Az alábbi kis írás egy nagy sportfenomén nemrégiben bekövetkezett halála kapcsán kiadandó emlékkönybe készült.
---------------------------
Eddigi teniszéletemet a háttérből jelenlétével végigkísérte Körmöczy Zsuzsa. Néhány sporttárgyú beszélgetésre is sor került közöttünk, ezek mondanivalójára mind jól emlékszem. Elmeséltem például neki addigi sportéletem előzményeit, kálváriáit – jól mulatott rajta. Gyermekkoromban szüleim vívásra adtak. A BVSC vívóiskolája volt a legközelebb hozzánk, a nagy Nedeczky László tartotta a gimnasztikai alapozást. Évekig jártam ezekre a (fizetős) órákra hetente háromszor, amelyeket – mások számára- asszózás követett. Én azonban sohasem jutottam el odáig és amikor négy év elteltével – tekintélytisztelő, türelmes gyerek voltam – megkérdeztem, hogy érdemes-e még tovább várnom arra, hogy fegyvert adjanak a kezembe, azt a választ kaptam, hogy „szemüvegesek nem vívhatnak”. Évtizedekkel később akkor jutott eszembe ez a történet, amikor egy diplomamunka előtt álló hallgató sporttémájú szakdolgozati tervvel állt elém. Kikerestem számára azt a sportmenedzsmentben jártas konzulenst a Testnevelési Egyetemről, aki a legtöbbet publikált ebben a témában és azt tanácsoltam neki, keresné fel és kérne tőle szakirodalmat. Hat hétig tartott, amíg a hallgató időpontot tudott szerezni, majd azzal jött vissza, hogy a tanár úr azt találta mondani, akkor ad szakirodalmat, ha majd be is iratkozik hozzájuk – mondanom sem kell, a szintén fizetős kurzusukra. A vívás, pontosabban annak gimnasztikai alapozása tökéletes alapozás a teniszező számára is. Azóta is futóművemmel pótolom karom és kezem ügyetlenségeit – egyszerűen a lábammal olyan helyzetet teremtek, hogy mindig úgy üthessem meg a labdát, ahogyan az nekem a legbiztonságosabb.
Ebben az írásban azonban nem erről a jóindulatúan figyelmes kíséretről emlékezem meg, még csak nem is a beszélgetések leszűrhető tartalmát adom meg. Az olvasónak talán érdekesebb lehet, ha magáról a teniszezésről és sportolásról írok, ahogyan azt egy odaadó amatőr sportember látja, és akinek szemléletét Zsuzsa asszony is formálta.
Ennek a játéknak a különlegességét – mint ismeretes - az adja meg, hogy nagyon kevéssé kötődik életkorhoz. Ez a kötődés, ha egyáltalán, akkor a stílusok egymásra következő, jellegzetes változásában jelentkezik csupán, amit egy szóban úgy lehetne összefoglalni, hogy a játék a korunk előrehaladtával bizony egyre statikusabb lesz. Ezt a kérlelhetetlen folyamatot lehet késleltetni, de megfordítani teljességgel lehetetlen. Szerencsére a tenisz stílus általában is változik, nemcsak a játékosok korától függően, hanem a versenysport hatására is. Az amatőrök ugyanis, természetesen, közelről figyelik a nemzetközi élvonal versenyzőit és sokat ellesnek abból, amit ők művelnek. Ez az utánzó ellesés, ha meggondoljuk, a versenysport fő éltető ereje – az állami támogatás csak hab a tortán. Ez a visszacsatolás pontosan ugyanaz, mint amikor egy műszaki újítás a mindennapokba hatol és megjelenik az üzletekben. A stílusváltásoknak ez a kettőssége szerencsére olyan ügyesen összemossa a dolgokat, hogy az amatőr akár egész sportpályafutása során megmaradhat abban az előremutató hitben, hogy az ő játéka – labdabiztonsága, taktikai érzéke, technikája - tulajdonképpen egyre fejlődik. És ez a tudatállapot azért nem is teljesen illúzión alapul, hiszen maguk a szoros értelemben vett ütések egyre hatékonyabbá válhatnak, még akár hatvan felett is. Az pedig, hogy ezeket a lényegre csupaszított ütéseket már nem készíti elő a korábban megkövetelt kombinált testmozdulatnak csupán néhány százaléka, az csak akkor lehet gond, ha az amatőr egy ifivel kerül szembe.
Míg azonban a versenysport élvonalában senki nem marad meg néhány évnél tovább, az amatőröket a teniszsport télen-nyáron hűségesen végigkíséri életük során. Mondhatni, mint egy gyermekkori jó barát. Kiváltképpen így van ez, ha választanak hozzá egy jó kiegészítő sportot is, amely segít az izmok és ízületek nyújtásában, nem engedvén túlságosan kötötté válni az izomzatot. A profik, ha pályájuk delelőjén kiválnak az élvonalból, nemigen teniszeznek tovább – nekik az csak teniszezgetés-ütögetés lenne, ahhoz pedig kevés a türelmük. A drámai váltás persze az úszóké itt: köztudomású, hogy milyen nagy körben messzire elkerülik az uszodát. A legkarakánabb szakítás pedig a kerékpárosoké. Ilyen brutális cezúrát amatőr körökben csak a megsérült versenyzőknél látunk. De ott is ritka az efféle pontszerű, drámai szakítás. A legtöbb szabadidős teniszező inkább krónikus sérüléssé engedi degenerálódni húzódásait vagy más bajait.
Gyerekkorban és ifjúkorban a teniszező megkülönböztetés nélkül szalad minden labda után és minden labdát úgy üt meg, hogy a maximumot kihozza az adott helyzetből. Ezek a teniszezők valóságos matuzsálemnek tekintik a harmincasokat és nem szívesen játszanak velük, jóllehet egykönnyen vereséget szenvednek, ha mégis sor kerül rá. Később azonban jellegzetes lehiggadás áll be az amatőr stílusában: kezdi előkészíteni a pontszerző ütéseit és ennek rendeli alá azt is, hogy minek mennyire szalad utána. Még későbben, amikor már kezdjük a lelkiismeretes bemelegítést előírni magunknak, már visszaveszünk abból a robbanékonyságból is, amellyel egy labda után indulunk. Nézzük meg ezt a jellegzetes visszafogást kicsit közelebbről is!
A visszafogásnak valóságos kultúrája alakul ki lassan, ahogyan a népesség – mondjuk így elöregszik. Arról van tehát szó, hogy – magyar egészségügy ide, magyar egészségügy oda - több idős ember marad életben és az időkori aktivitás is egyre szélesebb korosztályokra terjed ki. Ebben az örvendetes folyamatban ugyan Magyarország nem élenjáró, de – mint minden európai trend – nálunk is érezteti, vagy inkább előrevetíti már hatását. Akármennyire is üdvözölhető ez a folyamat, horderejében mélyenszántóbbnak érzem, mint a politikai rendszerváltozást. Itt ugyanis a társadalmat alkotó emberek húsáról van szó, nemcsak gondolkodásáról! Márpedig a mai magyar társadalom a mai gyűrött állapotában – enyhén fogalmazok - nincs felkészülve semmilyen változásra, nemhogy egy mélyenszántó kulturális forradalomra. Ebből pedig az is következik, hogy ez az új trend is, könnyen meglehet, inkább terhes lesz nekünk, semmint örvendetes. Meglehet a reklámozók makacsul továbbra is a 18-49 közti korosztályt tartják majd fő célcsoportjuknak és nem vesznek tudomást a „szürke hatalomnak” nevezett jelenségről. Meglehet, a munkaerőpiac sem rendezi át egykönnyen a prioritásait és az idősebb munkavállalók megmaradnak a jelenlegi sérülékenynek becézett állapotban – ez a teniszezésnek csak kedvezni fog (az átmenetileg munka nélkül maradottaknak is javasolható, hogy a délelőtti eszelős tévénézés helyett valami előremutatóbb dologgal üssék agyon az időt, hátha valamilyen konstrukcióban egyszer megkaphatnák a sportpályák napközbeni üresjárati idejét). Félő az is, hogy a szabadidő hasznos eltöltésében nyújtott tanácsokra szakosodott segítő szakmák siserahada – a táplálkozástudománytól az életmód tanácsadáson és alvástudományon keresztül a személyi edzők örvendetesen felduzzadt táboráig - sem vesz tudomást erről a demográfiai-szociológiai trendfordulóról és továbbra is a „mindent bele” szemléletnél maradnak. Ráadásul a klasszikus magyar irodalom sem igazít el bennünket ebben a sajátos élethelyzetben, mert Arany János Őszikéitől kezdve Füst Milán artisztikus sápítozásáig a korosodásnak kizárólag a negatív felhangjai, borongós hangulatai kapnak hangot.
Versenysportra adott fiatalok idő előtti sérülései
Ez a téma még nem került a nyilvánosság fókuszába, pedig a sport boszorkánykonyhájának titkai egyre inkább foglalkoztatják a sportszerető közvéleményt, sőt lassanként a társadalmi kérdések iránt érdeklő szélesebb közvéleményt is. Hasonló ez az érdeklődés az egészségügyhöz is: néhány évvel ezelőtt az egészségügyi menedzserek szűk körét kivéve senkit sem foglalkoztatott az, hogy mennyi egy kórház teljesítménye, kit mikor osztanak be műtétre és mit hol lehet árusítani.
A versenysport sajnos egyre kevésbé az eredményeivel kerül az érdeklődés homlokterébe, sokkal inkább azért, mert érzékenyebbek vagyunk arra, hogy mibe kerül ez nekünk. Van ennek persze egy jó oldala is, nevezetesen az, hogy jobban megbecsüljük így a kevés megmaradt sporteredményünket. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy mindmáig – tehát a sporttevékenység, a sportegyesületek és a sportmenedzsment globalizálódása után is - a nemzeti büszkeség fő forrása sporteredményekből táplálkozik. Akárhány felmérést végeznek időként visszatérő módon a nagy közvéleménykutató intézetek, az eredmény rendre azt mutatja, hogy a válaszadók kis része érez nemzeti büszkeséget, egy másik kis része kifejezett szégyenérzést is társít magyarságához, a nagy tömeg pedig közömbös ilyen szempontból, amely közömbösséget csak a sporttal kapcsolatos fellelkesülés tudja alkalmanként megszakítani. Leszögezhető, hogy mind a túlzott büszkeség, mind pedig az elmaradt sikerek miatti szégyenkezés egy forrásból táplálkozik, amely sajnos erősen jellemző a magyar társadalom egy nem elhanyagolható részére: nem ismerik a világot, szerény megélhetésükre alapozva nem szívesen vállalnak munkát külföldön és így kevés megélt ismeretük van arról, milyen az élet másutt. A felsőoktatás kiterjedésével és nemzetközivé válásával, illetve a munkaerőpiac által diktált élethosszon át tartó tanulással ez a ma sem nagy rész bizonyára még kisebbre zsugorodik majd, de a felsőoktatásba nem bekerülő és ennyiben a nyelvtanulás kényszerével meg nem érintett rétegek számára azonban egyelőre kevéssé látszik a kiút ebből a „fényes elszigeteltségből”.
A versenysport és a szabadidősport között nincsen közvetlen és leegyszerűsíthető kapcsolat. A kettő szerkezete elég bonyolult kölcsönhatásban áll egymással. Ez a kölcsönhatás azonban kétségtelenül létezik. Egyik vonatkozása pedig az, hogy sok sportszerető szülő sportra adja a gyermekét, mondván: abból, nem lehet baj. Sajnos nem így áll a helyzet. A sportszakosztályok edzésadagját lelkiismeretesen végigcsináló gyermekeknek talán tényleg csak előnye származhatna teljesítményükből, ha az edzők mind lelkiismeretesen odafigyelnének egyenként rájuk és megóvnák őket a korai önkizsákmányolástól. A teljesítménykényszer ugyanis egyre több tinédzser kort még el sem érő gyermeknél oda vezet, hogy maradandó sérüléseket szednek össze. Ki számolta össze, hogy például a nálunk oly magas szinten művelt vízilabdázást hány reménység hagyja abba idő előtt a víz nyíró jellegű taposásától túlzottan igénybevett és ezért tönkrement térdízülete miatt? Ezek a túlterheléses sportártalomtól érintett gyermekek már soha életükben nem fognak futkározni, hegyet mászni vagy éppen kerékpározni. Az okok a nem megfelelő edzésterhelés miatt fellépő túledzésben vagy a korábbi sérülések nem elégséges gyógyulásában kereshetők – ezek a disznóságok mind az utánpótlás nevelés menedzsment környezetének róhatók fel.
A teniszben is számtalan, az eredményesség érdekében önkizsákmányolásra is kész gyermek válik ki a versenyistállókból károsult vállízülettel, krepitáló és még annál is rosszabb kopottsági állapotban lévő térdekkel, a csonthártyánál mélyebben felpuhult teniszkönyökkel. Ezek a krónikus sportártalmak mind abból származnak, hogy egy-egy helytelenül végrehajtott ütést a figyelmetlen, vagy csak az eredményességre törő edző rögzülni hagy.
Bizony a sportolásra adott gyermekek egy része, akik gyakran a legnagyobb akarással vetik bele magukat az előrejutásba, és akik kellő sportegészségügyi odafigyelés híján még a jegyzett versenyeredmények elérése előtt önsorsrontó módon elhasználják fizikai adottságaikat. Ők sajnos nem amatőrök lesznek, akik egész későbbi életükben a kirobbanó életöröm megnyilvánulásaként hasznosíthatnák idejében kiépült fizikumukat és elsajátított technikájukat, hanem olyan mozgássérült emberek lesznek, akiket készségesen leszázalékolnának a foglalkozás egészségügy arra hivatott őrei, ha éppen nem tizenévesek volnának. Az ő esetükben sajnos a „kisportolt” jelző nem a testépítésben elért eredményre utal, hanem a hosszú háborúban leharcolt katonák fizikai- és lelkiállapotára emlékeztet. Így aztán azt sem tudjuk, mibe kerül ez az ő elhúzódó nélkülözésük makrogazdasági szinten.
Amatőrök és profik a XXI. században
Ez a régi megkülönböztetés ma már csak megszorításokkal alkalmazható, a való életben sokkal több az átmenet, mint az ideáltípusnak megfelelő élethelyzet. Talán az amatőr pólus az, amely leginkább megmaradt eredeti jelentésében ezen a skálán. Kedvtelésből sportolók szerencsére ma is tömegesen lepik el a pályákat, ösvényeket és vizeket világszerte. Legfeljebb annyi változott, hogy ma már nem ez a mértékadó pólus. Régen ugyanis, a viktoriánus Britanniában majd egészen a múlt század hatvanas éveiig mértékadó körökben, így az olimpiai mozgalomban is az amatőr sportolást tekintették a sport legigazibb megnyilvánulásának, a többit inkább csak (az „alsóbb néposztályokra” jellemző) megélhetési sportolásnak.
Mára alaposan megváltozott a sportképünk: mindenekelőtt a szórakoztatóipari sztárok képére formált nagy versenyzők formálják ma ezt a közképet, ennélfogva a professzionális sportoló számít a sportolónak, akik technikáját, habitusát és mozdulatait az amatőrök mezei hada néhány éves késéssel próbál leutánozni illetve a maga sportgyakorlatában megvalósítani. A legnagyobb változás azonban a két pólus közti átmenetekben található. Viszonylag ritka ugyanis, még a sport és a gazdaság mai összefonódott állapotában sem mindennapos dolog, ha egy sportoló a maga húszas, harmincas éveiben egészében meg tud élni a sportból. A legtöbben elérhetnek ugyan itt ott pénzdíjakat, találnak valakit, aki fedezi költségeiket egy-egy verseny erejéig, de mégis csak részmunkaidőben tudnak sportolni, valami mással is kell foglalkozniuk.
Ezt a jelenséget a „győztes mindent visz” jelenséggel lehet magyarázni: a szórakoztatóipar által lefedett tevékenységkörökben, így mindenekelőtt a popzenében és a versenysport jól közvetíthető részében a sztárok egymaguk annyit keresnek, mint a „futottak még” kategória összevéve. És ezzel nagyjában és egészében visszatértünk a kiindulóponthoz, a viktoriánus Anglia régi gyakorlatához. Azt lehet mondani, hogy a beérkezett profik szűk kasztjának kivételével – és ők is legfeljebb tízegynéhány éven át – manapság mindenki főtevékenysége mellett részidőben sportol csupán. Ez a részidős/főmunkaidős fogalmi megkülönböztetés sokkal teherbíróbb, mint az amatőr/professzionalista megkülönböztetés. Vegyük csak példának a magyar versenysport élet zömét, amely olyan emberekből áll, akik ugyan időnként pénzdíjakhoz jutnak, máskor pedig akár fedezhetik is kiutazásuk és lakhatásuk egynémely elemét, de alapvetően megélhetésüket más forrásból szerzik meg. A legtöbb versenyző ma ezt az életformát éli rövid verseny pályafutása alatt: nem ítélhető tehát meg sem a műkedvelő sem pedig a megélhetési sportember kategóriákban. A teljes mezőnyhöz képest viszonylag kisebb rész az a dédelgetett halmaz – még ha számszerűen nincsenek is kevesen és egynémely populista politikai felhördülés akár még számosnak is találhatja őket – akik felkészítésére semmi sem drága és külföldön készülhetnek fel versenyeikre, mert nálunk nem elég magaslati a levegő, vagy nincs elég hó… A túlnyomó többség egzisztenciájára ez a több forrásból merítés jellemző. Ennek a vizsgált párfogalomnak a teherbíróságára mi sem jobban jellemző, mint hogy az élet sok más területén is jól működik. Például a buszsávok helyes megnevezése vagy definíciója sem az, hogy ott buszok közlekednek. Még csak nem is az, hogy ott javarészt buszok közlekednek, hanem az, hogy ott a hivatásforgalmú közlekedés zajlik, tehát a főmunkaidőben vezető sofőröké a sáv.
A rész(munka)idős sportolókat, műkedvelőket, amatőröket ma jól kiszolgálja a gazdaság, de maga a tevékenység még távolról sem érte el az őt megillető fontossági helyet a mindennapokban. Rengeteg sporttudatos, egészségtudatos ember mozdítja elő az önmagával szemben megfogalmazott céljait a sportoláson keresztül, de ugyanilyen nagy a száma azoknak, akiknek az életébe egyáltalán nem fér bele egyelőre a szabadidős mozgás. Van tehát helye még a promóciónak, felvilágosító munkának, üzleti ösztönzésnek és társadalmi célú reklámnak. Mindenesetre a szabadidős sportra is jellemző az, hogy a cél önmagunk fizikai és mentális korlátainak feszegetése, tágítása.
A sportsiker természetéről
A sportsiker az egészségről szól. A mai versenysport sikerek azonban – sajnálatos módon – egyre kevésbé erről szólnak. Míg a részmunkaidős sportolók saját magukat igyekeznek legyőzni, addig az élsportolók számára ez csak eszköz arra, hogy másokat is legyőzhessenek. Ez az instrumentalizálás, eszközzé tétel pedig, mint minden másban a világon, nem kívánt mellékhatásokkal jár.
A győzelem tehát a versenysportban mindig mások legyőzését jelenti. Ez a versengés, másképpen szólva, az erőszak szublimálásáról szól. Ennek a szublimálásnak, tehát az erőszak átlényegítésének szerepe nagy a sportban mind a sportoló, mind pedig a szurkoló részéről. Ahol az erőszakot nem tudják maradéktalanul ellégiesíteni-átszellemíteni, ahol például "szurkolók" törnek-zúznak, gyűlöletet ontanak, ott valami baj van a kréta körül
.
A (foci)pályák körül dúló erőszakhoz képest kevésbé megbeszélt téma az az erőszak, amelyet önmaguk ellen követnek el a sportolók. Az edzéseket is lehet erőszakosan túlzó eszközökkel művelni. Ez a tinédzser-korban megszerzett krónikus sérülések és a dopping világa. Ez az önkizsákmányoló jellegű erőszak a minőségbiztosítás hiányára vezethető vissza. Mai üzlettudományi ismereteink szerint számos hiányosság a minőségbiztosítás hiányára vezethető vissza a sportban. Tehát önmagában nem a győzelemre törekvés a gond, nem is az elüzletiesedés (akármit jelentsen is ez az agyonhasznált fogalom), hanem a betartandó protokollok hiánya, ami megadná azokat a standardokat, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, a tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak. Ez az üzlettudományi vonatkozás helyénvaló itt, hiszen egyrészt az üzleti világban máshol megszokott méretű ráfordítások és nyereségek keletkeznek a sportban is, másfelől pedig a tisztességtelen eszközökkel folytatott verseny fogalma is értelmezhető itt. Nem elég ugyanis az időt megmérni egy futóteljesítmény összemérhetőségének biztosításához, nem elég arról gondoskodni, hogy egyik esetben se legyen hátszél és mindkét esetben az előírásoknak megfelelő cipő és talaj álljon rendelkezésre. Nem elég, mert a sportbeli minőségnek van egy további eleme is, amelyeket szintén be kell, be kellene vonni a sport boszorkánykonyhájában kifőzött eredmények elérésének kritériumai közé. A dopping ügyében ez a – bizonytalan kimenetelű - harc már nagy erőkkel folyik - a sportoló életmódjáig hatolóan igyekeznek standardizálni a felkészülési időszakot. A sportreménységek sérülései ügyében azonban ez még nem került a figyelem középpontjába, itt egyelőre minden az edző belátására van bízva – a felszínre bukkanó egyéni keservek, panaszos beszámolók alapján attól tartok, hogy ez kevés.
Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletbe tenyerelő módon megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is belenyúlt a (nemzetközi) sportvezetés, ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál illetve az eredmény centrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén „el tud üzletiesedni”: ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek. A közképpel kereskedőknek épp elég bajuk-gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, hogy a pályájukat befejező professzionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is ástunk igazán mélyre, például a tinédzserek krónikus sérüléseihez, vagy éppen oda, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése még mindig – minden reformkísérlet ellenére - a társadalombiztosítási járulékfizetőket terheli.A sportsiker tehát szép dolog, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen áron. És ez nem holmi jámbor óhaj, hanem egy olyan fenyegetés, amely napjaink élő valóságából adódik. A fenyegetés ugyanis olyan oldalról jön, amelyre a sportvilág legkevésbé sem számított: az egészség imázsának oldaláról. Ez az imázs, a sportolás révén elérhető egészség közképe sajnos egyre több sebből vérzik, egyre több ezzel ellentétes tendencia rajzolódik ki világosan. Márpedig addig maradhat meg az élsport jól közvetíthető része a szórakoztatóipar kebelében, amíg ez a közkép eladható marad. Azután, szponzorok és tévéközvetítések híján, soványabb lesz a kenyér, hiszen az olimpiai jövedelmek lecsepegtetése és az állami támogatások együttesen sem tesznek ki annyit, mint amennyihez egy teniszező, egy boxversenyző, egy autóversenyző vagy éppen egy atléta hozzászokott a mai élmezőnyben.
Arra az esetre pedig gondolni sem szeretnék, hogy a közképpel kereskedők szakítanak az egészség mindennapi felfogásával és valami Übermensch-jellegű fizikum népszerűsítésével próbálnák meg a nézőknek eladni a sportot. Vannak már ma is erre utaló jelek, például amikor csak a látványosság kedvéért válik egy sport olimpiai sportággá. Ha a strand-röplabdára, mint olimpiai sportágra gondolunk, akkor logikusan adódik a következtetés, előbb-utóbb meztelenül fognak versenyezni a sportolók – úgy ahogy a régi Görögországban amúgy is tették. Ha pedig valaki mégis azt mérlegelné, érdemes-e ragaszkodni „a talán avítt egészségfelfogáshoz”, annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik – a cirkuszi artisták abszolút sportemberek - az rövid úton oda vezethet, hogy az olimpiai mozgalom ellenőrizhetetlen erők játékszerévé válhat. Így pedig egykönnyen úgy végezheti, ahogyan az időszámításunk szerinti IV. században egyszer már bekövetkezett az antikvitás játékaival: egy morális autoritás egyszerűen betiltja majd egy két évezredre az olimpiát.
