednek….

2006-12-12T22:32:00.000+02:00

Most folyik az iráni Teheránban a holocaust-tagadók dísszemléje. A visszatérő szólam az, hogy "miért az arab világot büntetik a holocaustért". Arra gondolnak, hogy az arabok közé ékelődött Izrael állam létrejöttét 1948-ban szavazta meg az Egyesült Nemzetek Szövetsége.

Valójában azonban a mai Izrael többségét ún. szefárd zsidók alkotják, akik az arab világból menekültek el a múlt század negyvenes éveiktől kezdve a hetvenes évekig bezárólag, hátrahagyva nyelvüket, vagyonukat és ingatlanaikat. Az egykor virágzó szefárd világból mára két elszigetelt zsidó közösség maradt meg: az egyik éppen Iránban, a másik Marokkóban. A szefárd zsidó világ azonban éppúgy eltűnt az arab világból, mint ahogy eltűnt a jiddis világ is Európából.

Az őszi puccskísérletről

2006-12-05T08:40:00.000+02:00

A szeptember-októberi utcai zavargásokba torkolló tünteséssorozat értelmezhető úgyis, mint a XXI. század első politikai hatalomátvételi kísérlete, mint egy puha államcsíny kísérlete.

A huszadik században szinte valamennyi puccs sikerrel járt: Kun Béla majd a rákövetkező Horthy Miklós egymás kezéből ragadták ki a politikai hatalmat. Szálasi puccskísérlete, a mögötte álló megrokkanófélben lévő európai nagyhatalommal szintén egy nap leforgása alatt sikerrel járt, a főtisztek mind felesküdtek. Kádár János is természetesen puccsal került a hatalomba. Vajon mi változott a XXI.századi magyar társadalomban, hogy ez a mostani hatalomátvételi kísérlet elhalt? Természetesen most nincs nagyhatalom, amely ösztönözne a demokratikus játékszabályok felrúgására, és fegyver sincs közkézen. De úgy érzem, valami a társadalom szövetében is megváltozott. Az alábbiakban keresem a megoldást:

A tömegdemokráciákban a politikát „színreviszik”. Ez azt jelenti, hogy a média közvetítette programokban alaposan elválhat egymástól a látszat és a valóság: a színház ugyanis definíció szerint virtuális valóság. Ilyenkor megjelenik a „politikai marketing” fogalma és vele együtt a „spin” (csúsztatás) fogalma is.

A politika színrevitele azt is jelenti, hogy a választók célcsoportokra oszlanak. Amikor megszólítják az egyiket, az nyugodtan ellentmondásban lehet azzal, amit akkor mondanak, amikor egy másik célcsoportnak címezik a mondanivalót. Ezek ugyanis sohasem állnak össze egybe! Egy néppárt így gátlás nélkül mondhat egymásnak tökéletesen ellentmondó dolgokat is, mert ha jól, kommunikálja, senkinek sem fog feltűnni. A választók pedig egyelőre olyan lelkiállapotban vannak, hogy hiszik is, amit kommunikálnak nekik, meg nem is. Ez az előállított lelkiállapot alkalmas lehet választásokon a többség megszerzésére, de kevéssé alkalmas forradalom kirobbantására.

Ha pedig ez a magyarázat nem jó, akkor már csak egy válasz marad: ez az államcsíny most azért nem sikerült, mert puha volt. Csak fegyveres úton megy a dolog...

Mégis csak van valami ebben a Brüsszelben

2006-11-29T08:41:00.000+02:00

A brüssszeli bizottság a roaming-díjak megfékezésére, Európán belül a "külföldi" és belföldi díjtételek és tarifák csökkentőleges egységesítésére készül. Ezt én jó európaiként helyeslem, egy friss élmény alapján azonban most át is élem.

Külföldön vagyok és valakitől hívást kapok a mobiltelefonomra. Jól tudom, hogy kurtán-furcsán beszélni valakivel, az nem szép dolog, de azt is tudom természetesen, hogy egy hosszabb beszélgetésbe bonyolódni, az egyelőre valósággal egy anyagi katasztrófával ér fel.

Ezért - látván a hívó személyét és tudván, hogy nem fontos hívásról van szó - nem veszem fel a kagylót. A szolgáltatóm mégis leszámláz nekem egy perces beszélgetést, az ismert égbekiáltó áron. Mi több, ha nem vagyok eléggé elővigyázatos, és nem számolom fel az amúgy teljesen felesleges hangpostafiókot, akkor a nem fogadott hivás hangpostára fut, és az ott eltöltött kéretlen perceket is leszámlázzák. Jól rámutat a hangpostafiók szerepére a mobilszolgáltatók üzleti modelljében az, hogy csak néhány csengetést engedélyeznek, alapértelmezésként majd jön a fiók.

Felszólalamlásra azt a szemtelenséggel is felérő tanácsot adják, hogy ha kikapcsolva hagynám a telefonomat, akkor nem fenyeget ilyen veszély.

Aforizma

2006-11-26T12:06:00.000+02:00

Igyekszem magyarázni, mit is jelent az, hogy lip service. Tehát például amikor társadalmi problémákat csak a politikai retorika szintjén kezelnek, de valójában nem oldanak meg.

Olyan ez, mintha a kiáltó anyagi egyenlőtlenségeket azzal próbálnók enyhíteni, hogy - amúgy teljes joggal - rámutatunk: bár a nappalok színvonalas eltöltése valóban a gazdagok monopóliuma, azért az éjszakákkal más a helyzet. Az éjszakák tartalmassá tétele ugyanis már inkább a boldog emberek előjoga, semmint a gazdagoké.

A képmelléklet Fényes Adolf: "Csendes boldogság" c. képét mutatja

kultúrpesszimizmus

2006-11-25T21:45:00.000+02:00

A mai felsőoktatásban a diákok - és ez bizony nem sápítozás, hanem kőkemény realitás, amely olyan kulturális zuhanással egyenértékű, mint a korai középkorba csöppenni a római birodalomból - ma nemigen vesznek kezükbe könyvet. Amikor keresnek valamit, rendre a weblapok nyújtotta tudáshoz fordulnak, a weblapok közvetítette tudást kereshetik csupán.

Már nem szükséges a túléléshez könyvtárba járnia a diáknak, de még nem kapja meg a tudásnak azt a tárát az interneten, amit egy könyv- és folyóirattárban meg lehet szerezni.
Ennek a csököttségnek ugyanakkor nincsenek tudatában! Nem tudják, hogy a keresőgépek csak weblapok között meritenek, a könyvekből nem. Csak a tartalomszolgáltatás keretében létrehozott tudást látják a gépek, még a blogokat sem, és így csak ezt látják a diákok is.

Ha valaki erre azt gondolná, hogy nosza, szkenneljük be hát a könyveket, akkor igaza van, csak éppen nem számol az üzleti realitásokkal. Nem véletlen az, hogy olyan nyögvenyelősen megy a könyvekben elraktározott tudáskincs digitalizálása.

Politikai hazugságok

2006-10-06T13:21:00.000+03:00

Sohasem foglalkozom ezeken az oldalakon aktuálpolitikával. Most is csak távolról érintem - "mindig ott kezdem, ahol a sajtó abbahagyja".

Amit a politikában hazugságon értenek, az mindig csúsztatásokból áll össze. Tehát nem cáfolható dolgokról van szó, hanem játékról a jelentésárnyalatok között. Kis hazugság=egy csúsztatás, nagy hazugság=sok csúsztatás. A jelentésárnyalatok kreatív egymásba csúsztatása, az árnyaltan többértelmű beszéd amúgy - a politikán kivül - a nyelvteremtés szépírói eszköze. A politikustól persze ilyesmit nem vár az ember, fontosabb a kiszámíthatóság. Azt pedig akkor érjük el, ha megbízhatóan és egyenesen beszélünk.

Három érzékletes példa az ártalmatlan csúsztatásra, amelyeknek mégis határozott közpolitikai következményei vannak. A Normafa és a János-hegy között az erdei hegyoldalban hihetelenül nagy területen elterpeszkedve hivalkodó szálloda bújik meg. Mivel természetvédelmi területen van, nevében ott díszeleg a sportszálló megjelölés. Valójában azonban létével inkább megnehezíti a soportolást, hiszen olyan autóforgalmat gerjeszt, amely miatt nem kényszeríthető ki a Jánoshegyi út átengedése a kerékpárosoknak és kocogóknak. Nem szólva arról, hogy a turizmus mai állapota miatt minden szálloda ma jobbára inkább irodaház: a szobákat igen gyakran vállalkozók bérlik tárgyalónak, irodának. Így van ez a hegyen is.

Amikor kozmetikai vagy más problémánkkal magánklinikához fordulunk, akkor vegyük észre, hogy a tulajdonos ezzel a megjelöléssel - ártatlan csúsztatással - az oktatással is foglalkozó gyógyintézmények tekintélyét próbálja verbális úton megszerezni magának.

Amikor pedig a 7-es úton igyekszünk a Balatonról Budapestre, akkor egy ponton a fővárost védő légvédelmi állások nyomaira bukkanunk a hetvenes-nyolcvanas évekből. Tűzvezető tornyokat láthatunk messziről vakondtúrásnyinak látszó silótetőkkel. Álcázásul - vagy ki tudja talán éppen figyelemfelhívásul - annak idején védőerdőt telepítettek köréje, amely még ma is, bár már igen elmosódottan, a facsoportok elrendezésében a PAX szót rajzolja ki. Ez is csúsztatás a javából: a katonaság, amely a "békét védi". Bizony a pártállami kommunikációban szabály volt, ha a béke szót halljuk, keressük a katonákat!

Forgalomcsillapítás - ki kit csillapít?

2006-10-04T15:52:00.000+03:00

Sohasem kedveltem az "újgazdag" kifejezést. Gyakorlatilag ezt ma már a gazdagság szinonímájaként használják. Véleményem szerint azonban sokan nem helyesen használják ezt a szót: ebben az esetben ugyanis nem annyira az életszínvonalról van szó, mint inkább a kulturális csököttségről. A régi gazdag is lehet tehetős, de ő már - mivel régen az - viselkedésében felnőhetett hozzá.

Buda számos elegáns útján - no nem a főútvonalakra meg a sugárutakra gondolok, hiszen ott bérházak állnak - pompás, régi családi házak, valóságos paloták állnak. Ez a régi gazdagok élőhelye. A róluk nyíló mellékutcákban pedig a közelükbe törleszkedő újgazdagok házai állnak.
Nos, valóságos szabállyá érik lassan, hogy nem az úton, hanem ezek mellékutcáiban történik a forgalomcsillapítás. Pedig, amikor ezek az utak és a hozzácsatlakozó utcák megépültek, akkor szélességben még alig volt köztük különbség. Ma már az út az egymást követő átalakítások után relatíve sokkal szélesebbé vált, az utca pedig a kertek előnyére és a járdák hátrányára egyre elkeskenyedik, fekvőrendőrök és zónázótáblák jelennek meg, majd a folyamat betetőzéseképpen odakerül az átmenőforgalom tilos tábla is.

Valószínűleg az állhat e humánökológiai folyamat mögött, hogy a régi házakban már rég nem az eredeti lakók lakoznak, hanem a felosztott lakányok "jött-ment" lakói. Az erő, a pénz és a befolyás a mellékutcákban van ma.

Bürokrácia II.

2006-09-28T21:57:00.000+03:00

Ezentúl minden civilszervezet, ha az állammal akad dolga (adószámot kér, adózik, adót igényel vissza, pályázik, feladatot vállal át, stb) akkor a tranzakció előtt el kell zarándokolnia a bejegyzési végzést kibocsátó bíróságra (bíróság, brr!) és ott érvényesíttetnie kell az alapításával kapcsolatos végzést. A végzések ezentúl egy röpke hónap leteltével érvénytelenné válnak, alkalmanként újra és újra validálni kell őket.

A tranzakciót ugyanakkor nem lehet a kibertérben virtuálisan végrehajtani, elengedhetetlenül szükséges kellék a cég képviselőjének teste, a maga testi valóságában történő személyes megjelenése. Iszonyú sorok kigyóznak a Fővárosi Biróságon, gondolom a vidéki városokban nemkülönben.

Parkinson törvénye a bürokráciáról

2006-09-17T20:41:00.000+03:00

Sokat idézett vállalkozó barátom észrevételezi, hogy az államtitkár előszobájában - miközben várakozik - a kávéjához a vizet Eviani ásványvizből (400Ft/palack) töltík be a gépbe. Saját cégénél ők is tudják, hogy a kávé minőségét a viz messzemenően meghatározza, mégis olcsóbb ásványvizet töltenek a vállalati gépbe.
Biráló, szigorú tekintetét nem kerüli el az sem, hogy délután négy óra felé járván az idő a népes köztísztviselőereg már szivárog hazafelé.

Van tehát hol takarékoskodni. Ráadásul, ha a magánszektor mégsem volna mindig és mindenütt olcsóbb, akkor ott vannak még a nonprofit szervezetek, amelyek ugrásra készen várják, hogy feladatátvállalási szerződés fejében megkaphassák azt a bevételt és piaci rést, amelyet a költségvetés a pályáztatásra kiírt tevékenységre fordít. És ezek bár főhadiszállásukon bizonyosan csapvízzel főznek - a szolgáltatásuk minősége kinn a terepen jottányival sem marad el a közalkalmazottak vagy a magántisztviselők által nyújtott szolgáltatástól.

Komor gondolatok

2006-07-06T09:56:00.000+03:00

Az élet kemény oldalai közé tartozik, hogy sokszor csak a megromlott vagy rossz dolog tűnik fel, a jóért vagy akárcsak a nehéz körülmények között is továbbfunkcionálóért kutya sem dicsér meg bennünket. A bankvilág számára például sohasem tűnik fel a jó adós - mondhatni ez az alapértelmezés - ám a késlekedő vagy csődött mondott adóst változatos eszközökkel, de mindig keményen megbüntetik.

Ilyen "méltánytalan" a húsz éves kor körül megkezdődő öregedés folyamata is: egyes részterületeken látványosan előrehalad, másutt pedig fiatalok maradunk. Sokan megőrzik például csecsemőarcukat késő öregségükig, mint a kanalát nemrégiben letett Eörsi István. A férfiak kötőszöveti állománya kevésbé változik, hajuk viszont könnyen áldozatul eshet. A nők esetében terjedőfélben van a "szexistának" minősíthető tréfálkozónak szánt kiszólás, amikor évek után újra viszontlátunk egy középkorú asszonyt, sokszor így üdvözlik őt: "Jól nézel ki! Látom a szükséges beavatkozások mind megtörténtek"...

Vagy egy még zordabb példát véve: amikor valaki számára már nincs tovább, mindig valamelyik szerv megromlása, vagy csak valamely "szűk keresztmetszet" az ok, sohasem az általános állapotromlás. A többi, kitűnően fungáló eszközeinkkel azonban ilyenkor már nem megyünk semmire - hacsak nem ajándékozzuk el őket. Ez az "ajándék" azonban aligha hozza meg azt az elégtételt, amelyet szeretteink megajándékozásakor érezni szoktunk.

Amerikában minden másképp van

2006-07-01T18:00:00.000+03:00

A velünk összehasonlitható méretű New Jersey makacs költségvetési deficittel bajlódik. Hónapok óta görgetik a politikusok maguk előtt a felszaporodó hiányt, mert nem tudnak megegyezni: az áfát emeljék-e hatról hét százalékra (boldog Amerika) vagy a közszolgáltatásokban szánják el magukat megszoritásokra.

A demokratapárti kormányzó most végre nekidurálta magát. Nem nyúl ugyan a közoktatáshoz, még a közbiztonsághoz sem, de kevesebb útépitést jelentett be, illetve bezáratja a kaszinókat (sic).

A szerencsejátékok ugyan arrafelé magánkézben vannak, de állami szerencsejátékfelügyeletet működtetnek. Ez most elbocsátja felügyelőit, és szupervizió hiján nem üzemelhetnek a játékbarlangok sem, még a félkarú rablók sem. Biztos vagyok benne, hogy a mi gondjainkra is ilyen egyszerű gyógyír volna a leghatásosabb a keverés-kavarás (érdekegyeztetés) nélkül.

Politikai menekült - gazdasági menekült

2006-06-29T14:27:00.000+03:00

Azt mondja egy mértékadó és hozzáértő forrásom (a képen), hogy ez a megkülönböztetés a hidegháborús időkben keletkezett és azt a szemléletet tükrözi - és ennyiben elavult. Valójában persze sokkal régebbi ez a dichotómia, még az angol politikai bölcsesség fénykorából a XIX. századból származik, amikor jól felfogott érdekből befogadtak mindenféle politikai üldözöttet, akik alkalomadtán jól jöhetettek, amikor otthon rendszerváltásra került sor.

De mégis van benne valami: minden hónapban meghalnak kétségbesett menekültek, amikor Európa és Amerika felé igyekezve a Kanári-szigetek környékén tengeren csónakba ülnek, vagy Ceutában szögedrót akadályon másznak át, vagy éppen a mexikói határon tűzparanccsal dacolnak. Ezt a szörnyű kétségbeesést kell figyelembe venni, nem pedig mást és ez az elszántság nem értelmezhető olyan frivol fogalmakban, mint a magasabb életszínvonal reménye, stb.

Kalifornia és Zamárdi

2006-06-28T21:22:00.000+03:00

Idei első balatonparti látogatásom érdekes fejleményeket talált. A zamárdi kemping, amely 1975 óta, a hosszú szabadstrand feltöltése és megépítése óta lezárja ezt a páratlan szépségű partszakaszt, eladta vízparti területének körülbelül egyharmadát. Magas kőfallal körülkerítvén a telket. Annyira szép az a tájrészlet, hogy azt lehet mondani róla, talán többet ér, mint a szemközti büszke tihanyi ingatlanok: azokról ott szemben csak a szerényebb adottságú egyhangú somogyi part látszik a maga lankáival, ám innen egyetlen pillantással áttekinthető az egész félsziget, a maga zegzugos partvezetésével, múltbanéző hegyes-dombos alakjával.

A népi hiedelmek világába tartozik az a feltételezés, hogy ki a "szemfüles vásárló". Ha majd felépül az amúgy előrehaladott állapotban lévő ingatlan, akkor lehet majd verifikálni ezt a dolgot. Arról is suttog a nép, hogy - már ahogy ez önkormányzati szinten gyakran megesik - pénzmozgásra nem is igen került sor a tranzakció kapcsán. Ennek már nehezebben lehet utánajárni a civil újságírás eszközeivel, ezért amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, addig erre még gondolnunk sem szabad.

A zamárdi önkormányzat viselt dolgairól volna mit írni, itt és most legyen elég annyi, hogy e sorok irója huszonöt évvel ezelőtt télen elzarándokolt hozzájuk, adnának bérbe neki egy kiszemelt területet egy vállalkozás céljából. A válasz elutasító volt, nekik úgymond más terveik volnának a szóbanforgó földnyelvvel. Kora nyárra azonban, mit tesz isten, már egy másik vállalkozó elkészült telepe virított ott ugyanabban a témában.

A kiemelt vízparti közterületek ingatlanfejlesztésével kapcsolatban - a nemrégi sajnálatos horvátországi bontások mellett - eszembe jut egy három évvel ezelőtt történet, amikor Barbra Streisand épített parti házat Malibuban. A kaliforniai partszakasz kicsit hosszabb a miénknél, igaz a vásárlóerő és a kereslet is arányosan nagyobb lehet ott. Egy természetvédő a levegőből lefényképezte a hegyoldalba kicsit belemaró, rátarti (három házból álló, de - mint a képen is látszik - a szabad strandot a fürdőzők elől le nem záró) ingatlant és feltette weboldalára.

http://www.californiacoastline.org

Bár Amerikában nem a köztulajdonnak van primátusa és a polgárok a mienknél biztosabb ösztönnel veszik észre, amikor valaki (mindenki) a közérdekre hivatkozással mozdítja elő saját ügyeit, igen nagy sajtónyilvánosságot kapott ez a dolog. A felek akkor perre is mentek, amit a színészdíva látványosan elvesztett - ő persze mindent látványosan tesz.

Választóvonalak II.

2006-06-21T11:57:00.000+03:00

1. A sörivó nemzetek városaikban előszeretettel kerékpároznak, a borivók kevésbé. Nincs számottevő kerékpárút a borissza, vörös tónusú Rómában, nincs a borbarát drapp Párizsban sem, de van a söréről méltán híres Brüsszelben, az újra naggyá vált Berlinben és a sör pártján mindenen keresztül megmaradott jó öreg Bécsben;
2. A városi bicikliutak kiépítettsége jószerével lefedi a sörivó európai országok területét;
3. Magyarországon nyögvenyelősen halad előre a kerékpárutak kiépítése, ha pedig mégis kiépül valahol, mint például az Andrássy úton, hát kevéssé használják mind hivatásforgalmú kerekezésre, mind pedig a szabadidős mászkálásra. Ezek a premisszák arra a nemzetkarakterológiai (már ha van ilyen) következtetésre utalnak, hogy
4. zsigerileg a magyar nép is jobban hajlik a bor keltette kontemplatív-kreatív elmélkedésre, és így a sör sokakban tompa agressziót keltő hatásával szemben ma is inkább békés és vidám borivó nemzet lehetne (ha nem fogyna messze több sör, mint bor).

Választóvonalak I.

2006-05-27T16:15:00.000+03:00

Az egykori katolikus-protestáns szembenállás ma már nem létezik. Máig ható következmény azonban számos található. Így nem véletlen az sem, hogy globális szinten értékelhető konyhaművészete a katolikus nemzeteknek van: a franciának, osztráknak, mexikóinak, olasznak.
A világ vezető protestáns hatalmai pedig, mint a német, az angol vagy az amerikai gyakorlatilag nem járultak hozzá semmivel a világkonyha receptjeihez, nem is működtetnek nemzeties éttermeket Európa nagyvárosaiban, nem töltik fel a bevásárlóközpontok polcait eredetvédett élelmiszereikkel.

Telefonszolgáltatók

2006-05-24T00:14:00.000+03:00

Fel akarom tölteni XY telefonkártyáját. Kényelmesen az internetről. XY elesett ember, telefonja csak egyirányban szolgál, ő maga nem kezdeményez hívásokat. Ezért aztán már nem is lehet feltölteni őt, szolgáltatója immár lemondott róla (sic!). Nekem azonban kommunikáckóképesen van szükségem rá, ezért nem nyugszom.
Az egyenlegfeltöltős weboldal ügyeletese szerint emberünk hamarosan eldobhatja kártyáját, már egyirányban sem működik majd. A számlakezelési költség kerül igy megtakarításra...

Valami egyszerű dolgot azonban nem tud a Vodafon: minden hálózat, így az ő hálózata is, pontosan annyit ér, amennyi embert behálóz. Ez a felismerés adja egyébként a Web 2.0-nak becézett internet-szubkultúra lényegét: azok a tanulni képes szolgáltatások sorolhatók ide, amelyek minden egyes felhasználás során - a mögöttes információt akkumulálva-beépítve - pontosabban teljesítőkké válnak.

Az etnikai tisztogatás fogalmi készletéhez

2006-05-17T11:16:00.000+03:00

Nemzetközi szakos hallgatóm diplomamunkáján dolgozik. Különleges és Magyarországon még a közbeszéden kívül eső témát választott: migráció és bevándorlás.

Ennek kapcsán, segítve neki anyagot találni, keresgélek itt-ott és véletlenül ráakadtam egy fogalomra, amely minden kétséget kizáróan a német nyelv legcsúnyább fogalma. Ebből már gondolhatja az olvasó, hogy tényleg nagyon csúnya lehet, mert például a hivatalos német nyelv bizony bővelkedik a csikorgó és mesterkélt kategóriákban, észveszejtően bürokratikus hangzású főnevekben.

"Eindeutschungsfähigkeit" (németesíthetőség).

E fogalom náci használatának gyakorlati következményeitől először a lengyel nép szenvedett sokat. Már a nácik előtt is érdekes dolgokat produkált az évszázados német-lengyel együttélés: a legjobb németekké vált egykori lengyelek gyakran megőrízték lengyeles hangzású nevüket (az egyik legjobb német szépíró Borowski mondja ezt tréfásan), míg sok máig német hangzású nevet viselő lengyel ember mutat lobogó lengyel hazafiságot...

Amikor aztán a második világháborúban (az oroszokkal karban öltve) elfoglalták a lengyeleket, és eltörölték az országukat, akkor a beinduló germanizálás kapcsán ez a fogalom új, baljós jelentést kapott: akit ugyanis nem találtak a hatóságok németesíthetőnek, azt eltették láb alól. Senki ne gondoljon itt a döntést megelőző holmi mélyinterjúra (manapság az állampolgárságot például vizsgához kötik és ott elbeszélgetnek a jelölttel) - a döntés ott és akkor mindig papíralapú dokumentumok alapján, jogi besorolás révén született meg.

A példásan önmarcangoló, a szennyes múlttal korrekten szembenéző német politika alapján a koncentrációs táborok személyi anyagát ma összegyűjtve egy helyen archiválják Berlinben és ezek a nyomasztó dokumentumok arról vallanak, hogy a foglyok, ha éppen nem voltak zsidók, cigányok vagy homoszexuálisak, akkor éppen "eindeutschungunfähigkeit"-jük miatt kerültek oda.

Labdajátékok

2006-04-28T11:33:00.000+03:00

Még nem írták meg a labda kultúrantropológiáját, pedig az emberiség történetében legalább olyan alapvető és érdekes, mint a kerék feltalálása. Az bizonyos, hogy mindkét találmány a teremtés homályába vész, a kezdetek óta együtt él az emberiséggel, és ne feledjük, hogy a francia forradalom is a labdaházi esküvel vette kezdetét.

Van a szociológiai kérdésfeltevésnek egy szintje, amikor egy lényeges és közismert társadalmi jelenségnek arra az univerzális vonatkozására kérdezünk rá, amely talányos alakváltozásokon keresztül végigkíséri az emberiség történetét. Ilyen munka Könczei György érdekfeszítő vázlata a fogyatékosság legáltalánosabb emberi jellemzőiről. És magam is megpróbálkoztam vele még a nyolcvanas években az önkéntes munka kultúrhistóriája kapcsán.

Mivel a kaucsukgumi természetes alapanyag, labda mindig is volt ? már amennyire az emberi emlékezet képes visszatekinteni. Ez itt egy 3600 éves közép-amerikai labdajáték, ahogyan azt a konkvisztádorok idejében rögzítették és ránk hagyományozták. Európában az első említést Hérodotosznál találjuk, aki a lydiaiaknak tulajdonítja a pattogó játékszer feltalálását.
Ahogyan a küzdősportokban a fogásskála alig változik, a labdasportok (van vagy száz) is igen hasonlóak. Szinte mindben - a vízilabdától az asztaliteniszig - sok a közös technikai művelet, és akinek van labdaérzéke, hamar ráérez a teljes skála főbb elemeire a pörgetéstől a nyesésig.

Költségvetési deficit

2006-04-14T15:55:00.000+03:00

Ami most jön, az csak látszólag politika - valójában gazdaságpolitika. Ellenzéki körökben szokás elmarasztalni a kormányt a költségvetés deficitjéért. Szokás az eladósodásért is, de ez a vád nem akut veszélyként merül fel, inkább mint egy csapda, amely felé rohan az ország.
Szóval a makrogazdasági egyensúly kritériumait illetően egyvalami soha nem kap kellő megvilágítást. Mind az infláció, mind a fizetési mérleg, mind pedig a gazdasági növekedés rendre olyan tényezők, amelyekkel kapcsolatos célokra egy kormány csak törekedhet, csak irányába igyekezhet, de az eredményt garantálni nem tudja, hiszen nem az ő hatáskörébe esik. A költségvetés egyensúlya viszont mindig - bármilyen rossz helyzetben is - egyetlen tollvonással megteremthető. Csak a politikai akarat (befektetői türelem vége, brüsszeli utolsó intő, stb.) szükséges hozzá. Persze meg az elszántság, hogy átmenetileg befogjunk-visszafogjunk sok szélesre tátott üzleti szájat, amely állami megrendelésből táplálkozik.
Ráadásul káros mellékhatásokkal sem kell számolni, hiszen a költekezés visszafogásától a gazdasági növekedés csak szárnyakat kap, mert több bankhitel marad a magángazdaságnak.

Hárem, hastánc

2006-04-07T10:28:00.000+03:00

A patriarchális arab családjog ellentmondásos eleme (volt) a hárem. Szociológiai értelemben azonban ez nem annyira a többnejűség kópé intézménye, még kevésbé egy török basa esti játszótere, hanem az elhatárolhatóan élhető női élet színtere. Elhatároláson a korabeliek azt a hagyomány erejével záródó megkülönböztetést értették, hogy míg a férfi dolga a versengő küzdés a visszataszító világban, addig a nők lehessenek az otthonteremtés és a családi élet, valamint a testi szépség konzerválása értelmében vett önképzés szerencsés alanyai.
Sokaknak esetleg olybá tűnhet ez, mint holmi férfimesterkedés eredménye, valójában azonban, mint egy szerzetesrend vagy apácakolostor Európában, a dolog a hagyomány elfogadásán nyugszik, és mindkét nem számára egyforma erővel jelöl ki érvényes helyet a társadalomban.

A hastánc mozgáskombinációt még komoly humán etológusok is a hárem ura fáradtságára és túlelégültségére vezetik vissza. Ez sem stimmel, a hastáncolás művészete Keleten eredetileg nők egymás közti, de mindenképpen az otthon falai között maradó kodifikálatlan (improvizáló) szórakozásának műfaja volt, kellékekkel (rázóöv, rázószoknya, flittercsík), ékszerekkel és spéci ruhákkal. És inkább a gimnasztikára és a zenére koncentrálással, mint az erotikus hatás elérésére. Bár a cuki kis melltartó (ha egyáltalán) és a felöltöztetetten vonagló altest kontrasztja, a díszesen hiányos öltözékben selymesen-csillámporosan csillogó fedetlen testrészek még nők között is megkapó látványt nyújtanak.
Ráadásul ez azon kevés szcéna egyike, ahol a modern európai soványságideál nem tud érvényesülni, hanem a keletiesen dús báj- és hústömeg viszi a prímet! Azonban ez a házi muzsikálásnak megfelelő, ártatlan szórakozás annyira sikeressé kezdett válni, hogy a férfivilág rátenyerelt, egyszerűen elcsente, és a kevergő mellekkel együtt ringó csípőt kommercializálta, éttermi fellépésekké züllesztette. Lám csak, a Keleten is lejátszódhat az, ami az európai fejlődés fővonalában az olimpiával és annyi más széppel és jóval is megesett.
Legújabban azonban kedvező fordulat tapasztalható, a már nem egészen fiatal nők körében valóságos tömegsporttá válik. Ezzel, és egyelőre csak ezzel, az arab kultúra újra adott valamit a világnak, úgy, mint ezer évvel ezelőtt annyi mást. Az akkor móroknak nevezett bevándorlók elterjesztették az öntözéses földművelést, meghonosították a rizst, a gyapotot, a cukornádat, a citromot, a sárgabarackot, az articsókát, a padlizsánt, a mandulát, a datolyapálmát és a merinói juhot. Komoly tudományos ismeretekkel rendelkezek, amelyet az ókori görög?római kultúrától örököltek, és gyarapítottak tovább. Csodálatos épületeket is emeltek, amelyek máig például Andalúzia ékességei.

Alvilág-felvilág és terrorizmus: amit a hálózatokban folyó pénzmozgásokról tudni lehet

2006-03-25T15:15:00.000+02:00

Sok vállalkozó kerül olyan helyzetbe, hogy a jogszabályi környezetben valahol szorítja őt a cipő. Nem tud előrelépni, akadályozza őt pedig megvolna mind a kapacitása, mind pedig a szakértelme vállalkozása bővítéséhez. Ekkor sokan közülük elszánják magukat arra, hogy megfelelő (felső) kapcsolatot keressenek és előállhassanak kérésükkel.

Aki ilyen körülmények között kér egyszer valamit, annak feltételül azt szabják: fogadjon majd el a közeljövőben számlát néhány előre megadott vállalattól. E vállalatok aztán tovább porlasztják az eredetileg megállapított vesztegetési összeget - egészen a végcél felismerhetetlenségéig.
Ez így van az alvilágban, ahol azt lehet kérni, hogy tegyenek félre valakit az útból és így van a politikai felvilágban is, ahol a befolyásukkal ekként üzérkedő pártfinanszírozóktól - akiket persze meg lehet érteni, mert a demokrácia nem gondoskodik eléggé a pártüzemről - azt lehet kérni, hogy egy jogszabály vagy kiírási feltétel változzék meg.

A terrorizmus hálózatai minden jel szerint inkább az alapítványi logika szerint működnek. Adott néhány politikailag túlfűtött olajmilliárdos, akik létrehoztak egy nagy célvagyont, amelynek befektetésével mit sem sejtő szakemberek foglalatoskodnak. A célvagyon hozadékát azonban nem mind fektetik újra be, hanem az eredeti "küldetési nyilatkozattal" és az alapítók eszmevilágával, politikai szándékaival megegyező módon használják fel. Például forradalmi szervezetek működési kiadásainak fedezésére. Igy infrastruktúrára, fedett lakásokra, robbanóanyagra, fegyverre és kommunikációs eszközökre.
E szervezetek, mint igazi civilszervezetek saját kezdeményezésre alakulnak meg, senki nem hívja életre őket, hanem valamely helyi felháborodásból merítik ágenseiket, a harag gyermekeiként a gyűlöletből táplálkoznak. Ezek az ágensek azután, informáltságuk szintjének megfelelően "pályáznak", azaz felső kapcsolatot keresnek valamely a témába vágó finanszírozóval. A finanszírozók pedig, mint minden alapítványi kurátor, abban érdekeltek, hogy hatékonyan használják fel a célvagyont, őket is elszámoltatják erről.

A könyborítók Loretta Napoleoni, a Magyar Nemzeti Bank egykori ösztöndíjasának, a téma szakértőjének monográfiájáról valók.

Szuperhatalom

2006-03-21T11:53:00.000+02:00

Kialakulófélben lévő vélemény, hogy az USA hatalma leáldozófélben van. A NATO-n kívüli világ olyannyira összetetté és jómódúvá vált, az Európával fenntartott politikai kapcsolatok pedig olyannyira bonyolultak és versenyelemekkel telítettek, hogy ezt a szintet már Amerika sem bírja - nem tud egyedül a világ csendőre lenni. Nem tud rendet teremteni Irakban, magára szabadította a világ kétes elemeit és szemmel láthatólag nem képes - sem diplomáciai sem pedig katonai eszközökkel - megálljt parancsolni az iráni fegyverkezésnek.

Kína, Oroszország és India tényleg felemelkedőben vannak, de mindegyik felemelkedésének megvan a maga korlátai. Oroszországban például az államkincstár tényleg jól áll, de nem merik az államháztartáson kívülre szivárogni a pénzt, tehát nem merik projektekre elkölteni, mart azok soha sem valósulnának meg, csak lenyúlnák a ráköltött forrásokat. A dúsgazdag muzulmán világ pedig számottevő ipari és tudományos kapacitás nélkül van! Csak fegyvereseik vannak illetve - ami szintén az erő látszatát kölcsönzi nekik - képesek arra, hogy biomasszának tekintsék a lakosságukat.

Nekem ezért inkább az a (tréfás) meglátásom, hogy Amerikának akkora befolyása maradt még mindig, hogy azon kellene gondolkodni, hogyan lehetne az amerikai elnökválasztást az egész világra kiterjeszteni, hiszen mindenkinek közös tétje az, milyen lesz az amerikai politika a világban...

Válasz egy körkérdésre

2006-03-06T12:34:00.000+02:00

Az én észrevételem szerint idegen nyelvet "tanulni" (szigorú tanáradta rend szerint, drill-lel, házi feladatokkal) csak az első alkalommal szükséges. Legjobb ezen minél fiatalabb korban átesni (manapság, mint ismeretes, a kamaszkor úgy negyvennel zárul)! Az első idegennyelv elsajátítása - értsd használhatóvá válása - olyan biztonságot kölcsönöz a nyelvtanulónak, hogy a további nyelvek már ragadni fognak rá, ha lesz ideje és energiája foglalkozni újabb nyelvekkel. Ez a "ráragadni hagyó" nyelvanulási forma már felnőttre szabott és lehet akár egészen más, egészen egyedi. A lényeg: a nyelvtant nagy vonalakban áttekinteni, majd arra koncentrálni, hogy az elénk kerülő ismeretlen szavakat MIND kikeresni és feljegyezni. Például egy WAP-os telefon erre tökéletesen megfelel. Tehát nem igazán szükséges már biflázni, memorizálva megtanulni, mert ezek az új szavak, főleg ha néhányszor elmormoljuk magunkban és később igyekszünk visszaemlékezni rájuk, olyan negyven-hatvan százalékos arányban maguktól megragadnak. Kiváltképpen így van ez, ha igyekszünk sokat olvasni az éppen elsajátítás alatt álló idegen nyelven - szintünknek megfelelő nehézségű szövegeket. Ilyen könnyített mindennapos olvasási lehetőség, ha a (feltehetőleg ebben a korban már kívülről ismert) Windowst a megmunkálás alatt álló nyelven telepítjük számítógépünkre; vagy a rádióból már megismert napi hireket elolvassuk valamely idegen nyelvű hírportálon is, stb.
Az én megélt tapasztalatom szerint ez a hozzáállás a legmegfelelőbb az "élethosszig tanulás" modern körülményei között. Ha valaki szereti a nyelveket és persze megtalálja a hasznosítás módját is (ami a mai kiélezett versenyhelyzetben olykor bizony nehezebb, mint a nyelv megtanulása) akkor ez a módszer olyannyira sikeres is lehet, hogy velem együtt sajnálni fogják, hogy - amiképpen szerelmünk is csak véges számossággal lehet - sajnos a nyelvek közül sem tanulhatjuk meg mindegyiket...

Ami az összeurópai szolgáltatási irányelvből (Bolkestein) kimaradt

2006-02-16T16:59:00.000+02:00

Elfogadták az új szolgáltatási direktívát. Én itt összeszedtem mindazt, ami a politikai egyeztetések során kimaradt belőle és nem léphet hatályba.

Az irányelv alapvető célja, hogy biztosítsa a szolgáltatásoknak az Európai Unió alapszerződéseiben garantált szabad áramlását, vagyis azt, hogy bármely, az EU-ban bejegyzett cég korlátozások nélkül nyújthasson szolgáltatásokat bármely uniós államban. Ennek megfelelően a szolgáltatás helyének megfelelő állam korlátozhatja majd a szolgáltató tevékenységét, ha veszélyeztetve látja köz- és szociális biztonságát, közrendjét, illetve környezetvédelmi, közegészségügyi kifogásokat támaszt. (Az elfogadott verzió szerint nem korlátozhatnák viszont a szolgáltatót fogyasztóvédelmi, szociálpolitikai érvek alapján). Az irányelv nem érintheti a szociális jóléti célú szolgáltatásokat, a szociális lakások finanszírozását, az azzal kapcsolatos segélyezési rendszert, a családok és a fiatalok támogatását célzó gyermekgondozási és családi szolgáltatásokat, valamint a tipikusan jóléti célokat szolgáló oktatási és kulturális szolgáltatásokat.
Nem lesz hatályos a jogszabály az ideiglenes munkaközvetítő ügynökségekre, a kikötői, a biztonsági és a közlekedési szolgáltatásokra, utóbbiba beleértve a városi tömegközlekedést, a taxikat és a mentőszolgálatokat.Az irányelv nem foglalkozik az állami vagy magánszervezetek részére fenntartott általános gazdasági érdekű szolgáltatások liberalizációjával, az állami szolgáltató szervezetek privatizációjával, a szolgáltatói monopóliumok felszámolásával, a tagállamok által nyújtott állami támogatásokkal. Az irányelv nem érinti az egyes tagállamoknak azt a szabadságát, hogy a közösségi szabályokkal összhangban meghatározzák, mit tekintenek általános gazdasági érdekű szolgáltatásoknak, hogyan kell e szolgáltatásokat megszervezni és finanszírozni, és milyen egyedi kötelezettségek vonatkozzanak rájuk. Az irányelv nem érintheti a tagállamok büntetőjogi, társadalombiztosítási és munkaügyi (például a foglalkoztatási feltételekkel kapcsolatos, többek között a munkaegészségügyi és munkabiztonsági, valamint a munkáltatók és a munkavállalók közötti kapcsolatokra vonatkozó jogszabályi vagy szerződéses előírások) szabályozását.
A szövegtervezet szerint az irányelv teljes mértékben tiszteletben tartja a kollektív szerződésekkel kapcsolatos tárgyalásokhoz, a kollektív szerződések megkötéséhez, kibővítéséhez és érvényesítéséhez való jogot, valamint a sztrájkhoz és a szervezett fellépéshez való jogot a tagállamok ipari kapcsolatait szabályozó rendelkezéseknek megfelelően. Nem terjedhet ki a jogszabály az állami vagy a magánkézben lévő egészségügyi intézmények által nyújtott szolgáltatásokra sem. Az EP törölte a tervezetből a munkavállalók kiküldetésére vonatkozó részeket.
A jogszabály ezen túl nem sértheti a kulturális vagy nyelvi sokszínűség, illetve a média pluralizmusának védelme vagy előmozdítása érdekében hozott közösségi vagy nemzeti intézkedéseket. Már az EB javaslatában is kivették a majdani irányelv hatálya alól a pénzügyi és szállítási szolgáltatásokat (utóbbiaknál kivéve az emberi maradványok és pénz szállítását), valamint az elektronikus kommunikációt. Nem terjed ki a jogszabály a jogi, egészségügyi, audiovizuális szolgáltatásokra és a szerencsejátékokra, valamint például a közhivatalt betöltők által végzett közokirat-kiállítási és hitelesítési tevékenységre sem.

A legjobb munkaerő is elbitangol, ha nem néznek rá

2006-02-11T21:37:00.000+02:00

Sporttársam testnevelő tanár, közelről figyelemmel kíséri az élsport rezdüléseit. Az érdekesebb fejleményeket két szusszanás közben elmeséli nekem is. Most Roger Federer esetét taglalja, aki bár nagy és szimpatikus teniszező, de tanulságosan csapnivaló munkaadó.
Federer nem alkalmaz edzőt. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülne a versenyekre, ne teniszezne naponta. Partnerei vannak (gondolom minden napra más :-) de edzője abban a hagyományos értelemben nincsen, hogy valaki irányíthatná őt, kézbe vehetné a felkészülését vagy tükröt tartana elé a pillanatnyi teljesítményéről. Arra sincs szüksége, hogy meccs közben összeakassza a tekintetét egy szakemberrel, aki szemvillanással biztatná, orientálná őt.
Egy ausztrál szaktekintélyt mégis évek óta alkalmaz a világelső - különös munkaköri leírással. Az "edző" feladata abban áll, hogy nézze meg neki minden mérkőzését. No nem kell jelen lennie, tökéletesen elég, ha televízión követi az összecsapásokat, úgyis közvetíti minden tévé minden meccsét.
Ha pedig Roger számára a meccset követő önreflexió során valami tisztázatlan kérdés marad, akkor kerülhet majd rá a sor, hogy megbeszéljék a dolgot. A feladat tehát nem abban áll a tanácsadó számára, hogy erőt merítsenek belőle, még csak nem is abban, hogy az esetleg önemésztő tépelődésekből kiemelje a versenyzőt, még kevésbé abban, hogy holtpontok leküzdésében adjon tanácsot - egyáltalán ne adjon semmiféle tanácsot. Csak észrevételt, azt is, csak ha kérdik. Egy-egy észrevétel, mi miért alakult úgy, kétségtelenül rávilágíthat rejtett összefüggésekre, amit csak a legjobbak ismernek. Hol került először homokszem a gépezetbe? Melyik első szervát ütötte meg túl erősen, szétzilálva ezzel a saját játékát, kezének érzékenységét? Stb, stb.

Nos Roger évekig nem kérdezett semmit, csak menedzserén keresztül utalta havonta a megállapodott vaskos summát. Hosszú évek óta van már az élvonalban ez a még mindig szemtelenül fiatal versenyző, de soha nem hívta fel "edzőjét", soha nem tartott igényt véleményére. Egészen a legutóbbi alkalomig, amikor telefonált neki és kérdezett valamit. Az ausztrál azonban szárazon csak annyit válaszolt neki: sajnos éppen nem látta a szóban forgó mérkőzést...

2006-02-08T13:28:00.000+02:00

Szerencsejáték mint állami monopólium

Magyarországon 1957 óta van lottó, a dátum egyáltalán nem véletlen: még az akasztások idején ez volt a későbbi kádári kompromisszumok beharangozója. A szerencsejáték a maga óriásnyereményeivel az a műfaj, amely a társadalmi egyenlőség elvét a legnyilvánvalóbban megsérti. Ezért az a társadalmi berendezkedés, amely komolyan vette ezt az elvet - ma már Amerikában is repedezik a szerencsjátékoktól való ózkodás - valláserkölcsi vagy ideológiai okokból tiltotta. Mivel az egyenlőség elvének helyére ma az esélyek egyenlősége lépett, a szerencsejátékok ma a mindennapi élet részei. A régi tiltás olyannyira feledésbe ment, hogy ma még hirdetni is szabad szerencsejátékokat, pedig a szintén szenvedélybetegséggel határos dohányzásról már régen nem lehet szabadon kommunikálni.

Fortuna asszony vállalkozói kamarát is alkotnak. Az ötven céget tömörítő Európai Lottózók egyesített évi bevétele eléri a 25 milliárd eurót. Szemben a magántársaságokkal ők "ügyekbe" forgatják vissza a pénzüket, úgy mint oktatás, kultúra, sport. (Mondanom sem kell, Magyarországon nem az első kettő szféra kap belőle). Pedig nálunk van sportfogadás is. Németországban például nincsen, mert ott tudják, hogy nem bölcs dolog tovább emelni a tétet a focimeccsek amúgy is kétes kimenetelével kapcsolatban a rendre felbukó csúszópénzeken túlmenőleg.

Sok európai országban, így nálunk is, a játékosok megkopasztása, még internetes fogadások korában is, egyelőre állami monopólium. De nem sokáig,hamarosan üthet az óra a magyar állam monopóliuma fölött. Három évvel ezelőtt az úgynevezett Gambelli-ügyben az Európai Bíróság elmarasztalta Olaszországot, mivel akadályozni kívánta a határokon átívelő fogadást. A taláros testület szerint egy tagállam nem korlátozhatja a játéküzletet a közrend fenntartására történő hivatkozással, miközben maga bátorítja ezt a tevékenységet az államkincstár bevételeinek növelése céljából. Nem sokkal ezután a Bizottság előterjesztette a szolgáltatási irányelvre vonatkozó híres és előremutató javaslatát (a "származási ország" fogalmának bevezetésével ez olyannyira előremutató lett, hogy nem egykönnyen lesz belőle valami is), amely magában foglalta a szerencsejátékokat is a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvének értelmében.

Ha a nemzeti szerencsepiacok jobban megnyílnának, akkor persze a különböző nemzeti szabályok még sok koordinációs feladatot okoznának (országonként változó például, hogy hány éves kortól űzhet valaki szerencsejátékot). Az igazi gond azonban, véleményem szerint, másutt keresendő. Rengeteg magáncég, köztük a legnagyobbak, így a nálunk oligopóliummal felruházott kereskedelmi televíziók is, rejtett szerencsejátékokat űznek az emeltdíjas betelefonálós nyereményjátékaikkal. A meglovagolt kiskapu a ? tudásalapú ? játék. Hiába, a tudásalapú társadalomban ez előtt a varázsszó előtt minden hatóságnak meg kell hajolnia.

On y soit qui mal, il pense

2006-01-30T07:44:00.000+02:00

Szombat este évadnyitó bál egy dunaparti szállodában - ez a vállalkozói szféra bálja. Dől a száraz jó pezsgő, vágni lehet a szivarfüstöt, jó kaja és jó zene. A meghívóban megkívánt estélyi ruhát a legelfoglaltabb urak nem tudják tartani, ők egyenesen a munkából érkeznek. A negyvenes-ötvenes évjárat van jelen, táncolnak és vidáman barátkoznak egymással.
És gyűjtenek is jótékonysági céllal. Az idei kedvezményezett a Vakok Intézete, egy állami fenntartású intézet, amely azért elfogad - már hogyne fogadna - magán adományokat. A gyűjtés célja az intézet rezsiköltségeihez hozzájárulás. Az a rossz, aki rosszra gondol - világításra például nem kell sokat költeni.

Mégegyszer az "egyszázalékról" - a maradék teendők

2006-01-25T20:48:00.000+02:00

Az egyszázalékos felajánlások körül hullámzó viták a Nemzeti Civil Alap közelmúltbeli megszületésével megszűntek. Úgy tűnik, az Alap létrejöttével helyes válasz született, az állami költségvetés a maga eszközeivel kipótolja az ún. "beragadt" adófelajánlásokat. Koncepcióm szerint azonban nem így áll a helyzet, mert maradt még egy elvarratlan szál.

A kipótlás ugyan fontos dolog, abszolút megőrzendő vívmány és ma már olyannyira beépült a civilvilágba, hogy a minden jel szerint képes lesz kiállni a küszöbönálló nagy költségvetési megszorításokat is. Ám éppen a kiinduló problémát nem oldotta meg: továbbra sem emelkedik a felajánlás lehetőségével élni kívánó adózók száma, és ezzel a beragadt pénz nagysága. Érdemes tehát visszatérnünk az eredeti nemes célhoz, hiszen nem Istentől való adottság az, hogy az adózók egyelőre még mindig kevéssé élnek a felajánlás lehetőségével. Ennek ugyanis megvannak a maga szerkezeti okai.

A személyi jövedelemadó egy százalékát immár hosszabb ideje felajánlhatják az adózók olyan nonprofit szervezetek számára, amelyek küldetésével azonosulni tudnak. Egész Közép-Kelet Európában tanulmányozzák ezt a magyar módszert, sok országban meg is lépték már ezt a nagyhatású politikai gesztust a civil társadalom felé. Ez a forrás nagyon fontos a civil világ számára, gyakorlati haszna - ma már jól látszik - szinte felbecsülhetetlen. A 4,5 millió adózóból azonban - minden mozgósítás ellenére - mindmáig rendre kevesebb, mint 1,5 millióan élnek ezzel a lehetőséggel.
Lehetne azonban minden különösebb marketing nélkül, merőben civil eszközök igénybevételével a jelenleginél sokkal jobban mobilizálni az adózókat.

A mobilizálásra eddig két össztársadalmi válasz született. egyfelől minden télutón a nonprofit marketing sok elemét felvonultató reklámhadjárat folyik az adózók megnyeréséért az ambiciózusabb civilszervezetek megbízásából. Másfelől pedig megszületett a Nemzeti Civil Alapprogram gondolata, ennek keretében a kormány egy forrásautomatizmust vállal - kiegészíti a felajánlott adóforintokat. Ezek a megoldások releváns és előremutató válaszok, de nem nyújtanak kiutat az alapproblémából, nevezetesen a lakossági felajánlás szűkre szabottságából.
Eddig senki nem gondolt a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldásra: ne az APEH-re bízzuk a felajánlások célbajuttatását, hanem egy arra vállalkozó, közbeszerzési eljárás keretében kiválasztott nonprofit szervezetre! Az ún. programprivatizáció tapasztalataira építő kutatási hipotézisem szerint ugyanis itt rejlik e makacs korlátozottság gyökere!

Az APEH köztisztviselői karának ugyanis, enyhén szólva, nem igazán fontos az a néhány ezer forint, amelynek túlszabályozott célbajuttatásával megbízták őket. Ezt az etatista-közigazgatási beidegződéseinkből eredő balfogást programprivatizációval lehet kiigazítani, úgy hogy közbeszerzési eljárást hirdetünk az adóforintok idevágó részének menedzselésére. A leendő nyertes számára meg kell szabni, hogy járjon utána minden egyes - akár csak utalásszerűen megfogalmazott - adófelajánlásnak is. Ez az ugyanis, amit az APEH ma nem tesz meg, helyette megkövetel egy technikai számot, amely az adószámnak felel meg, és ezzel irreális erőfeszítésre kényszeríti a felajánlást tenni kívánó állampolgárt.

A nyertes szervezettől tehát meg kell követelni, hogy akár reszketeg betűkkel és akár csak hozzávetőleges megnevezéssel körülírt civilszervezeteket is igyekezzen azonosítani! Ezzel az aprómunkás eljárással hatásosan tehermentesíthetjük az adóívét amúgy is fáradsággal kitöltő állampolgárt - és ebben a "mikromenedzsment deficitben" rejlik a "beragadás" gyökere.

A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan, erre a célra szakosodott nonprofit szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független civil megoldása. Azzal, hogy ez az itt kidolgozandó megoldás elválasztja az adóforintok célbajuttatását az adóbevallás feszültségétől, várhatóan nagymértékben megnövelni képes az adóforintjaikról rendelkezni kívánó állampolgárok számát. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban működő nonprofit szervezetek számát!

A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy megbízható és utólag verifikálható módon "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. A technikai szám nélkül is beazonosított és verifikált kedvezményezetek jogosultságát továbbra is az adóhatóság ellenőrzi majd és ezt követően lehet utalni az adóforintokat.

Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától és államigazgatástól leginkább független civil megoldása. A javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban aktívan működő nonprofit szervezetek számát! Ez a koncepció tehát visszatér az eredeti kérdésfeltevéshez és azon a ponton igyekszik előrelépni, ahol máig szorít a cipő: az államháztartás szigorú szabályainak tiszteletbentartása mellett megkönnyíti az egyszázalékos adófelajánlások célbajuttatását. Ezzel egyébként jó példa kezdődhetne a sok más területen is kiírható állami programprivatizációra, amely jól illik a takarékosabb állam kirajzolódó trendjébe.

Vállalati humor

2006-01-18T15:36:00.000+02:00

Lezárult végre vesszőfutásom és helyreállt a megszokott világrend.

Az előzmények - amint ezt a (viszonylag) friss élmények megjelenítésére szolgáló SIDEBLOG sávban a blog baloldalán annak idején olvasni lehetett, abban állnak, hogy telefonszolgáltatóm SMS-ben értesített, hogy a WAP dimenzióban új csomagba tett engem. A csomag neve Mobil Data Start olyannyira semmitmondó, hogy fogalmam sem volt róla, mi mennyi és mit érint.

Ezért visszafogottan gunyoros levelet irtam, amelyben ? nem titkolván hogy rosszat sejtek - kértem őket, hogy definiálnák rendesen, mi történik és mi mennyivel lesz sokkal drágább. Bizony a Pannon megbüntetett ezért, válasz helyett lekapcsoltak a GPRS WAP szolgáltatásról.

Szaladgáljak csak, ha visszasírom ? no nem a régit, mert arról nem lehet szó ? hanem az ő ajánlatukat. Online és telefonon keresztül ez az ügy gyakorlatilag nem intézhető el, az ember teste kell nekik...Eltelt öt hét, végre megoldódott az úgy és ismét telefonról menedzselhető ez a blog. A legelszántabb olvasóimmal - egyben hallgatóimmal is - egyben közlöm, hogy az Amazon.com oldalain is elindítottam egy blogot, amely az ott megjelent könyvem utómunkálatairól (az ingyenesség üzleti modelljeiről) és az engem most foglalkoztató szakkérdésekről, mindenekelőtt az úgynevezett "attention economy" kérdéseiről szól.

A mellékelt képanyag a Palermói múzeum anyagából Héraklészt mutatja, amint üstökön ragad egy amazont. Ezt a hozzáállást ma is csak javasolni lehet, akárcsak az alkalmanként felbukkanó hasonló "vállalati humor" kipellengérezését.

Nők és férfiak

2005-12-31T19:56:00.000+02:00

Szállodai reggeli, hosszú sorokban kigyózik a nemzetközi vendégsereg az asztalok közt. A hölgyvendégek külsőre észrevehetően homogén benyomást tesznek: javarészt szőke árnyalatúak korra és nemzetiségre tekintet nélkül. Ruházatukban is csak annyi a megkülönböztető jelleg, hogy minél idősebb egy hölgy, annál szinesebb, tarkább textilt ölt.

A nemzeti jelleg manapság inkább a férfiakról olvasható le. Köpcösek vagy szikárak, hasas sörivók vagy borvirágos arcúak: velük érdemes tippelni, ők még kevésbé európaiak.

Civilekből félállamiak

2005-12-30T14:58:00.000+02:00

Az egyházak után most a polgárőrséget emelné ki a független nonprofit szervezetek közül egy törvényjavaslat.
Közalkalmazotti státuszt ugyan nem kínálnak nekik, ez egyelőre a papságnak sem jár, de közfeladatot ellátó személyekként marad a büntetőjogi védelmük és rendszeres állami támogatásban részesülnek majd. Mind a 75 000 ember.
Ebből az előterjesztésből kiolvasható, hogy még mindig minden társadalmi problémára az államszervezeten belül keressük a választ.
Ami pedig kivülreked a közalkalmazotti körön, arra kezd kirajzolódni ez a neokorporativnak tekinthető új, félállami-kváziönkéntes periféria. Ezen a hatalomvédte bensőség e körén kivül jönnek a közhasznúnek elismert nonprofitok (értsd: állami feladatokat átvállaló civilek). A közhasznúság e felfogása mélyen államias gondolkodást takar. Valójában minden civilszervezet közhasznú, legfeljebb a társadalmi elismertségükben lehetne különbséget találni - de erre más kritériumok irányadók!
Még kijjebb már csak az igazi magános civilek fagyoskodnak.
A közfeladatoknak fétise alakult ki nálunk. Közszolgálat és közérdek - senki soha nem leplezi le az e terminusok nevében elkövetett visszaéléseket! Visszaélésnek tekintem a mindenkori adóbevételen lényegesen túlterjeszkedő állami szerepvállalást, amikor az állam magához ragadja a magánkezdeményezést, amikor elszivja a forrásokat a magánszektor elől. A független magánjogi civilszervezetek elől is.
Ha nem állnánk az euro bevezetése előtt, akkor végképp reménytelen lenne ez a "kultúrharc".

Egy nagyvállakozó keservei

2005-12-27T16:09:00.000+02:00

A gazdasági verseny fontos dolog, ennek legfőbb biztosítéka a tankönyvek szerint a sokszereplős piac. De van más biztosíték is.

Ma délelőtt egy vállalkozó szitkozódott nekem, gyakorlatilag inkább a vállamon zokogta el a bánatát. Építési vállalkozóról van szó, aki megvesz egy ígéretes fekvésű telket, felhúz rá egy társasházat majd értékesítvén a lakásokat továbbáll. Üzleti kapcsolatban állunk, én az ezres nagyságrendben vagyok neki beszállítója, ő pedig milliós nagyságrendben gurigázik. E nagyságrendi különbség miatt őszinte lehet velem: életét nem annyira az uniós vagy hazai versenyszabályok keserítik meg, még kevésbé a versenytársak. Akiktől undorodik, azok a nagyobb nyilvános üzletkötések körül keselyűként szálldosó ügyvédek. E lézengő ritterek nem átallják felkeresni vevőit és sikerdíj fejében felbujtják azokat, mennének perre az építési vállalkozóval, aki nem azt az anyagot építette be a létesítménybe, amely a költségvetésben szerepelt, vagy nem azt a műszaki megoldást alkalmazta, amelyet a kivitelezési tervben beállított.

(image placeholder) Márpedig perelni, akárcsak fogadást kötni, szinte mindenre lehet és aki keres, az talál is. Az építőiparban is, ahol a pillanat kényszerei között sokszor csak alkalmazni lehet a tervező útmutatásait, de egészében követni nem. Például az egészségügynek is megvannak ezek a keselyűi, minden kórházigazgató ismeri őket a tárgyalóteremből. A bíró szakértelmén sok fordul meg az ilyen perekben, ahol azt kell megítélni, mennyire követte egy eljárás az előírásokat, szakmai protokollokat.

Minden gazdasági tevékenységben a profit forrása az, hogy az egyik fél a másik fél kárára jobban meg tudja ítélni, mi mennyit ér. Azt gondolom, ez az érdekvédelmi tevékenység is hozzájárul ahhoz, hogy reális költségviszonyok alakuljanak ki, ezzel pedig segít megállapítani és stabilizálni a mi gyakran tökéletlen piaci viszonyaink között egykönnyen elszálló piaci árakat a gazdaságban.

Tévénézettségi mutatók

2005-12-23T10:03:00.000+02:00

Tegnap este társaságban tévés szakemberek ültek. Kereskedelmi tévések.

Szó esett az ún. képernyőbizottságról, amely pusztán külsődleges adottságok alapján arról dönt, adásba kerülhet-e egy arc. Feltette valaki a megalapozott kérdést: ha a mindenki által joggal kedvelt, de megjelenésében szerény adottságokkal rendelkező B.Gy. műsort vezethet, akkor ugyan kit szűr ki a képernyőbizottság. Mi a bizottság létalapja?

Kérdezgettük ezeket az újságíró-üzletembereket továbbá a nézettségi arányokról, műsorok és tévés személyiségek nézettségéről is. Felvetődött közben, hogy manapság, amikor a statisztikák fétise (sajnos) elmúlt és az átpolitizált életünk semmilyen területén nem lehet már úgy számokra hivatkozni, hogy azt élből ne cáfolná valaki, hogyan tarthatják magukat éppen ezek a nézettségi mutatók számháború nélkül, tökéletes érintetlenségben?

Tudjuk ráadásul, hogy pusztán 800 készülékkel mérik Magyarországon a tévés nézettséget, ez a mintanagyság a mintavételi szabályok szerint legfeljebb arra lehet elég, hogy valamely tendencia irányáról óvatos becslést kapjunk, de semmiképpen sem a tényleges nézettségről. Márpedig tegnap este a médiakutatásokra támaszkodó vendégek úgy dobálóztak ezekkel a számokkal, a napi rutin révén beprogramozott emberek korlátolt biztonságérzetével úgy döngöltek agyagba politikusokat és műsorokat, mintha ezek a számok tényszámok volnának.

Azt kell gondolni, a nézettségi vélelmek alapján még mindig olyan nagy pénzek mozognak, hogy itt nincs helye a közgazdász kikezdő dumájának. Az online médiának - a maga korrekt és nyilvános mérőszámaival - ez az önhitt hozzáállás nem jósol könnyű jövőt. A szennyáradat egyelőre nem enged, még a hirdetési piacon elszenvedett ilyen nyilvánvaló versenyhátrány okán sem.

Szösszenet

2005-12-21T10:40:00.000+02:00

A mai internet olyan mint a nagyvárosi aluljárók mindenütt a világon télen: tele van ügyködő emberek serény forgalmával, szép portálokkal, kézenfogva andalgó párokkal és egyben lézengő emberekkel is a hajléktalanoktól a fosztogatókig. E kényszerű együttélés miatt jobb lehajtott fejjel és lesütött szemmel ügyködnünk, mert áthaladásunkkor egykönnyen ránk nyomhatnak valamit, vagy éppen könnyíthetnek rajtunk, vagy akár egy félkegyelmű átkozódásaiba futhatunk bele. Nem tudom úgy elképzelni a bitvilágot, hogy az ne képezze le a hús-vér világ teljességét.

Egy tanár kultúrkritikája

2005-12-11T12:24:00.000+02:00

Itt a félév végi zárthelyik ideje, hallgatóim projekteket adnak le és vizsgáikra készülnek. A könyvtárakat mindezek közben kevéssé látogatják, még saját intézményük szerény adottságú könyvtárát sem, minden szükséges információt meg tudnak ugyanis szerezni az interneten is. Természetesen semmilyen valós ok nincs arra, hogy a diákok tájékozódásából kizárjuk az interneten fellelhető írásokat. Engedve hát a korszellem nyomásának, ma már a legtöbb tárgyban a forrásmunkák között fel is lehet tüntetni interneten szerzett anyagokat. Jó, ha a témavezető annyit megkövetel, hogy legalább a szerzők azonosíthatóak legyenek és ne egy chat-room gondolati anyaga másolódjon át a dolgozatba.

A diákok azonban nem érzékelik, hogy milyen sekélyes jelenleg az a merítési bázis, amelyből így dolgoznak. Egy pillanatra sem tesztelik, hanem teljes bizalommal használják a keresőgépet és a bégető bárányok naívságával vallott meggyőződésük, hogy az mindent lát. Amit pedig esetleg mégsem lát, az nem is érdemes a figyelemre, hiszen forráskritikával nem élnek, senki nem is tanítja meg őket rá a történelemszakos bölcsészhallgatók kivételével.

Ebben pedig a saját kárukra nagyot tévednek, hiszen csak a (hazai) internetes oldalak között tudnak böngészni így, márpedig azok a tartalmi feldolgozottságot tekintve ritkán vagy éppen sohasem jutnak túl az újságírás lehetőségein. Amúgy az már komoly színvonal jele egy honlap és pláne egy blog esetében, ha az újságírás szakmai szabályai szerint készül és frissül. De a könyvekben megtestesülő tudás - szépírók, értekező prózaírók és tudósok rendszerint évhossznyi munkáját rejtő és a kiadók tapasztalt szerkesztőinek hozzáadott értékével megnövelt tudás - az mind kívül reked ezen a horizonton.

Mindezt a tudákos szösszenetet érvnek szánom abban jogi csatában, amely a szerzői jogok értelmezése körül van kialakulófélben világszerte. Mint ismeretes, a szerző jog, mint minden más, a szellemi tulajdonhoz fűződő jog, a jogtulajdonosok legitim érdekeit védi az innováció érdekében. De arra nagyon kellene vigyázni, amikor az online világ által felvetett számos újraértelmezési eset kapcsán a szerzői jog határait a bírósági gyakorlatban pontosítják, hogy a tulajdonjog soha ne akadályozza a tudáshoz való hozzáférést.

Márpedig a mai diákok, gólyák és doktoranduszok együttvéve, egy tingli-tangli írás kedvéért nem látogatják már a közkönyvtárakat - ezt a visszavonhatatlan tényt tudomásul kell venni. Ehhez a fejleményhez pedig úgy tudunk alkalmazkodni, hogy lehetővé tesszük a keresőgépeknek, hogy könyvekben is keressenek. (És akkor még nem szóltunk a filmekről, tévékben sugárzott hangzó- és képanyagról, múzeumok gyűjteményéről, a blogszféráról és sok minden másról). Ez ugyanis egyelőre - ha valaki még nem gondolta ezt így át - nem műszaki hanem kizárólag jogi okokból nem lehetséges. A diákok pedig szemellenzővel böngésznek tovább, nem úgy mint ezek a szabad szellemiségű igavonók a fenti képen.

Állami túlhatalom

2005-12-05T17:42:00.000+02:00

A Petőfi rádióról kisütötte a médiahatóságnak becézett sóhivatal, hogy zenei műsorai nem közszolgálati jellegűek, azok jobb helyen volnának egy magánadó keretei között. Véletlenül, most az egyszer fején találták a szöget. A közfelháborodás azonban elhallgattatta őket.

Ez nem jósol nagy jövőt a krónikusan deficites központi állami költségvetés kiegyensúlyozásának. A kísérlet indulása jövőre, a választások utánra várható. Célja nem annyira a maastrichti követelményeknek való formai megfelelés az euró miatt, hanem inkább a tartalmi-lényegi megfelelés. Ez pedig abban áll, hogy az állami túlterjeszkedés ne szívja el a levegőt a vállalati szektor hitelezési lehetőségei elől.

Amióta az eszemet tudom, Magyarországon infláció dühöngött és a költségvetés túlköltekezett. Az előbbi gond mintha megoldódni látszanék. Ám az utóbbi mintha fogósabb lenne. Ehhez mintha nem lenne elég a gazdaságpolitikai szükségszerűség, ehhez mintha mélyebbre kellene nyúlni. Az állam túlhatalmát (a politikusok projektjátszadozásait) egyelőre képtelen kiegyensúlyozni a vállalkozói befolyás

Pedig minden másképpen volna egy (közel) nulladeficites világban: a vállalkozásba fogó fiatalokhoz, ha jó ötlettel állnak elő, a bankok hozzávágnák a pénzt, hosszú lejáratra és két százalékos kamatra (ami még mindig azt jelenti, hogy egy hosszúlejáratú hitelt, mondjuk 35 éves futamidő alatt kétszer fizetünk ki). A civileket, akik eddig az állam emlőin lógtak, felkutatnák a szponzorjelöltek, fogadnának már pénzt el tőlük egy kis publicitás fejében... És a vonzó példák hosszan sorolhatók.

Egyedül a képviselőknek volna üzleti ügyekben kuss és a minisztériumok helyett közalapítványok osztanák el a fejlesztési forrásokat. A megcsonkult minisztériumok szabályozással és a verseny tökéletesítésével foglakoznának.

Trafik, mint kisvállalkozás

2005-12-02T18:47:00.000+02:00

Fényképeimet régi szivardobozaimban tartom. Egy évben körülbelül annyi szivart szívok el, mint ahány eltevésre érdemes fénykép készül.
Mindegyik doboz történetérre jól emlékszem. Van köztük például három-négy kubai államszivar-doboz, amelyet a nemcsak cigarettát szívó Kádár János adott Schultheiss miniszternek, akitől azután a dobozok drága tartalmukkal együtt az én trafikosomnál landoltak.
Hogy az ilyen értékes kapcsolat milyen sokat számít még ezeknél a kisvállalkozásoknál is, azt abból láthatjuk, hogy a rendszerváltozás után tönkrement ez a Paulay utcai trafik. Egy földárverésen megismerkedtem viszont a Károlyi utcai trafikossal, egy hadirokkant unokájával, ő vitte tovább nálam a hagyományt. Tőle tudtam meg az alábbiakat:

Korábban, még a nyilvános közbeszerzések kora előtt, trafikos csak kiválasztott ember lehetett. Akárcsak a más állami jövedékek esetében, megválogatták, alkalmi politikai alkuk tárgyává tették, ki kaphat meg egy-egy állami megrendelést. Így például a sószállítás jogát igen gyakran váltogatták. A dohányjövedék - ami egyedáruságot jelentett - szigorúan bánt a trafikengedélyért folyamodókkal. Elsősorban hadirokkantak és hadiárvák kaphattak trafikjogot. Bár az államnak az abszolutizmus korából származó dohánymonopóliuma ma is fennáll, a trafikengedély megkülönböztetettsége már a múlté.
Bárki kiválthatja az önkormányzatoknál ezt a kereskedelmi engedélyt is ugyanúgy, mint bármely iparengedélyt. Bármelyik kereskedő szabadon vásárolhat a dohánygyárakban is vagy a nagykereskedőnél. Fontos még tudni, hogy a trafik az autóversenyzés mellett a dohányreklám kevés megmaradt színtereinek egyike.

Versenyhiány

2005-12-01T15:51:00.000+02:00

Ma egy mikrovállalkozás - tehát a legkisebb létező forma - nem ússza meg évente 30 ezer forintnyi összeg bankjára költése alatt. No nem az intenziv bankkapcsolatok költségeként, nem hitelbirálatért, folyósításért, rendelkezésre tartásért. Nem a pályázati tanácsadásért, a sajáterő megelőlegezéséért. Pusztán a túléléséért, tehát egy olyan számla vezetéséért, amelyen aztán minden lélegzetvétel további díjakkal terhelt.

Pedig alig van már banktisztviselő - egyre több számlavezetés online történik. Persze plusz költségért, egyelőre szerény költségért. Az egy (megszokásból) túlfoglalkoztatott OTP kivételével a legtöbb bankfiók kong az ürességtől. A postán ezzel szemben , ahol rettenes sorok állnak, ott persze még mindig intéznek bankügyeket...

A bankok digitális migrációja egyelőre semmilyen megtakaritást nem hozott a fogyasztóknak. Ezzel a bankszektor cáfolja az internetes Új Gazdaság legfontosabb ismérvét: a tranzakciós és marginális költségek nulla felé tendálását és az üzleti modellek ingyenesség felé közeledését.
Magyar Versenyhivatal, óh!

Választási programcsíra

2005-11-30T09:24:00.000+02:00

Találkoztam egy parlamenti tanácsadóval, aki egy képviselő körül tevékenykedik. Politikai nézetei tetszenek nekem: elvont terminusokban de a napirenden lévő konkrét politikai cselekvés igényei szerint gondolkodik. Fő meglátása az, hogy a ma eluralkodó népbarátsággal szemben az országnak arra van szüksége, hogy még sokkal szabadabbá tegyék a gazdaságát.

Azt is tudja ugyanakkor, hogy a kisebb államot hirdető és szigorúbban piackonform gazdaságpolitikát a választók túl hidegnek tartják és még a liberális beállítottságúak sem mindig tudnak azonosulni vele. Elfogadja ezért azt a népi meglátást, hogy a piacnyitás rendre inkább csak az érintett vállalkozók még jobb kaszálási lehetőségét alapozza meg és a kedvező eredmények kevéssé lesznek érezhetők. Ezért ő a hangsúlyosabban vállalkozóbarát gazdaságpolitika szükséges ellensúlyát a verseny feltételeinek kiélezésében és a minőséget illető minimumfeltételek kérlelhetetlen kikényszerítésében látja. Szóval nyitást, de vele egyidejűleg szigort a versenyfeltételek figyelemmel kísérésében

Ökölszabályként úgy magyarázza politikusának, hogy a piaci nyitás az azt kísérő verseny nélkül mit sem ér. Sokszereplős versenykörnyezetről pedig akkor beszélhetünk majd, ha lehet ugyan nagyot szakítani, de nem könnyen és nem gyorsan. Meglátása szerint e kettős hangsúlyokkal elejét lehetne venni a populizmus iránti mostani fogadókészségnek ebben a fontos gazdaságpolitikai kérdésben.

A képen Sebestyén András festménye: Vitorlásverseny

Utóhang a polgárszívatás c. bejegyzéshez

2005-11-22T11:52:00.000+02:00

Ma tovább erősödött bennem a régóta motoszkáló vélemény, hogy autótartás helyett akkor járnék a legjobban, ha mint egy színésznő, mindenhova taxival járnék. Éves összesítésű fizetési felszólítás érkezett ugyanis ma a címemre az egyik parkolási társulástól.

Tudni kell, hogy kényszeresen pontos vagyok a tartozásaimmal. Ha egy mód van rá, igyekszem elkerülni a parkolóőröket, előre és bőséges rátartással fizetek, továbbá figyelemmel kísérem a mobiltelefonos fizetési lehetőség kiterjesztését. Ha mégis megbüntetnek, akkor még aznap átutalással fizetek. Kivétel nélkül. Év vége felé pedig elzarándokolok mindkét társaság ügyfélszolgálatára és számlaegyeztetést végzünk, mert rettegek mindenféle büntetőkamattól.

Most kiderült, a cégekkel kapcsolatos aggodalmaim megalapozottak, de nem a kamattól kell tartani, mert az nincs. A most kipostázott ügyvédi felszólítás - amelyet csak verbálisan előzött meg első felszólítás, a valóságban nem - nem tartalmaz kamatokat, csak az eredeti összeget követeli, 1000 forintos postai költséggel és a belügyes adatlekérés 350 forintos díjával megfejelve.
De arra nem számítottam, hogy a cégeknél, mint annyi más cégnél is, ahol az erőfölény értelmezhető fogalom, nem az átutalás dátuma számít, hanem az érkeztetésé. Márpedig az érkeztetés az vállalati belügy, amely jól elmosódik a bank, az állami ünnepek és a cég saját belső nyilvántartási rendszerének hármasságában. "Valahogy" úgy alakult valamennyi azonnali átutalásom esetében, hogy érkezési oldalon a pótdíjköteles tartományba csúsztam. És ezek aggregált összege került most kiszámlázásra, mert annak idején, tavaly karácsony előtti látogatásom alkalmával én csak a díjtartozásom felől érdeklődtem, a pótdíjtartozás felől pedig egyáltalán nem...

Kultúrpesszimizmus

2005-11-18T21:54:00.000+02:00

A képen látható romok az antik olimpiai mozgalom maradványai. Az elüzletiesedett versenyektől a IV. században a korabeli mértékadó kultúrtekintély, a pápa megvonta bizalmát és erre a római császár betiltotta őket.

Az élsport, tudjuk káros az egészségre, a túlpörgetett sportolók testi épsége a gyárakban kizsákmányolt régi nagyipari munkásság megrokkant egészségi állapotához hasonlítható. Amióta pedig lassan már a lovak is doppingolnak, az élsportolók körül sündörgő szakmák (sportdiplomaták, pályaedzők, technnikai vezetők, sportújságírók) rossz megítélése a dohányiparban tapasztaltak felé tart.

Ennek ellenére makacsul megszólaltat a média ilyen kétes szórakoztatóipari hírességeket. Így hallunk tanácsokat a szabadidős tevékenységeinket illetően, a helyes táplálkozásról, a fiatalok szabadidős tevékenységéről. Mintha csak ők követhető példával járnának elöl.

Valójában nekik lehet felróni azt, hogy a szerethető játékos elemek átadják a helyet a fogcsikorgató győzni akarásnak. A sportolói példaképek a sztárkultusznak. A találkozókból is szórakoztatóipari látványosságot alakítanak. A sporthírek például már egyre kevésbé megkülönböztethetők a gazdasági élet híreitől.

Bizony lassan változik még a nyilvánvaló dolgok közmegítélése is, ha egyszer sok pénz a tét. Persze csak addig van sok pénz, amíg a szponzorokban fel nem merül a kétely, valóban vonzó eseményekhez kötik-e a maguk nevét? Bízni lehet abban, hogy ezek már az utóvédharcok, a teljesítménysport lejtmenete végre mintha elkezdődött volna már. Annál több közfigyelem és erőforrás jut majd a lényegnek: a mindennapok sportjának.

A kutya sportértékéről

2005-11-18T10:32:00.000+02:00

Manapság a sportágaknak egyre inkább reklámértékük van, sportértékük háttérbe szorul. A szabadidő-sportban sem azt űzzük, ami legközelebb áll hozzánk hanem amit lehet. No itt egy jó lehetőség, amit talán így még nem gondoltunk meg.

Ha egy kutyát egészen kis korától kezdve naponta megsétáltatunk, minimum kétszer de lehetőleg háromszor, és séta közben az első hónapokban erősen odafigyelünk rá, akkor nagy jutalomban lesz részünk: fegyelmezett lesz az utcán és jól fegyelmezhető marad az erdőben is. Eleinte érdemes pórázon vezetni, ezt ő úgy éli meg, hogy egészen szorosan tud kötődni gazdájához. Később viszont, ahogy az állat mozgásigénye növekszik, lehetőségünk van arra is, hogy póráz nélkül sétáljunk vele akár a legforgalmasabb környezetben is. Ekkor a kutya háromszor-négyszer annyi távolságot tesz meg, mint mi. Megédesíti a sétát az, hogy egyáltalán nem kell figyelni rá, csupán jelen van, és szépen mozog. Szükség esetén füttyszóval is visszahívható.

Otthon, amíg fiatal a kutya, addig a séta a mindene. Hazaérkezésünkkor gazdáját mintaszerű fogazata és húsos ínye kivillantásával, mosolyogva üdvözli. Ha csak felállunk székünkből, ő már mérlegeli, hogy ebből séta lesz-e. Szóval a kutya gazdája bizonyos nyomás alatt áll, és ebben áll a kutya igazi sportértéke. Lehet futni is vele, bár neki nincs valami nagy véleménye ekkor a mi sportteljesítményünkról. Már inkább próbára tehetjük őkelmét, ha bringázunk mellette. Kerékpározni valóságos élmény a társaságában: gazdája hatalmas erdőségeket járhat be vele, olykor jól jön a kutya határozott fellépése, bizonytalan helyzetekben az iránymutatása, a hosszabb erdei lejtőkön meg jó felvenni vele a versenyt. A jobb négylábú 45km/órával tud nyargalni, hosszabb lejtőkön ezt kerekező gazdája rövid időre felülmúlhatja és akkor igen kifejező bosszúságot lehet a képére csalni. Igazi élmény a kutyával úszni menni. Egyedül a vízre telepített "eurohattyúktól" (mindenütt ez a típus úszkál ma a genfi tótól a mazuri tavakig) fél, mert ha megközelíti őket, akkor ezek sziszegve kiterjesztik szárnyukat és kiegyenesedve jóval az úszó kutya fölébe emelkednek. Végül megemlítem, hogy síző gazdája mellett minden belevaló kutya megrészegül, mert a többi csúszkálót sajátos mozgásuk miatt a kutya nyulaknak tekinti és levadássza.

A jobb kutyákon meglátszik, hogy korábbi életében valaki más lehetett. Krúdy számára, tudjuk, a bor nem más, mint szőlőfürtté változott asszony. Az én kutyám olyan nagy bűnöket elkövetett nagyúr lehetett egykor, talán egyenesen egy kicsapongó középkori pápa, hogy lelke büntetésből most csak egy kutyának ütött ki.

Minden kutya beéri azzal a maradék szeretettel, maradék hellyel és maradék idővel, amit kaphat tőlünk, közben pedig mindenét nyújtja számunkra, amit tud. Cserearányban az ilyesmi kétségtelenül a legjobb üzlet amit ember köthet világon.

Óraátállítás

2005-11-17T16:09:00.000+02:00

A magam részéről körülbelül most kezdem megszokni az immár három hetes téli időszámítást. Kicsit utánanéztem, másnak is igen kellemetlen az átállás.

Évente tehát hét téli hónapig mérjük az időt pontatlanul, és mindössze öt olyan nyári hónap van, amikor a Nap állása szerinti idő megegyezik a hivatalossal. A nyári intézkedés célja az, hogy a lakosság szokásos ébrenléti ideje - a reggel 7 és este 10 óra közötti periódus - minél nagyobb mértékben essen egybe a természetes fénnyel. Ez a szemnek is kényelmesebb, és a világításra felhasznált energia mennyisége is csökkenthető. Arról már nem szól a fáma, hogy az egyéb energia felhasználása viszont, mindenekelőtt az üzemanyagé növekszik.

A Magyar Villamosenergia-ipari Rendszerirányító Rt. Tapasztalatai szerint az október végi óraátállítás után rendre 4-5 százalékkal csökken a villamosenergia-használat. Ez az érték azonban csak az első két-három hétre igaz, utána a fogyasztás visszaáll a korábbi átlagértékre!

Tavasszal nagyjából ugyanez a helyzet, ám olyankor az élettani hatások sokkal erőteljesebbek lehetnek, mint amennyit a spórolással tudunk kompenzálni. Az átállás következtében teljesítményünk visszaeshet, közérzetünk pedig átmenetileg rosszabb lehet - belső óránk ugyanis lassabban alkalmazkodik, mint a tudatunk.

A statisztikák szerint az átállást követő hétfő délelőtt megugrik a balesetek száma. Az Egyesült Államokban a 90-es években készült egy azóta meg nem ismételt, de unos-untalan idézett felmérés. Összehasonlították a tavaszi óraátállítás előtti és az azt követő hét nap baleseti statisztikáját, és kiderült, hogy az átállást követő napokban 6 százalékkal megnőtt a halálos kimenetelű balesetek száma. Kanadában a növekedés még nagyobb mértékű, több mint 7 százalékos volt.

Azt is olvasom, szó van arról, hogy Szibéria fölé az űrbe tükröket lőnének fel, hogy világosabb legyen...

Aforizma

2005-11-15T09:28:00.000+02:00

Régen a mérnökök tiszteletreméltó szakmáját a humán értelmiség gyakran szakbarbárnak tekintette. Ma minden lenézés nélkül inkább azt mondhatjuk: szakbarbár az, aki a polgárokat foglalkoztató fő kérdéseket, a korszellemet a keresőgépekbe leggyakrabban táplált kérdésekből igyekeznék kiolvasni.

Utóhang a nyugat-európai gyújtogatásokhoz

2005-11-12T07:44:00.000+02:00

A franciaországi társadalmi nyugtalanságról már sok mindent elmondtak. Az elemzések arra is rávilágítottak, hogy a rendszer nem tudja integrálni a bevándorlók leszármazottait. Véleményem szerint azonban ez pongyola szóhasználat: az integrációjuk ugyanis maradéktalan.

Az egykori észak-afrikai vendégmunkások mai utódai lakásokban élnek, amelynek a bérét az önkormányzat támogatja. Ha nincs jövedelemük, akkor élelmiszerjegyet kapnak. Ingyenes iskolába járnak és ingyenes korlátlan egészségügyi ellátásban részesülnek. Az élet alapfeltételei tehát egy minimális szinten adottak számukra. Ami az ő életvilágukban az emberi élethez hiányzik, azt jobban fedi az a fogalom, hogy társadalmi részvétel.

Ez felöleli mindenekelőtt a munkalehetőségeket; majd azt, hogy házastársat ne kényszerüljenek egykori hátrahagyott hazájukból hozatni, hanem jelenlegi környezetükben is esélye legyen a párválasztásnak; el egészen az olyan szubtilis tényezőkig, mint a kirekesztés sok fájdalmas megnyilvánulása elleni szívós és lassú előrehaladás.

A nyugat-európai országok tehát elhúzódó rendszerváltozáson mennek keresztül, amelyet akár sodróbbnak is tekinthetünk a magunkénál (a kép nagyjából visszaadja a mienk tényleges horderejét), a pusztán politikai felépítményt váltókénál. Hiszen a bevándorlással ezekben a nyugat-európai országokban a társadalomnak maga a húsa cserélődik, ami mégiscsak nagyobb kihívás!

Felszólalás a TIX konferencián

2005-11-05T08:45:00.000+02:00

Egy a civilszervezetek finanszírozásáról rendezett tudományos kamaravitán fogalmazódott meg a minap, hogy az egyik legtöbbet használt fogalom a "forráshiány" kevéssé állja meg a helyét. Ugyanis a világon minden nonprofit szervezet mindenkor forráshiányos. Bármikor készek elfogadni és feladataik jobb ellátására fordítani új pénzforrásokat. A forrráshiány ennyiben zsurnalisztikai fogalom, csakúgy, mint az alulfinanszírozottság.

Valódi és mérhető különbséget inkább úgy tehetünk az adományokra pályázó szervezetek között, hogy a kapacitások kihasználtságát vizsgáljuk. Ekkor világosan beazonosíthatók azok, akik csak síránkoznak (mint mindenki e hazában), illetve akiknek megvannak ugyan a humán erőforrásaik és infrastruktúrájuk az igényesebb feladatvállaláshoz, de nem jutnak hozzá az erőforrásaik teljes kihasználásához szükséges többletfinanszírozáshoz.

Ez utóbbi célcsoport pozitív megkülönböztetésén érdemes kutakodni - amúgy ez volt a tanácskozás célja. Érdemes tehát azon gondolkodni, miképpen lehetne jobban orientálni az adománytevőket, hogy hatékonyabb legyen a ritkás hazai adományforintok allokációja, célrairányítása.

Ugyanezen a megbeszélésen felmerült az is - ugyanezen tudományos célt: azaz egy praktikus jelzőszámot keresve - hogy a "közhasznúság" fogalma kevéssé alkalmas arra, hogy keresett jelzőszámunkkal védjegyet állítsunk ki egyes civilszervezetek számára, míg másokat "elmeszeljünk" a befektetők, akarom mondani az adományozók előtt. Az a szervezet lesz ugyanis közhasznú, amely az állami szociálpolitika által megjelölt célokat követi. A civil értékek azonban inkább akkor juthatnának érvényre, ha az adományforintokért versengők "társadalmi támogatottságát" mérhetnénk meg! Egy erre utaló jelzőszám lehetne az, ha a "védjegykiállítók" azt hasonlítanák össze, vajon hány önkéntese van a pályázónak, vajon hány helyről húz (akármilyen kicsi) támogatást.

Ez a konferencia a készülő TÁRSADALMI IGAZSÁGOSÁGI INDEX megalkotásának módszertani problémáiról szólt. A kutatási beszámoló szerzői Hegyesi Gábor, Talyigás Katalin és Fekete Orsolya. A képen a TIX atyja, Hegyesi Gábor látható.

Európa-erőd

2005-11-04T00:39:00.000+02:00

Így néz ki Európa határa egy érzékeny helyen, az észak-afrikai spanyol enklávéban, Ceutában. Mi több, nemrégiben még lövések is dördültek itt, mert Európába igyekvő migránsok túlságosan megközelítették ezt a "műszaki létesítményt", vakmerően talán még létrát is támasztottak neki.
Az 1961-1989 között állt ormótlan berlini faltól tehát az különbözteti meg ezt a határőrizeti megoldást, hogy az egyik a kitörést akadályozta, ez pedig a betörést. A magasrangú egykori keletnémet funkcionáriusok azonban, akiket börtönbüntetésre ítéltek a fal kapcsán, a tűzparancs miatt marasztalták el, nem a védett irány miatt.
E komor gondolatokat elhessegetve ez a határzár engem arra az egykor volt tihanyi pártüdülőre emlékeztet, amelynek szögesdrót kerítésének felső harmada az építtető tréfájából (és az állampárt tudatalattijának tréfás manifesztációjaként) befelé hajlott: az is a kitörést akadályozta, nem az illetéktelen behatolást.

Hazai politikai kommunikáció a választások közeledtével

2005-10-31T11:16:00.000+02:00

A nagy, néppártosodási igénnyel fellépő politikai szekértáborok a maguk politikai üzeneteit minél kisebb társadalmi csoportok számára is el kívánják juttatni. Politikájuk színrevitelében ez tenné lehetővé számukra az igazi néppártosodást, a mindenki igényeinek hű kiszolgálását. Igen ám, de a politikai mindennapok gyakorlatában, kiváltképpen választások előtt, ez azt jelenti, hogy mást mond a párt ezeknek és szemrebbenés nélkül mást egy másik fókusz csoportnak.

Itt nem is az a lényeges gond, hogy egyszerre nem lehet igaz valami és annak az ellenkezője is. Ahol ugyanis színre visznek valamit, ott nem annyira a szikár (például hiteles számokra redukált) tények számítanak, hanem a megjelenített és összefüggésekbe helyezett látszat. A gond ekkor sokkal inkább abban áll, hogy ezzel a pontosabbra hangolt tömegkommunikációs gyakorlattal (nem broadcasting hanem narrowcasting) azt mozdítjuk elő, hogy a választók egymástól elszigetelt univerzumokban élhetnek mit sem érzékelve a kinti világról. A velük együtt szavazók más igényeiről és eltérő várakozásairól. E célzott, kis célcsoportokat elérni kívánó politikai kommunikáció eredményeképpen a választók önmagukba fordult monádokként egy virtuális világba kerülnek, ahol tudomást sem kell venniük a többi, velük párhuzamos társadalmi csoportról, mert az a látszat keletkezik, hogy a bennük húrt pendített üzenet a pártüzenet és nyilván mások is ezt hallják-kapják. Ez a kellemetlen tényektől megszabadított virtuális világ azonban hamis társadalmi azonosság-képet alakít ki bennük.

A politikai marketingben tehát ugyanaz a tendencia rajzolódik ki, mint amely a marketingben általában: célcsoportra célozni a reklámüzenetekkel, célozni és még jobban célozni. Ennyiben a személyre szabottság a politikában nem más, mint a választók érzelmi igényeinek kiszolgálása, és ez sajnos tovább erősíti a pártvonalak szerinti társadalmi törésvonalakat.

Kaczynski

2005-10-24T09:59:00.000+03:00

Hát a lengyelek jól beválasztottak maguknak, egy hónapon belül kétszer is - szóval tudják mit akarnak.
Nemrég vették fel őket az Európai Unióba egy erőteljes gesztussal: messze idő előtt, szívességből. Költenek rájuk, a felét elviszik annak, ami az újaknak csepeg. Erre ők most az ottani euroszkeptikusokat juttatják hatalomra. Kezdem sejteni, történelmileg milyen indulatok vezethettek annak idején az ország kétszeri felosztására...

Oknyomozó újságírás és jogállamiság

2005-10-22T16:12:00.000+03:00

Angolul whistleblowernek nevezik azokat az alkalmazottakat, feldobóembereket, akik hajlandók megsérteni az üzleti, vagy a szolgálati titkot, vagy éppen az államtitokká minősítő rendelkezéseket - az igazság kedvéért. Bécsben például most gyűrűzik egy fontos, talán éppen paradigmatikus eset: a készülő Airbus óriásváltozatának beszállító osztrák computer-chip főmérnöke, Joseph Mangan blogjában annak a véleményének adott hangot, hogy a légnyomást szabályozó motorokat vezérlő chip extrém körülmények között bizony csődöt mondhat. Ez olyan kemény versenyhátrányt jelent(ene) a vállalatnak (TTTech Computertechnik), hogy egy bécsi bíró az eset kivizsgálásáig teljes hallgatást rendelt el az ügy körül.

Nálunk tényfeltáró újságírásnak nevezik az ilyesmit, nem a (feltételezett) disznóságokat megszellőztető alkalmazottak, hanem a felhasználói újságíró oldalára helyezve a hangsúlyt.

Ezek az esetek úgy értelmezhetők, hogy egy kevésbé fontos szabály (a titoktartás)megsértésével tanúk és dokumentumok buknak így a felszínre egy nagyobb közjó érdekében. A jogi megítélés viszonylagosságában kicsit hasonlít ez az eset a polgári engedetlenség útelzárásos példáira - azt is tűrnünk kell, nehogy NÉHANAPJÁN méltányolható panaszokat is eltiporjon az állami erőszakszervezet.

Mindezt azért elevenítem fel, mert sokat hallunk ma a tömegkommunikációban árnyékállamról azaz pártszerű törésvonalak mentén való tényfeltárásról. Legutóbb például az APEH-en belül. Én bizony nem látok különbséget a pártérdek alapján működtett tényfeltárás illetve az üzleti titok megsértésével napvilágra juttatott tények ismertetése között! Ennyiben, ami az APEH-nál Gyurcsány-ügyben történt, az számomra nem az árnyékállamról szól, hanem a feldobóemberekről. Éppenséggel ez most nem jött be nekik: a cégadatok lemásolásával és kijuttatásával nem esett ki semmiféle csontváz a szekrényből.

A whistleblowereket mindegyik esetben elmeszelik, ha kiderül identitásuk. Az APEH is járjon utána, ha tud. Amikor a rendvédelmi hatóságok is előveszik az ügyet (ebben az esetben nem fajuktak idáig a dolgok), az újságíró (meg hát a blogíró is, adott esetben) igyekezzen védeni hírei forrását, minél kényesebb a szövegösszefüggés, annál inkább. Arra kell vigyázni, ne legyen bizonyítható, hogy ő a szócsőnél aktívabb szerepet játszott a szellőztetésben! A leendő feldobóemberek számára pedig ilyenkor az az irányadó, hogy cáfolni kell tudni, ha nem igaz, illetve ki kell bírni a meghurcolást, ha igaznak bizonyul.

A sajtó szabadsága itt az információ forrásának védelmét jelenti, az újságíró hatósági zaklatása esetén pedig a hallgatáshoz fűződő jogot. Az újságírónak a hallgatáshoz fűződő jogát a bűnüldözés sajnos azzal kerülheti meg, hogy házkutatást tart és az elkobzott bűnjelekből rekonstruálja a forrásszemélyt, aki feldobta az üzleti vagy szolgálati titokkal leplezni próbált machinációt.

Polgárszivatás

2005-10-22T00:43:00.000+03:00

Egy évig külföldön jártam, nyár közepén érkeztem haza. Közben lejárt a három éves autóm környezetvédelmi igazolása. Én azon pedáns kevesek közé tartozom, akik előre feljegyzik igazolványaik lejárati idejét elektronikus naptárukba. Hiába riasztott azonban engem a hű szoftver még a tavasszal, ezt a fránya papirt nem lehet idegenben beszerezni - nem ismerik.

Hazaérkezésem vidám napján közúti igazoltatásba futottam, lelepleztek és most őszre megérkezett a kiszabott húsbavágó büntetés is. A magyar rendőr tudja, hogy ajándékból és büntetésből egyaránt az a nagyságrend jó, amelyet megérez az ember. A polgár meg azt tudja, hogy ugyan, nem kell mellreszívni az ilyesmit...

Egy másik varázslatos bosszantás: egy lapelőfizetést fontolgattam, és megfontoltan hat próbaszámot kértem. Hamburgban jelenik meg a lap szerdán, péntek délre eddig minden próbaszám megjött. Megtettem az éves előfizetést. Ma péntek van és délután - a lapom már csak hétfőre várható.

Tiltott, tűrt és kötelezővé tett

2005-10-20T13:22:00.000+03:00

A szociológiában beszélnek kulturális univerzálékról, a kevésszámú, minden kultúrában érvényes szabályokról, szokásokról. Már ritkább az a jelenség, amikor valami az egyik országban tilos, a másikban pedig kötelező. De azért van példa ilyesmire is.

A beruházási projektekkel kapcsolatos engedélyeztetési eljárás során alkalmazott korrupció például a legtöbb országban törvénysértő, de mindmáig vannak "befektető-barát" környezetet biztosító országok, amelyek az ilyesmit, főleg ha külföldön folyik, elismert költségnek tekintik és az adóalapból levonni engedik.

Vagy ott van a hijab, a muzulmán nők fejkendő-viselete (nálunk csador néven híresült el): van arab ország, ahol ez kötelező, Franciaországban viszont ugyanez, legalábbis közintézményekben, mindenekelőtt az állami iskolákban tilos.

Az alábbi kép a fejkendő-téma modern táncszínházi feldolgozásából való.

Itt minden másképpen van

2005-10-19T22:24:00.000+03:00

Bankban jártam ma és a pénztár mellett a persely helyén jótékonysági felhíváson siklott át a tekintetem. De mit lát szemem - a Lyons Club kéri a pénzadományt valamely nemes célra!
Tudvalevő, hogy párjához, a Rotaryhoz hasonlóan ide társadalmi elismerés gyanánt sikeres üzletembereket hívnak meg, hogy majd azok áldozatvállalásával segíthessenek a rászorultakon. A dolgok azonban nálunk egy kis fénytörésen mennek keresztül, ha sajáterős áldozatvállalás helyett a tiszteletreméltó klubtagok is rástartolnak a gyengécskén csörgedező hazai adományforintokra, hogy majd továbbítsák azt...

Képek készülő könyvemből

2005-10-15T21:33:00.000+03:00

Képeket keresek készülő esszéregényembe, olyan képeket, amelyek hangulatilag jól visszaadják majd a mondanivalót. Ezentúl feltöltöm majd ide is, ha egyik-másik szövegillusztrációként elkészül. (Ha akad valaki, aki az illusztrációkból kitalálja miről szól majd a könyv, az kap egy tiszteletpéldányt...)

Ez itt a mobiltelefon ősének tekinthető szerkezet 1924-ből. Azért illik jól a szövegkörnyezetbe, mert a főhős egy telefontársaságnak dolgozik, szépen honorált menedzsment tanácsokat ad a jobb üzleti eredmény elérése érdekében - akár a fogyasztók sanyargatása árán is.

Városháza park

2005-10-14T14:48:00.000+03:00

Az új park szép nagyon, de a lehetségesnél, a bazársor lebontásával megnyíló területnek csak egyharmada zöldült ki és vált közparkká. A többi (nem nyilvános) autóparkoló...
A főváros másik exkluzív helyén, a Dunaparton is végig több a parkolóhely, mint a sétahely, a promenád. Ez sajnos jól mutatja a civilszempontok szerény befolyását a várostervezésben.

Motorkerékpárosok a fővárosi utakon

2005-10-10T18:06:00.000+03:00

Hagyományos ellentét feszül a hegyi-bringások és a turisták között, mert zavarják egymást, és ahol összetalálkoznak, ott elég kilátástalan szabályozni az együttélésüket. Megszűnt viszont az autósok és a gyalogosok közti fő feszültségforrás azzal, hogy leparancsolták a parkoló autókat a járdákról és többé-kevésbé ki is kényszerítik azt. Legfeljebb azzal lehetne itt még tovább javítani a helyzetet, hogy az autós már akkor álljon meg a zebra előtt, ha a gyalog ott téblábol és csak készülődik a lelépésre.
Motoros ügyben azonban tökéletesen tanácstalan és bosszankodó, félelemmel teli vagyok. Érzem, hogy börtönbe fogok kerülni miattuk. Az természetes, hogy keresik és érvényesítik a maguk előnyét. Mégis annyira szabályozatlanul közlekednek és annyira váratlanul tudnak felbukkanni az autó körül, hogy csak idő kérdése összeakadásunk. Akkor pedig megszívjuk mindketten.

2005-10-03T18:48:00.000+03:00

Szegény mai németeknek még saját himnuszuk sincs!

Ülök az íróasztalom előtt, a webrádió a háttérben Haydn vonósnégyest játszik, benne az ő legszebb dallamával, a mai német himnusszal.

Igenám, de ez volt régen a GOTTERHALTE! (Gott erhalte unsern Kaiser...). válaszul írta ezt a britek God Save the King-jére, 1920-ig és aztán megint 1929-től 1946-ig az osztrák himnusz volt. Nekünk ennélfogva több közünk van hozzá. Én bizony eljátszanám nevezetes, kitüntetett alkalmanként újra, mint megbecsülhető zenei emléket a magyar történelem sszebb napjaiból.

2005-10-02T17:50:00.000+03:00

Érdekes látni, ahogy az MSZP visszavág a Szapáry-árulkodás miatt.

Választási költségvetést készít mégis, a maga előnyére. Nem köti immár semmi, legalábbis amíg a piacok nem mordulnak egyet. Ám a pénzpiac hallgat, hiszen rendes növekedés van csökkenő infláció mellett. Hallgat egyelőre az SZDSZ is, meglátjuk meddig és milyen taktikával. Végül is az, hogy a növekedésünket nem a magánszektor generálja, hanem az állami költekezés, az csak a gazdaságpolitika dogmatikusait érdekli, az árfolyamokat meg a hitelminősítóket kevésbé.

Hogy is van ez?

2005-10-02T15:51:00.000+03:00

Közkeletű nézet szerint az számít entellektüelnek, aki egy szellemi területen már elért valamilyen kimagasló teljesítményt, és most "hozzászól" olyasmihez (leggyakrabban a politikához vagy a közélet valamely kérdéséhez), amihez közelebbről bizony nem ért.
Szerintem azonban kicsit másképpen áll a helyzet: senki nem "érthet" a politikához, hiszen mások érdekeinek képviseletéhez, azok egyeztetéséhez az általános polgári erényeken (becsület, őszinteség) túlmenően egyáltalán nem szükséges "érteni". Elég volna konyítani ahhoz, hogyan különböztethető meg a magánérdek a felvállalt közügytől.

Fából vaskarika: köztisztviselők "teljesítménybéres munkaszerződéssel"

2005-09-27T23:55:00.000+03:00

A KSH is megkezdte a távmunka bevezetését. Megszüntette a megyei igazgatóságait és áttért a kevesebbszámú regionális rendszerre. Nem akarván lemondani azonban a megyei központokban meglévő kiképzett munkaerőről, lehetővé tette az érintetteknek a távmunkát. Számos egykori bentülő munkatárs így otthonülve adatbevivő-javító és programfejlesztő feladatot lát el a frissen kapott hálózati infrastruktúrán.
2005. februárban 100 fő megkezdte ezt a munkát, azóta a távmunka kiteljesedett a hivatalban. Sőt a szükségből erényt is kovácsoltak és megoldásaikat mindenkinek ajánlják.
A szóbanforgó munkakörök: adatbevivő és javító (84 fő), számítástechnikai programfejlesztő (13 fő) és képviseleti munkatárs (65 fő).

A KSH-ban a távmunkásnak számít az a köztisztviselő, aki munkáját otthon a lakásán és/vagy az összeírás helyszínén végzi. A hivatali és távmunkát kombináltan nem alkalmazzák. A fehérgalléros távmunkások munkaelszámolása és értékelése szigorúbb a normál munkaviszonyban dolgozókhoz képest. A távmunkára kiválasztott több mint 150 munkavállaló marad köztisztviselői státuszban, "csak" otthonról, munkaszerződéssel dolgozik. Alapvető feltétel, hogy fajlagos munkaköltségének közel 30 százalékkal kevesebbnek kell lennie, mint korábban a megyei igazgatóságon.

Mi a gondom ezzel?
Az induló feltételek kimondják: az egy távmunkahelyre eső fenntartási költségnek szignifikánsan alacsonyabbnak kell lennie a megyei igazgatóságok egy átlagos munkahelyre eső fenntartási költségénél. Következésképpen a távmunkások munkaszervezési és igazgatási rendszerének fokozottan költségérzékenynek kell lennie. Ugyanakkor pedig maradnak köztisztviselők! Márpedig véleményem szerint e két dolog ellentmond egymásnak.

Bizony inkább ki kellene szervezni ezeket a feladatokat a magánszektor nagyobb dicsőségére és az állam nagyobb költségérzékenységére. A mostani távmunkások pedig természetesen megnyerhetnék a tendert, de immár mint magánzók. Ekkor lenne igazán olcsóbb a dolog!

Észrevétel

2005-09-26T21:23:00.000+03:00

Van egy makacs mítosz a mai közéletben és tudományban

Meggyőződésünkké vált, hogy a nők ugyanazért a munkáért kevesebbet keresnek. Ugyanabban a beosztásban kevesebbért dolgoznak.
Nem, távol álljon tőlem, hogy cáfolni akarnám a feminizmus alaptételeit! Arra azonban rá kell mutatni, hogy ez az állítás, amely szembemegy mindannyiunk személyes tapasztalatával, tehát szaknyelven szólva kontrafaktuális (ettől még igaz lehet), abból a tévedésből fakad, hogy rosszul olvassák a munkügyi statisztikákat.
Nevezetesen ez a tény csak az életkeresetek szintjén igaz! Tehát valójában ez nem azért tény, mert akár csak egyetlen nő is kevesebb bért kapna összemérhető beosztásban, hanem inkább azért van ez így, mert a legtöbb nő kevesebb időt tölt munkában. A munkában eltöltött kevesebb idő miatt pedig az öszeadódó szerényebb életkereset kelti azt a látszatot, hogy még indig létezik a hátrányos megkülönböztetés férfiak és nők között a munkaerőpiacon.

Fortyogás

2005-09-22T20:18:00.000+03:00

Ha időm engedi (és jobb időtöltésre, igazi sportra nincs kilátás), akkor elmegyek futni a Normafához. Azt, hogy milyen szép ott, sokáig látható volt ezen a webkamerán:
http://www.normafa.hu/kamera.php
Annyi ott az ismerős, hogy ritkán kell egyedül futni. A táv a Kilátóig és vissza, néha fűszerezve egy félkörrel le az erdőbe. Amóta korán sötétedik, gyakran kényszerülök a Jánoshegyi útra, ahol táblaerdő tiltja az autósoknak a behajtást.
Sajnos, ha táblaerdő van, akkor az sohasem olyen egyértelmű és megfellebbezhetetlen, mintha egyetlen lakonikus tiltás állna ott. A lényeg azonban az, hogy akármennyi kivétel van is, vannak időszakok, amikor egyáltalán nem volna szabad senkinek sem behajtania. Ennek ellenére a forgalom gyakorlatilag folyamatos.Mivel az autósok kénytelenek lelassítani a sportoló emberek között, rövid tényfeltárást végeztem, mit keresnek ott. Nem találtam volna ki: az Alkotás utat és a Moszkva teret védik ki így!
Nos ez az ő dolguk, az viszont a miénk, hogy ami tiltva vagyon, azt ki kellene kényszeríteni. De nincs rendőr és ha volna is, rendőr legyen a talpán, aki megérti a táblaerdő logikáját. Bölcsebb lenne egyszer és mindenkorra kitiltani az autókat onnét, annyi a futó, kocogó, kerékpározó, sétáló és szerelmeskedő ember ott.
És még egy furcsaság: a főpolgármester úr végre megemberelte magát és kátyúznak, szönyegeznek városszerte. Sajnos még így is marad javítanivaló út elég. Pláne marad, ha olyan utat is kijavítanak, ahol amúgy tilos az átmenő forgalom. Ilyen a Jánoshegyi út, amelyet oly derekasan generáloztak a közelmúltban, mintha ezzel valamit is hozzájárultak volna a főváros közlekedésének javításához. Inkább azonban az ott sportolnivágyók bosszantásához járultak hozzá...

Beköszöntő

2005-09-22T19:07:00.000+03:00

Üdvözlöm a Tisztelt Látogatót! Ezen az oldalon egy írogató ember magvas szórakoztatásnak szánt észrevételeit találja.
Aki ebbe a gondolatműhelybe tévedt, azt visszavárom. Akiből visszatérő vendég lett, azt reflexióra ösztönzöm. Aki pedig így írótársnak szegődött, azt partnernek fogadom. Ha gondolatébresztő szellemben fog hozzászólni, egész jó Pesti Napló kerekedhet belőle.