2012/09/11

Erőpolitika


Egy érdekes ellentmondás rejlik a városi kerékpározás közmegítélésében. Mint ismeretes, kerékpározni jó és az bringázás ökológiai "lábnyoma" (káros környezeti hatása) is kisebb, mint a többi közlekedési módozatnak.
Erre a kedvező közmegítélésre támaszkodva a kerékpáros közösség sikerrel képes a maga közlekedési kockázatait a nála médiahatás tekintetében gyengébb kommunikatív helyzetben lévő és ezért elhanyagolható lobbyerejű társadalmi csoportokra, mindenekelőtt a mediálisan tökéletesen arc nélküli gyalogosokra áthárítani – és büntetlenül a járdán biciklizni. Ha megkérdezünk egy az utca forgalmának sebességét a járdán is felvenni igyekvő kerékpárost, nem fogja-e alkalomadtán elütni a gyalogokat, akik nem látják és nem is hallják őt, azt fogja válaszolni, hogy ő vigyáz rájuk.

 
A mai városi közlekedés egy olyan kockázatközösséggé vált, ahol a veszélyforrások kiküszöbölése - a szükséges kerékpárutak gyors megépítése helyett - mások kárára történik. Az autósok vigyáznak a posztmodern összevisszaságban kergetőző motorosokra (hullanak szegények, mint az őszi legyek), a kerékpárosok viszont nem kérnek ebből, és inkább ők akarnak „vigyázni” a gyalogokra. A várospolitika hallgatólagosan partner ebben, mert vagy a járdán jelöli ki kerékpáros sávot, vagy pedig tűri a sima járdán biciklizést. A kockázat ilyen továbbhárításának „eredményeképpen” egyes nagyforgalmú járdákon, pl. a Villányi úton sok boltban és üzletben az ajtóra rá van írva, kilépéskor tessék vigyázni a kerékpárosokra…

2012/02/27

Plágiumvádak

A plágium szó néhány évvel ezelőtt még nem volt része a politikai közbeszédnek. Manapság azonban nemcsak az egyetemek környékén, hanem a parlamentek házatáján is fejek hullanak és életpályák törnek ketté az idézés szabályainak be nem tartása miatt. A felsőoktatásban mindnesetre nagy súlyt fektetünk arra, hogy megtanítsuk a hivatkozások helyes használatára a hallgatókat.
Akik arra hivatottak, hogy ilyen eseteket ítéljenek meg, jellegzetes úton mennek végig: először őszinte felháborodás lesz úrrá mindenkin és az emberek lopást emlegetnek. Ez később átadja a helyét a rezignáltságnak - szélmalom harcnak tűnik itt minden erőfeszítés. Akárcsak a dopping ügyében, amelyet ugyan szintén kriminalizálnak a közvélemény és a hatóságok egyaránt, mégis megállíthatatlanul terjed és ma már, mint ismeretes, a lovak is doppingolnak.
A legpesszimistább hang azonban egy német filozófus szájából hangzott el: Peter Sloterdijk szerint napjainkban mindenki ír, de senki sem olvas. A kutatók pedig kiváltképpen nem. Plágium ügyekre mindazonáltal akkor kerül sor, ha valaki a szakemberek közül mégis olvasásra szánja el magát...

2011/09/25

A post-adolescens életmód


Ezen az új életstíluson azt értjük, hogy a gyermekkor maguk mögött hagyása, a társadalmi adaptáció és ezzel az ifjúkorba lépés manapság 12 év körül kezdődik, ugyanakkor a szülőkről való leválási folyamat gyakorlatilag nem fejeződik be valamennyi dimenziójában negyven éves kor előtt. 



A felnőtté válással és minden vonat­kozásban önállósulással egyben azonal megkezdődik a középkorúság státusza is, amely a mai munkaerőpiacon immár határozottan leszálló ágnak számít, mert a mértékadó kultúra ez az évtizedekre elnyújtott post-adolescens módi lett. Ez a késleltetett felnőtté válás vagyis a tartós kapcsolatokra törekvő „megállapodottság” teljes hiánya megmutatkozik mind a munkavállalás úgynevezett sebezhető formáinak terjedésében; mind a média- és hírfogyasztás jellegzetes változásaiban, amelyekben egyre inkább a kapcsolati háló veszi át a média szerepét; az életre szóló tanulás illuzórikusságaiban; a szabadidő eltöltésének gyakran extrém mintáiban; mind pedig a családalapítás illetve a családmodell változásaiban.

                                                                                                                 

Tehát azok a munkavállalók, akik addig az ifjúkor jellegzetes hozzáállásával húszas és harmincas éveik során csak bele-bele haraptak a munkalehetőségekbe, nyelvi és más továbbképzési formákba, de „nem csinálták meg magukat”, az ifjúkor elhagyásával a munkaerőpiaci esélyeik tekintetében a mai társadalomszerkezeti adottságok között azonnal hátrányos helyzetben találják magukat.

2011/04/21

Amos Oz: Tel-iláni történetek - recenzió

Amos Oz sok nagydíj birtokosa és további irodalmi kitüntetések várományosa, örökös díszvendég, sivatagi kistelepülés lakója, egykori tolsztojánus földművelő-kibucnyik, nyelvújító és békeaktivista aki, ha kell azért fegyvert is fog az életért.



Ez a novella- és kisregényfüzér, amelyeket a fiktív falusi helyszín (a Manassé hegységbeli Tel-Ilán) azonossága fog csokorba, a hétköznapiság apoteózisa, ám mindig perspektívával, kontextussal, és sok-sok hasonlattal meg részletező leírással, amely nem teszi lehetővé a gyors olvasást, hanem el-elgondolkoztat. Így a legtalálóbb leírások között még önismétlésekre is bukkanhatunk. Akár életképekként is tekinthetjük őket az izraeli átlagpolgár hétköznapi életéről, amelyben gyakran keveredik egy szerény igényesség a már szinte értelmiségi színvonalassággal, illetve valamely a háttérben leselkedő, közbeszóló érdes realitással. Ezeket az önmagukban is értékelhető körképeket - akár egy ingatlanfejlesztési üzleti akció, egy rokonkapcsolat értelmezése során tett pszichoanalitikai kísérlet, vagy éppen az időskori szöszmötölés türelmesen naturális leírása esetében - mindig megemeli a szerző száraz és pontosságra törekvő stílusa, amely egy titokzatos ponton azután kivétel nélkül el is szakad a valóságtól és irodalommá párlódik. Sokat pszichologizálnak is ezek az írások valahogy azon a szinten, ahogyan a művelt ember elképzeli a mélylélektant, anélkül azonban, hogy a ma oly népszerű ezotériának tenne engedményeket.

A szerző kétségtelenül a nagy európai humanisták örököse, akármit jelentsen is ez a szó. Annyit mindenesetre jelent, hogy egy olyan íróember szól itt, aki megjárta a háborút és olyan embereknek ír, akik Európában és Amerikában egyáltalán nem ismerik azt. Még a szüleik sem ismerik. Pedig minden háborút megjárt ember ítéleteit és világlátását az élet végső, lecsupaszított tényei irányítják. Ez ad különös hitelt szavainak, és érezhető tartást gondolatfüzéreinek. Ezek az elbeszélések mind egy-egy plasztikusan elénk tárt élethelyzetből indulnak, egy nagy íróhoz méltó módon sűrített cselekménysort végigjárva allegóriákba, olykor elgondolkodtató szürrealitásba torkollnak. Közben pedig az olvasót olyan meglátásokban részelteti, amelyekhez legtöbbünknek a maga környezetében sincs elég jó szeme vagy türelme. Az egyik kisregényből érdekes módon azt is megtudjuk, milyen típusú az az írói szöveg, amelyet kerülni kíván a szerző: "túl nehéz, lassan hömpölygő cselekmény, szerencsétlen szereplők, tömény depresszió".

Aki kevésbé járatos az izraeli belpolitikában, az bizonyára átsiklik majd azokon az aforizmatikus megfogalmazásokon, amelyekkel Amos Oz évtizedes közéleti belharcokat tud összefoglalni egy-egy mondatban. Így a cionizmus lényege itt az lesz, vajon a kosztra-kvártélyra befogadott arab diák a háziaknak dolgozik-e a veteményeskertben, vagy inkább helyettük. Vagy például néhány találó ecsetvonással rendre felfestik nekünk a fontosabb szereplők megélhetésének anyagi alapjait, ami egy a biodiverzitásra sokat adó, jól menő posztmodern gazdaságot rajzol ki a figyelmes olvasó számára. Úgyszintén felsejlenek az értő olvasó előtt az izraeli zsidó lélek mai félelmei és szorongásai, amelyek alaposan eltérnek a magyarországi zsidóság balsejtelmeitől. Végül álljon itt az izraeli-arab konfliktus egy lényegre törő összefoglalása is: "a mi arab nyomorúságunkat mi okozzunk magunknak, de maguk is hozzájárulnak; a maguk nyomorúsága viszont a lelkükből ered."

Ennyiben tehát ez az elgondolkodtató könyv egy a mai vidéki Izraelt és annak irígylésre méltó módon földhözragadt lakóit elénk táró, kanyargós felfedezőútra viszi a beleérzésre önmagát átadni képes olvasót. A történetek, bár azonos helyszínen játszódnak, kevéssé fonódnak egybe és kivétel nélkül a semmibe oldódnak – ennek azonban a szerzőnél filozófiája van: a zsidó kisemberek a maguk hétköznapi szintjén is az ország sorsát élik meg. Az ország sorsa pedig az, hogy – a feloldhatatlan politikai ellentmondások közötti őrlődés helyett és a gyakran ellenséges környezettel való modus vivendi kialakítása érdekében - helyett mindig a gyakorlatias megoldásokat, mindenekelőtt pedig a pofonegyszerű továbbélést válasszák. Innen a szerzőt olyannyira jellemző csehovi befejezés, amely nem nyújt iránymutatást, nem tesz a helyére semmit, nem dönt el elméletileg semmilyen ellentmondást, de minden szereplő megmarad és továbbszolgál.


 

2010/11/13

Társadalmi törésvonalak egykor és ma


Régen a társadalmak „fentre és lentre” oszlottak, emberhez való megélhetésre csak fent lelhettünk. Viszont szegénységük ellenére akár az alsóbb néposztályok is lehettek még boldogok is, mert mindig tartoztak egy közösségbe, ahol státuszt szerezhettek maguknak és kölcsönösen támogatták egymást. Kevés pénzből is ki lehetett jönni, mert mindenkinek volt „kapcsolati tőkéje”.

Ma viszont a fő törésvonal a „bent és a kint” között húzódik, és aki ma kinnreked, az nagyon kint van – a pénz mellett a megtartó közösségi csoportja is hiányzik. Ezt nevezzük társadalmi kirekesztésnek.

2010/06/07

Morgolódás


Ezt a bejegyzést azokban a napokban írom, amikor – a kormányváltást követően – felelős politikusok ideológiával terhelt nyilatkozataikkal megzuhantatták a forintot és a tőzsdét. Már az Index és a Portfolio is gúnyolódik rajtuk, pedig ezek az orgánumok közismerten kormányhű tőkés tulajdonában vannak. Amikor szintén kormányhű barátomat, közgazdászt kérdőre vontam, azt válaszolta: "ne dőlj be a látszatnak, hát nem tudod, hogy az ország versenyképessége javítása érdekében zuhantatják meg a forintot..."

Nos, egy országnak természetesen nincsen versenyképessége, még egy vállalatnak sem igen volna ilyenje, legfeljebb egy termékének. Ha pedig olcsóbban adnak valamit, árleszállítás formájában, annak szintén semmi köze a versenyképességhez. Márpedig exporttermékeink olcsóbbá válása – hiszen a valuta leértékelésnek ez az egyetlen célja van – nem nagy dicsőség, kiváltképpen akkor, ha nem vezet a foglalkoztatás bővüléséhez.

2010/04/10

A humán erőforrás képzési helyzete a nonprofit szektorban - előadás


Messzebbről kezdem, Németországban az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte a szociális segélyezés egész rendszerét , mert a megélhetési költségekbe - a magyarhoz hasonló módon - nem árazta be az emberi méltóság megőrzésének költségeit, nevezetesen a képzéshez és kultúrában való részvétel jogát illetve a politikai részvétel jogát – ráadásul természetesen minden családtag számára.
Németország ma eladósodott ország, ahol komoly gazdasági nehézségek nyomasztják a konjunktúráért aggódó politikusokat. Ilyen helyzetben született ez a döntés, amely természetesen egy szót sem szól arról, honnan vegyék az ország költségvetésének összeállítói a pénzt erre. Az legyen az ő gondjuk…

Ebből a távoli példából látszik, hogy a vállalkozói szellem az ma nagyon egyedül van minden európai országban. Az elosztás és az újraelosztás sokkal kényelmesebb, értelmiségi ember szivesebben foglalkozik vele…

A piaci intézményrendszerrel egyetemben a vállalkozó ma egy olyan minden oldalról fenyegetett ökoszisztémát alkot, amelyet védeni-őrizni kell, mert mindenütt beavatkozásról, újraelosztásról és védelemről –hallunk. Márpedig a szabad piac és a kapitalizmus nem egészen szinonímák, van piac és van vállalkozás tőkeerő nélkül is. Szóval ha ez az antikapitalizmus így megy tovább, egyhamar múzeumba kerülhet az utolsó vállalkozó is, pedig alig húsz-harminc éve engedélyezték újra őket. A szabad verseny és az innováció szintén ritka kincs. A politikai közbeszédet az adócsökkentés uralja, a valóságban azonban a lopakodó adóemelés és az azon virágzó osztogatás ül tort. A politikai osztály, amely ugye pártfinanszírozási szabályok megalkotása helyett minden országban egyszerűen elveszi azt, amenyire szüksége van, ez a politikai osztály - mondjuk ki - kevéssé törődik a versenykörnyezet megóvásával.
 A nonprofit szférában igenis van verseny, van társadalmi innováció és vannak vállalkozó szellemű projektgazdák, projektmenedzserek és ún. szociális vállalkozók is. Nem utolsó sorban azért van ez így, mert a vállalkozói szellem azon kevés spirituális dolgok közé tartozik, amelyek jól taníthatóak. Kockázatvállalással párosuló tőkebefektetés ( a mi esetünkben inkább kulturális tőkéről és networkről lehet szó és csak kis részben pénztőkéről) teszi a vállalkozó szellemet – és ez még a szakértelemnél is ritkább jelenség. A vállalkozó az, aki forrásteremtéssel is foglalkozik, illetve aki a maga számára kitűzött feladatát hozzá tudja szabni az elérhető finanszírozáshoz.



Definíció:

Amikor az emberi erőforrás oldaláról ragadjuk meg, akkor egy olyan munkadefiníció ajánlható, amely jól kiegészíti a harmadik szektor mindannyiunk által jól ismert hivatalos és szakszerű meghatározását. Képzési szempontból nekünk legyen mindegy a tulajdonforma (egyesület, szövetkezet, nonprofit társaság, szociális gazdaság valamely kft-je) vagy az alapító személye (állam, önkormányzat, magánember). Csak az számítson, hogy tevékenysége során az illető nonprofit szervezet hozzájárul-e a társadalmi kohézióhoz, építi-e a civil társadalmat? Nonprofit szervezet ennyiben az lesz, amely a civil társadalom kis köreit tölti meg élettel akár önigazgató, részvételi menedzsmentjével, akár pedig felvállalt közhasznúságával.

Milyen tér nyílik ma egy fiatal vállalkozó szellemű projektmenedzser vagy nonprofit vállakozó előtt? A sokezer formális és informális civilszervezet és nonprofit szervezet mellett van már szociális gazdaságunk is, van lehetőség a főtevékenységen kívüli bevételszerzésre is; az antikapitalizmusra tevő szövetkezeti mozgalom is visszavárja a más jogi formákba "elbitangoltakat"; a számos és szines közösségi önsegítő modellek is szép jövő elé néznek. Az amatőr sportegyesületek is olyan sportmenedzserekre várnak, akik kezelni tudják a pénzt, ha egyszer majd a GDP jó egy százaléka körüli állami sporttámogatás mégsem a sport szórakoztatóipari részébe áramlik, hanem inkább a munkaerő újratermelésének feltételeit igyekszik majd javítani, vagy éppen a társadalmi és munkaerőpiaci beilleszkedést akarja a csapatsportok nyújtotta közösségteremtő erővel elősegíteni.

 Amikor egy szuszra említjük a szociális vállalkozásokat és a nonprofit szervezeteket, akkor mindig a harmadik szektoron belül maradunk és azon belül értelmezünk két alternatív megközelítést. Ennek egyik gondolati terméke és eredménye az lesz, hogy visszaadhatjuk a kölcsönös hasznúaktól a közhasznúság fétisizálásával elvett presztízst. Hiszen egy önfoglalkoztató társas szervezet éppolyan hasznos lehet, mint egy másokon segítő, vagy közfeladatot átvállaló szervezet! Bizony a kölcsönös hasznúak is ugyanazt a civil társadalmat építik, amennyiben kollektívában működnek és tevékenységükkel közösséget generálnak!
A képzési szükséglet két megközelítésben érzékeltethető: összes humán erőforrás (megbízottak, alkalmazottak és önkéntesek = 62 400 fő) a közép-magyarországi régióban 20 000fő, az összes többiben átlag 7 000 fő, nagyon kicsi szórással. (Jól alakították ki a régiókat). Közép-, Dél- és Nyugat Dunántúl, Észak- és Dél Alföld, Észak- és Közép Magyarország. Hat regionális +3 fővárosi képző intézetben lehet gondolkodni. Önkéntesek képzése is fontos lehet, hiszen ezek gyakran az irányító testületben dolgoznak.

A KSH 2007. évi, minden nonprofit szervezetre kiterjedő felmérése alapján a pontos adat a szektorban forgó közpénzről, állami támogatásról összesen: 40%. Ez elég sok ahhoz, hogy a szakszerűségnek garanciát adjunk – és ez a kezességvállalás hagyományosan az okatásban adható meg. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kialakuló verseny az adományforintokért - ez is szakértelemért kiált).



Felsőfokú képzések:

A felsőfokú szakképzés a "Civil szervező" hozzájárulását egyelőre nem lehet megítélni, lényeg hogy van - most már nem is csak egy helyen, nem is kettőn és a beiskolázás is progresszíven folyik.

A Közszolgálati alapszaknak van egy születési hibája: ha nonprofit szervezeteket mondunk, akkor éppen nem közjogi, hanem mindig magánjogi szervezetekről van szó (amelyek ráadásul nem mindig a közjót hanem alkalmanként csak a maguk jólétét szolgálják). Ezt a fogalmi nehézséget mi az ÁVF-en áthidaltuk azzal, hogy az alapszaknak két szakiránya lett és ezek tárgyainak megválasztásakor az önkormányzatok civilkapcsolati menedzserének vagy civil tanácsnokának idealizált munkakörét tartottuk szem előtt. Tehát az önkormányzatisnak kiképzett szakember is kaphat kóstolót a nonprofitokból és fordítva és így átjárásra képesítjük őket.

Jó lenne, ha ezt az alapszakot elvégzettek számára annyi hamvába holt kísérlet után valamelyikőnknek vagy éppen egy konzorciumnak sikerülne megalapítani a mesterszakot is ebben a témában. A leendő mesterszakos képzés fókuszáljon és képesítsen sokkal inkább a partnerségi megállapodások megkötésére. Ennek már vannak kutatási alapjai, az Államreform Bizottság összeállította a jelenleg államinak tekintett feladatok átfogó regiszterét. A Szociális Ágazati Információs Rendszer is elérhető az Ügyfélkapun keresztül és így lekérdezhetővé vált a szociális szakfeladatok teljes rendszere is, lehet böngészni és ezzel immár szabad a pálya vállalkozóink szánára az ajánlattételre. Munkaerőkínálati előreszámítások is rendelkezésre állnak itt. Ismerek egy ambiciózus ifjú nonprofit vállalkozót, aki először egy iskolai mentorprogramot alkotott meg idős önkéntesek számára, majd miután már így betette a lábát a közoktatásba, ma már 18 önkormányzattal kötött feladatátvállalási szerződést. Ma még csak takarít az iskolákban a mentorkodás mellett, de holnap egykönnyen már a tejes működtetést átveszi majd.

A partnerség szintén jól oktatható gazdag jelentéssel bíró fogalom, ráadásul nemcsak a programprivatizációs feladatátvállalási szerződésekben jelenik meg. A civil partnert ma már ott látjuk a közalapítványok civilkurátoraiként, betegjogi képviselőként, civil diplomataként, sőt legújabban a közbeszerzések civil szakértőjeként is. Még azt is megérhetjük, hogy az esküdtszéket is visszaállítják egyszer a büntetőeljárásban.

Az alapszakok és az egyelőre csak elképzelt mesterszak mellett doktori iskolák is említhetők, amelyek ugyan nem kifjezetten a civil társadalmat veszik célkeresztbe, de jónéhány idevágó témát és szakembert bocsátanak ki: ilyen a Pécsi önkormányzati doktori iskolája és az ELTE ÁJK politkatudományija. Ott van aztán a Nonprofit Kutatócsoport, amely nagyon korán megalakult és olyan hiányhelyzetre ad válaszokat, hogy ezzel egyedülállóan és kivételesen nagy hatást gyakorol a szektorban dolgozó szakemberek fogalomhasználatára és látókörére. Szeretnék továbbá megemlékezni a Civil Szemléről is, mint fontos publikációs lehetőségről és szellemi műhelyről, továbbá a mértékadó ösztöndíjprogramunkról, amely kedvezményezettjének lenni ma épp oly tisztesség, mint a nyolcvanas évek második felében presztízst adott Soros-ösztöndíjasnak lenni. Végül ott van a NIOK, amelynek információs-közszolgálati tevékenysége már szintén egy szellemi műhely fegyelmező erejével ér fel.


Szükség mutatkozik továbbá egy "training of the trainers" képzésre a standardizálás miatt, a szakmai minimumstandardok átvitele érdekében. És persze egy az oktatással és az arra épülő kutatással foglalkozó szakmai fórum beindítása érdekében is, hiszen oktatnunk mindig azt kell, amit már megelőzőleg részleteiben alaposan megkutattunk. Itt jegyzem meg, hogy jó lenne az oktatási tapasztalatokat a külföldön folyó kurzusokról is összegyűjteni, meglepően kevés ilyen kísérlettel találkozhattunk eddig.

Ha sikerülne a civil társadalomról való gondolkodásunkat és a kialakulófélben lévő legjobb gyakorlatokat egy regionálisan tagolt de szakmailag jól összehangolt képzésbe csatornáznunk, (vagy ha ez nem lesz lehetséges, akkor a mainál lényegesen több felsőoktatási intézmény kurrikulumába bevinnünk), akkor a mesterképzés mellett a legkézenfekvőbb másik oktatási szint az ún. posztgraduális szakirányú továbbképzés lehet. Egyelőre azonban az a legfájóbb, hogy ezen a leginkább piacképes területen sincs érezhető fizetőképes kereslet. Pedig a civil társadalom emberi erőforrásainak fejlesztésére szánható összeg jelentős részét, akár felét is itt ebben a képzési formában célszerű elkölteni. Ugyanis a tanári oldalról ez követeli meg a legfrissebb és legújszerűbb ismeretek átadását, hallgatói oldalról pedig ide azokat a civileket iskolázzák be, akikben mocorog valami, de még nem tudják pontosan, milyen területen érdemes kitörniük.

Mutatóba felsorolok néhány vonzó témát: az időskorúak és ún "példaképek" bevonása a közoktatásba és önkéntesként való mobilizálása; meg kellene tanítani arra is az érdeklődőket, hogy a településfejlesztésben hogyan hallathatnák a szavukat és hogyan érvényesíthetnék érdekeiket; ugyanígy kirobbanó a vállalkozási kedv a lakosság részéről az államit kiegészítő önkéntes fogyasztóvédelem technikáira és az őrkutya szerep betöltésére. Az OFÁ-val együttműködve folytatni kell a szociális szövetkezetek képzési igényének kielégítését, hátha egyszer ezek a szociális szövetkezetek (illetve a kollektív önfoglalkoztatási és önsegélyző modellek általában) maguk mögött tudnák hagyni a projektfázist és intézményesülni tudnának! Végül, de nem utolsósorban szükség volna a szociális vállalkozók hangsúlyosabb képzésére is, hiszen a közgazdászképzésen belül még ezek az az intézménytípusok is ma leginkább alkalmazottakat nevelnek, és nem saját projektekre törekvő vállalkozókat.



A humán erőforrás fejlesztésében a teljes képhez hozzátartoznának még a számos nonprofit menedzsment területen szolgáltatni kívánó menedzsment tanácsadó irodák is, ezek azonban egyelőre – számos kísérlet után – kevéssé tudják megvetni a lábukat, ha pedig mégis, akkor működési bevételeiket máshonnan szerzik. Pedig éppen a kultúrafinanszírozás, sportszponzorálás és a vállalati társadalmi felelősségvállalás gyakorlatának valamelyes elterjedése kedvező terepet kínál itt.



Az európai pályázatokban a civil szervezetek is jelen vannak, sőt sokszor főpályázók, ezért a pénzügyi felelősségük igen nagy, ugyanakkor az ehhez szükséges biztos jogi, pénzügyi tudás, háttérismeret sokszor hiányos: ez mindenképpen indokolja a minimum ismeretek elsajátitását. Ugyanakkor fontos lenne, hogy mind a közgazdasági egyetemeken, üzleti főiskolákon, mind pedig a jogi egyetemeken, illetve az államigazgatásban ismerjék a civil szférára, nonprofit szervezetekre és a szociális gazdaságra vonatkozó ismereteket. Mindez a minimum ismeretekre vonatkozik, tehát nem károsítja a tanácsadók részletezőbb és szakosodott munkáját.


Ha valahol felsőfokú oktatás folyik, akkor ahhoz szükségeszerűen szakmai közéleti fórumok csatlakoznak. Ezeken aztán foglalkozni kellene olyan témákkal is, amelyek egészen alapvető fundamentumokat érintenek és ezzel megalapozzák az oktatást. A szakmai fórum lehetne az elindítója egy olyan, az oktatást jól kiegészíteni képes kezdeményezésnek, amely azt célozza, hogy befolyásolni tudjuk az országban folyó elszigetelt és néha hajmeresztő kompetenciahiányról tanúskodó CSR-kísérleteket. El kellene érni ugyanis, hogy visszaszoruljon a tanácsadó közbejötte nélkül elköltött vállalati jótékonykodás. A vállalatok hozzértése ugyanis sokrétű lehet a maguk tevékenységi körében, de bizonyosan nem terjed ki arra, hogy helyesen kiválasszanak egy kedvezményezett civil szervezetet. Ez rendre megmarad a vállalatvezetői magánizlés keretei között vagy kezdetleges imázstranszfer törekvések, esetleg más bizonytalan meggondolások alapján valósul meg. Tudatosítanunk kellene, hogy a megcélzott adományozási célra mindig több megvalósító szervezet közül választhatnak és ez a választás szakértelmet igényel! Ha sikerülne tehát az oktatási folyamaton keresztül befolyással lennünk a vállalkozói adományforintok gurulási irányának megválasztására, tehát sikerülne a civilek mellett valaha beiskoláznunk a vállalati marketingesek közül is azokat, akik a társadalmi felelősségvállalás büdzséit kezelik, akkor itt a következő célok adódnak:

  • Eddig megcsapolatlan tőkeforrásként egyre még nem gondolt senki a pénzügyi és kockázati tőkealapok társadalmi felelősségvállalásának megolajozására. Ez a magyarországszerte is aktív célcsoportot még soha nem vettük célkeresztbe, pedig a kockázati tőke modell ma már benyomult a sportba, sőt "engaged philanthropy" néven a szociális vállalkozások finanszírozásába is. Mi több, már Magyarországon is van egy civilszervezet, amely a mögötte álló nagy globális alapítvány támogatásával tőről metszett kockázati tőke megoldások alkalmazásával foglalkozik szervezetfejlesztéssel, induló nonprofit szervezetek megerősítésével.
  • Bízom abban, hogy a nagy pénzügyi alapok az adományosztó alapítványok feltőkésítésében is szerepet tudnának játszani feltéve, hogy az alapítványi szférának a vagyontalan részét sikerülne átterelni az egyesületi világba és ezzel felértékelőne az alapítvány szó. Itt egy kommunikációs trükkel még egy lapáttal rá lehetne tenni: meg kell értetni, hogy nem mindegy hogy mennyire sikerül a tőkét itthon tartani. Mert a tőkének, mint ismeretes, ugyan nincsen etnikuma, de a civil társadalom az helyhez kötött dolog és egy klasszikus adományosztó alapítvány – mégha hatóköre nem korlátozódik is Magyarországra – sokat segíthet a civil szférán! Ezt hívják lokalizációnak (tehát a globalizáció ellenszerének), ami – szemben a gazdasági patriotizmus fogalmával – építi és nem rombolja Európát. Magyarország ugyan nagy mértékben nyertese a globalizációnak, de ezt még fokozni lehetne akkor, ha kiegészítjük a helyi gazdaság foglalkoztatóképességének emelésével. Nos tehát a tőke itthon tartására világszerte a magánalapítvány az egyik alkalmas forma.
  • A bankok mind foglalkoznak CSR-ral, de kevéssé értenek hozzá – át kellene terelni ezt egy olyan területre, amely belül van az ő magkompetenciájukon: a bankok társadalmi felelősségvállalásaként kártyatranzakciókhoz is hozzáfűzhető lenne a felajánlás – itt az egyszázalékkal összemérhető nagyságrendű civil jövedelem akkor nem az adónkból származik majd átengedett jövedelemként, hanem a bank hasznából. Tudjuk, a bankok haszna még a mostani nehéz üzleti helyzetben sem csökkent – aminek természetesen örülnünk kell.
  • Tovább kellene gondolkodni az ország adományosztó alapítványainak feltőkésítésén. Ekkor a 40% szektorban forgó közpénzt csökkenteni lehetne anélkül, hogy elveszne az a multiplikátor hatás, amiért ma is tökéletesen megéri ezt a 40 % közpénzt ide fordítani, hiszen - mint minden partnerségi kapcsolatban – itt is ennek többszöröse valósul meg teljesítményben. Elméleti síkon pedig fontos lenne, hogy a magyar gyakorlat és tapasztalat csatornázódjon bele a kialakulófélben lévő európai alapítvány jogi kategóriájának meghatározásába. Itt jegyzem meg, hogy a vállakozási formák európai változatának elterjesztése – az európai szövetkezet formájától az európai alapítványig - szintén fontos eleme az oktatásnak.
  • Az egyszázaléknak két súlyos születési hibája van: az az APEH-hez, mint lebonyolító szervezethez kötöttség és az adóbevallási időszakhoz kötöttség. A Nemzeti Civil Alap megszületéséhez vezető viták óta tudjuk, hogy mindkettőnek része van az adóforintok beragadásában. Pedig (1) távolról sem csak az APEH-en keresztül futtatható le. Sőt, ez kifejezetten hátrányos, mert egy feszültséggel teli időszakot, az adóívünk kitöltéséhez kapcsolja az adományozást, amely pedig rendesen egy teljesen más lelkiállapot temréke. Jó lenne ennek lebonyolítását egy partnerségi megállapodás keretében egy civilszervezetre bízni, aki majd utána megy minden a helyes adószám megadása nélkül, csak körülbeli utalásokkal körülírt utalási szándéknyilatkozatnak, megnézi, hogy fogadóképes-e a célszervezet és az így előkészített ügyeket adja át az adóhivatalnak utalásra. Ami pedig az adóbevallást illeti (2), jobb lenne ezt elszakítani attól, mert az feszültségektől teljes időszak, és nem alaklmas az ajándékozásra.
A szociális vállalkozások témakörében be kell vinni a szakmai diskurzusba a sokhelyütt már jól bevált helyi önsegítő modellek elterjesztését. Így mindenekelőtt az inaktív rétegek foglalkoztatását a közösségképzésen keresztül megvalósítani igyekvő modelleket: nevezetesen a szivességbankokat, a helyi pénzkibocsátást végző szövetkezeti modelleket, a legmakacsabb piacképtelenséggel küzdő célcsoportokon segíteni igyekvő szociális szövetkezeteket. Meg kellene tanítani a nonprofit szervezeteket arra, hogy szövetkezeteket segítsenek világra, amelyek inkubátorként és tranzit foglalkoztatóként alkalmaznának önkénteseket mindaddig, amig azok a kompetenciák meg nem érnek, amelyek aztán piacképessé teszik a foglalkoztatottakat.



A vállalkozó szellem fontosságának kiemelésével kezdtem, hadd fejezzem be ugyanezzel egy más szempontból. A privatizáció ma kevéssé népszerű politikai napirend. Ezt nem tartom helyesnek (ami az állami vállalatokkal történik ma Magyarországon, nevezetesen hogy a politika rájuk tenyerel és finanszírozza magát – ebből szerintem a helyes következtetés nem az, hogy egy másik pártra kell bízni őket, hanem az, hogy olyan kevés állami vállalattal boldoguljunk, ahogy csak lehet), de a közvéleményhez jobb alkalmazkodni. Vessük fel akkor a nonprofit privatizáció fogalmát, amelyet programprivatizációnak is neveznek. Amikor az állam, amely olcsóbbodni akar (ha akar), nonprofit szervezetek számára ír ki állami feladatokat.





Tanítsuk meg a nonprofitokat arra, hogy ajánlani tudjanak partnerségi szerződéseket és szigorú elszámolási rendben kezelni tudják a rajtuk átfolyó állami normatívát vagy más közpénzt. A civil társadalom, mint az érdekartikuláció, érdekvédelem és a közügyekkel kapcsolatos érdekkijárás színtere már ma is a tartalék-politikus képzés műhelye. És ez jól van így, mert a pártiskoláknál sokkal gyakorlatiasabb terep ez, jobban felkészít a való élet ismeretére. Ha a civil társadalom legrátermettebb személyiségei kaphatnának politikai megbízásokat, akkor talán szakítani lehetne azzal a kialakulófélben lévő rossz gyakorlattal is, hogy a politikus ne legyen nagyon színvonalas, különben a választói – akik benne magukra szeretnének ismerni - nem választják meg.

2009/10/18

Villanykörték



A lámpaégő gyártók (hárman vannak ilyenek Magyarországon) az utóbbi évtized húsbavágó drágulásai mellett sub rosa (csendben) áttértek egy olyan gyakorlatra, hogy a lámpatestekel, beépített bútorokkal és csillárokkal szállított égőik szándékoltan gagyik. Átmentek a gyári minőségellenőrzésen – ilyen kamunak szánják őket. Égnek néhány napig, majd az eladótéri-bemutatótermi használatra megtervezett élettartamuk lejártával, az otthoni folyamatos üzemben gyorsan elhasználódva újért kiáltanak. A lakosságot azonban reklámkampánnyal vagy más eszközökkel nem készítették fel erre a váltásra. 
Talán nem túlzás, ha rámutatok: a magyar liberális párt mizériáját (és vele egyetemben sokak csalódását a kapitalizmusban) nem utolsó sorban az okozza, hogy ez a piaci magatartás lehetséges.

Ócskapiacokon gyakran látni árusokat, akik kiégett villanykörtét adnak el. Vevő akad rá bőven. Itt nincs megtévesztés, mindkét fél tisztában van vele, mi az adásvétel tárgya, az ár is arányosan alacsony. A kiégett lámpák nem elhanyagolható használati értéke abban áll, hogy hipp-hopp átcserélhetők egy suttyomban kicsavart, üzemelő égő helyére akárhol.

2009/10/17

Középosztály - ami alatta és felette van


Különös kontrasztok vannak a XII. kerületben néhány méterre egymástól. A Lóránt utca 15. alatt épült egy impozáns kastély olyan kerítéssel, amelyből a középosztály házat épít. A kerítés két végénél önkényesen telepített fekvőrendőrök védik a ház lakójának nyugalmát, amit csak a dühöngő autósok szitkai szakítanak meg, hiszen a kötelezően felállítandó tábla egyik irányból sem hívja fel a figyelmet a zökkenőkre.

A szomszédos telken azonban – akármilyen értékes telekről van is szó - diákotthon van. Egy utcával odébb pedig, a Tündér utcában hajléktalanszálló is van. Egy utcával lejjebb továbbá a hazai szürkegazdaság egyik zászlóshajójának, az autóbontóknak terepével találkozunk.

Ez a Kakukk út kontrasztos élőhelye a budai hegyvidéknek: a páratlan oldal lakóparkja sok méterrel magasabban az utca szintje felett helyezkedik el. A páros alsóoldal viszont a közép-Kádár korszak jellegzetes (vagy inkább jellegtelen) társasházait sorjázza. Az utca utolsó, zsákutcás harmada sajnos telebetonozott, közterületen mindössze egyetlen fa áll (sic), a 24 szám előtt. Magán az utcán pedig – kihasználva az átmenő forgalom hiányát - egy különös „magamutogató” (telephely nélküli) vállalkozás vert gyökeret. A szemétszállító járműve az utca végében immár nem tud megfordulni, csak tolatva visszamenni, annyi a „szétdobott” roncs, rendszámok cseréjével felszínen tartott undorító állapotú kasztni, leszázalékoltan örökparkoló tragacs. E látványszennyezett utcarészlet jelenleg számos, az aszfalton ügyködő autószerelőt tart el. Két bérelt garázs, és ismeretlen számú pincebérlemény rejti a tűzveszélyes műanyag alkatrészeket, autógumikat, lefejtett karosszéria-elemeket. Mivel a bérlemények dugig teltek, az „ügyfélfogadás” a (zsák)utca utolsó harmadában az úttesten folyik. Azt, hogy e rozsdatemetőben hol eresztik le a fáradt olajat és hol könnyítenek magukon, az olvasó képzelőerejére bízom. Manapság a tisztességes családi műhelyekre is nehezebb idők járnak, a közigazgatás érezteti velük, hogy egyáltalán nem csendes lakókörnyezetben van a helyük. Az itt leírt szabadtéri buherálás azonban, amely mint a legősibb mesterség „virtuális” telephelyen: a széles nyilvánosság szemét szúrva és a közegészségügynek fittet hányva folyik, már végképp nem lakókörnyezetbe, inkább a harmadik világba illik.

2009/10/06

A „post-adolescens életmód”


Ez a felnőtté válás elfogadott mintáinak generációs szintű megváltozását jelenti, az úgynevezett non-szekvenciális életmód modell eluralkodását. Ezen az új, a hagyományos érési sorrendet sokban mellőző életstíluson azt értjük, hogy a gyermekkor maguk mögött hagyása, a társadalmi adaptáció, a korábbi évszázadokban oly sok problémát felvető serdülőkor átugrása és ezzel az ifjúkorba lépés 12 év körül kezdődik és ez a szülőkről való leválási folyamat gyakorlatilag nem fejeződik be minden dimenziójában negyven éves kor előtt. Ezek a dimenziók: lakóhely; munkahely, szakmai önazonosság; fizikai állapot, családalapítás.

A felnőtté és minden vonatkozásban önállóvá válással viszont egyből megkezdődik a középkorúság státusza is, amely a mai munkaerőpiacon immár leszálló ágnak számít, mert a mértékadó kultúra ez az évtizedekre elnyújtott post-adolescens módi lett. Ez a késleltetett felnőtté válás vagyis a tartós kapcsolatokra törekvő "megállapodottság" teljes hiánya megmutatkozik mind a munkavállalás úgynevezett sebezhető formáinak terjedésében; a média- és hírfogyasztás jellegzetes változásaiban, amelyben egyre inkább a kapcsolati háló veszi át a média szerepét; az életre szóló tanulás illuzórikusságaiban; a szabadidő eltöltésének gyakran extrém mintáiban; mind pedig a családalapítás illetve a családmodell változásaiban.

Tehát azok a munkavállalók, akik addig az ifjúkor jellegzetes hozzáállásával húszas és harmincas éveik során csak bele-bele haraptak a munkalehetőségekbe, nyelvi és más továbbképzési formákba, és űzték a keresés/tanulás valamely egyvelegét, azok a ami társadalomszerkezeti adottságok között egyre gyengébb esélyeket tudhatnak magukénak. Ha "nem csinálták meg magukat", vagy ami ugyanaz: nem találták meg a maguk szakmai önazonosságát, hanem gyakori váltásokkal csak sodródnak a munkaerőpiacon, akkor az ifjúkor elhagyásával elhelyezkedési esélyeik tekintetében azonnal hátrányos helyzetben találják magukat.

2009/06/14

Laikusok


Most volt a Petőfi Sándor által is megénekelt győri csata kétszázadik évfordulója. Ennek alkalmából Győrben hagyományőrző huszárok vonultak fel és emlékeztek meg a "nagy futásról". Napóleon gárdistáival szemben ugyanis az utolsó nemesi felkelés csapatai hamar visszavonulót fújtak. A csata nem lehetett jelentéktelen, hiszen a párizsi Diadalívre is felkerült Raab neve. Az, hogy Győrnek a német nevét használják, ne bántson senkit sem, hiszen a Rába folyó nevében mi is ezt használjuk mindmáig.

Mint ismeretes, a középkoron keresztül a nemesi kiváltságok egyik legitimációja, mindenki által elfogadható indoka az volt, hogy veszély esetén ők hadba vonulnak saját felszerelésükkel. A magyar haderő hagyományosan három alapelemből tevődött össze: a főurak és főpapok bandériumaiból, a nemesi felkelésből és a telekkatonaság intézményének keretében hadra kelt jobbágyokból. A nemesi birtokhoz eleitől fogva hozzáfüződött a honvédelmi kötelezettség. Régen, ha a haza veszélyben volt, a véres kard szertehordozására indultak a nemesek a hadba; első királyaink alatt még a régi törzs-zászló alá gyülve, később már egyik-másik főtiszt zászlója alá, rendszerint az országgyülés rendeletére. A nemesi felkelésről Wikipédia-cikk is rendelkezésre áll: ez azt írja, hogy betegek, öregek, több kiskoru gyermekkel birók, egyetlen fiak, egyháziak, köztisztviselők, tanárok, orvosok, sebészek, özvegyek, kiskoru árvák s a rendes katonák nem tartoztak fölkelni.

A győriek ma úgy tudják, akkor is medárdos volt az időjárás, csakúgy mint idén 2009 tavaszán. Csak azért irom körül ilyen pontoskodóan a dátumot, mert tudni való, hogy az idei évet – medárdos esőzés ide vagy oda – már aszályosnak nyilvánította a minisztérium, megnyitva ezzel az adófizetők pénztárcáját a gazdák előtt.

Akkor 1809-ben mindenesetre annyi eső esett, hogy a magyar lovasság számára – a nagy elődök után megannyi "korcs szibarita váz" – gondot okozott egy megáradt patak átszelése. Gondot okozott, ez csatában annyit tesz, hogy tömörülés támadott, amelyet a francia tűzérség kihasznált és odapörkölt nekünk. Ezután a veszteség után harsant fel az osztrák császári hadvezetés visszavonulást előíró kürtjele.

Hallgatóimnak, amikor az önkéntességet, az amatőrizmust és a laicitást hasonlítom össze, gyakran gondot okoz ez az utóbbi fogalom. Az önkénteseket (szemben a fizetett munkaerővel) mindenki ismeri, akárcsak az amatőröket (szemben a profikkal), de a laikusok részvételét valamiben eddig mindig csak a papok és hívők kevéssé érdekfeszítő példáján magyaráztam el. Ezentúl itt van számomra ez a nemesi felkelés, amely a laikusok általi hadviselés mindenki által azonnal megérthető történelmi példája.

2009/02/20

Generációs szakadék


Kolléganőm említi – hangjában enyhe felháborodással – hogy eladósorban lévő lányával és férjével egyetemben temetésen voltak a minap és képzeljem mi történt. Legott, még aznap délután a szomorú szertartást celebráló szakembergárda egyik ifjú tagja, aki a liturgikus énekszolgáltatásért volt felelős, azon frissiben, az elhalt rokon leszármazási vonalából feltételezhető névazonosságra támaszkodva, „rákeresett” a lányára a népszerű hazai közösségi portálon (ahova ugye könnyű felkerülni, de adott esetben nem olyan könnyű lekerülni róla).

A szóhasználat, amely az igen szerteágazó és virágzó hazai magándetektív világból szivárgott át a köznyelvbe, arra utal, hogy a mamát – aki ugye a lassan végző egyetemistát széltől is óvja - őszintén meglepte ez a fiú részéről ártatlan gesztus. A célszemély természetesen közömbös elégedettséggel fogadta a tényt és a mama által zaklatásnak tűnő szemérmetlen kezdeményezést nem értékelte közeledésként, még a kísérő rövid üzenetet sem.

Ennek kapcsán elgondolkoztunk azon, hogy egy évtizeddel ezelőtt még titkosszolgálati eszközökkel végrehajtható, bírói engedélyhez kötött (hazai közállapotaink ismeretében reálisan inkább rendőri vezetői engedélyhez kötött) környezettanulmány kellett ahhoz, ami adat (illetők fotója, kapcsolati hálója, érdeklődési köre, kedvelt tartózkodási és feltalálási helye, stb.) ma néhány kattintással mindenki rendelkezésére áll. Bizony bizony, a világ nem dőlt össze ettől az információszabadságtól. Mi több, ma már ott tartunk, hogy amire nem lehet rákeresni, az nem is létezik – legalábbis nem látható. Az ilyen spekulációkat régen ontológiának nevezték és filozófusok "rendszerének" volt a része. Ma pedig netpolgári énünk természetes közege.

2009/01/01

Telefonvonalam - adieu!

Megszüntettem a vonalas telefonvonalat a lakásban. Ez nem volt könnyű elhatározás, már hónapok óta érlelődött bennem, de sehogy sem tudtam rávenni magam. Erősen él még az emlék bennem, milyen nagy dolog volt a hetvenes években telefont kapni és mennyire örültem neki, amikor a Posta befogadta a kérelmet (az egyik kérdés az volt, végzek-e társadalmi munkát?) és később szinte hitetlenkedve fogadtam a hírt arról, hogy hamarosan – két röpke év múltán – fel is szerelnek egy ikerállomást.

De ma már egy-két idős hölgyrokon kivételével senki nem keresett ezen a számon, és én sem kezdeményeztem rajta hívásokat. Csak az internet jött telefonvonalon és a csupasz internetre váltásra távolról sem éreztem elég késztetést. A lökést az adta meg, hogy az internet szolgáltató 20 százalékos áremelésre szánta el magát. A kezdőlökéstől azonban négy hónap telt el addig, amíg tényleg le tudtam mondani a vonalas telefonról.

Az első menetet az internet szolgáltató nyerte meg: hiába adatott meg Magyarországon a szünetmentes szolgáltató váltás jogszabályi lehetősége, a szolnoki székhelyű társaság, amely nem tart fenn ügyfélszolgálatot a fővárosban (másutt sem) és csak online érintkezik az ügyfelekkel, neme engedett el engem. Arra hivatkozott – ez hat hét alatt derült ki – hogy a jogszabály apró betűs részében az áll, hogy a „szereld magad” csomagosokra (értsd saját modemmel internetezőkre, tehát a többségre) nem vonatkozik a szabadelvű gazdaságpolitika e vívmánya.

A szabadságot számomra a mobil internet hozta el. Le tudtam mondani a DSL-t (december közepén ajánlott levélben, de azért januárban is fizetnem kell még), a nemrégiben rámkényszerített ár 60 százalékáért hip-hopp megvettem a korlátlan adatforgalmat engedélyező új mobil SIM kártyát és azóta élvezem a korlátlan mobilitás örömeit. A sebességet illetően kicsit lejjebb kellett adnom a megszokott színvonalból, de a YouTube videói így is élvezhető minőségben töltődnek le, nem szólva az online rádiókról is. Csak arra kell vigyáznom, nehogy külföldre tévedjek (ezzel egyenértékű, ha a határhoz közel a rendszere ráállna egy külföldi mobilszolgáltató jelére) vagy nehogy eleget tegyek egy torrent-szerver csábításának.    

Egy kérdés azért nyitva marad: mobil internet előfizetésem birtokában miért számláz továbbra is a mobilszolgáltató horrorárat akkor, ha nem a számítógépemről, hanem a mobiltelefonomról érem el ugyanazt az internetet? 

2008/11/07

A népszavazásról


Népszavazási törvényünk - mint annyi más törvény is - csökött. A célja helyes: a közvetlen demokrácia egyik eszközével segíteni a törvényhozókat abban, hogy megtalálják a helyes választ, amikor valamely kérdésben zűrzavar uralkodik. Ilyenek a legitimáló célzatú népszavazások is, amikor szentesíteni kell valami fontos sorsszerű döntést. Node népszavást rendezni például arról, hogy újra 3.60Ft legyen a kenyér?


Törvényünk azt tudja már, hogy költségvetési kérdésekben meg kell tiltani a referendumot, de azt nem tudja még, hogy minden másban is ezt kellene tennie, amikor az eredmény nem kétséges, hanem kiszámítható.


Javaslom tehát, egészítsük ki ezt a törvényt az alábbi rövid passzussal:

Amiképpen úriember nem fogad olyasmiben, amiben biztos, azonképpen nem szabad népszavazást kezdeményezni olyasmiben, aminek a kimenetele egyértelmű.

---------------------------------
Máté-Otyehel Renáta hozzászólása:

Az igen velős, de annál sokatmondóbb bejegyzés elindított bennem egy gondolatmenetet, amely ott kezdődött, hogy miért ragadta meg a figyelmem pont egy politikával kapcsolatos téma, amikor sosem rajongtam a politikáért, nem vettem részt a szavazásokon, nem kísértem figyelemmel a politikai életet, nem érdekelt, hiszen próbálok megállni a lábamon, megtalálni a helyemet az életben és alkalmazkodni a feltételekhez. Ismerjük be egy 23 éves fiatal "nő" számára ez nem a legegyszerűbb, főleg ha dolgozik, főiskolára jár és a családját kell ellátnia. Ó nem, nem sajnáltatni szeretném magam, egyszerűen arra utalok, hogy nem a politikai élet lesz a legelső gondom, mikor hazaérek, hanem például, hogy mit tegyek a férjem elé, hogy vacsorázni tudjon, amikor hazaér.

  Most azonban már nem tudok szemethunyni ezek felett a témák felett sem, a gazdasági világválság, ami mindenkit nagy mértékben érint, kíváncsivá tett, hogy vajon az országunk nemes képviselői, akiket mi választottunk meg, hogy képviseljenek bennünket hazánkban és nemzetközi viszonylatokban egyaránt, hogyan és miként végzik feladatukat. Nagyjából tisztában vagyok hazánk politikai életében történt változásokról, és persze nem könnyű nem hallani a híreket, mikor egy-egy látszat botrány kapcsán a csapból is ők folynak, de részletekig nem néztem utána sosem egyik témának sem. Azonban az Ön témája annyira megragadott, hogy egyből arra gondoltam, hogy mennyire igaza is van a Tanár Úrnak. Tudjuk, hiszen nem titkolják, hogy egy népszavazás több milliárd Forintba kerül, amelyet az államháztartás kincstárából vesznek ki. Az államháztartási hiány pedig egyre csak növekszik. És teszik mindezt olyan kérdések eldöntésére, amelyek megszavazásán a szavazójoggal rendelkező népesség 46%-a meg se jelenik, mert egyszerűen már nem érdekli mi lesz (tudom, hogy közéjük tartozom én is), egyszerűen meg akar élni, és ha lehet akkor nem a létminimum szintjén. Hamarosan ismét pártválasztás és ezzel együtt miniszterelnökválasztás lesz, nagyon érdekel már most, hogy kb mennyi pénz fog elmenni az adózók pénzéből a kampányokra és a szavazásra újfent, mikor a megszorítások folyamán a nyugdíjasoktól vesznek el pénzt, a rokkantaktól és a közalkalmazottaktól. Úgy gondolom összetehetem a két kezem, hogy fiatal vagyok, egészséges és multinál dolgozom, de édesapámat érinti a kérdés. Hiszen 25 évig szolgálta és védte hazánkat rendőrként, ahol fizikálisan kikészült, jogosan ment nyugdíjba még ha ezt 46 évesen tette is meg, és most nem kapja meg a 13. havi nyugdíját, mert csak 48 éves?! Nem számít nyugdíjasnak, mert a törvényadta jogaival élve nem 60 évesen ment nyugdíjba. Agyrém, hogy akármit teszünk, egy mókuskerékhez hasonlóan, csak körbe körbe megyünk, igazunk nem lesz sosem. 22-es csapdája... Mégis mennyire képviselnek minket a kormányfőink, hogy egy ilyan hasonló helyzetből sem képesek kirángatni az országot, de szavazzunk erről is meg arról is. A sok pénz csak megy és megy, de hova....?? A téma egyre több kérdést halmoz fel, egyre több megválaszolatlan és megválaszolatlanul maradó kérdést.

2008/09/08

Párosan szép az élet




Régen a nemzeti zászló mellé jeles alkalmakkor felhúzták a munkásmozgalom veres zászlaját. Ma az Európai Unió kék zászlaja dukál, köztisztviselők és választott tisztviselők dolgozószobájában is gyakran látni e két zászlót egymás mellett.

Katolikus szellemiségű gimnáziumokon pedig a pápai állam sárga-fehér zászlaját lehet látni a hazai mellett. Ez is egyfajta patinás nemzetköziséget idéz fel. 

Úgy látszik ez a kettősség iránti igényünk - az internacionalizmus - mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk. 

2008/07/03

Sportszociológiai tűnődések






Az alábbi kis írás egy nagy sportfenomén nemrégiben bekövetkezett halála kapcsán kiadandó emlékkönybe készült.
---------------------------

Eddigi teniszéletemet a háttérből jelenlétével végigkísérte Körmöczy Zsuzsa. Néhány sporttárgyú beszélgetésre is sor került közöttünk, ezek mondanivalójára mind jól emlékszem. Elmeséltem például neki addigi sportéletem előzményeit, kálváriáit – jól mulatott rajta. Gyermekkoromban szüleim vívásra adtak. A BVSC vívóiskolája volt a legközelebb hozzánk, a nagy Nedeczky László tartotta a gimnasztikai alapozást. Évekig jártam ezekre a (fizetős) órákra hetente háromszor, amelyeket – mások számára- asszózás követett. Én azonban sohasem jutottam el odáig és amikor négy év elteltével – tekintélytisztelő, türelmes gyerek voltam – megkérdeztem, hogy érdemes-e még tovább várnom arra, hogy fegyvert adjanak a kezembe, azt a választ kaptam, hogy „szemüvegesek nem vívhatnak”. Évtizedekkel később akkor jutott eszembe ez a történet, amikor egy diplomamunka előtt álló hallgató sporttémájú szakdolgozati tervvel állt elém. Kikerestem számára azt a sportmenedzsmentben jártas konzulenst a Testnevelési Egyetemről, aki a legtöbbet publikált ebben a témában és azt tanácsoltam neki, keresné fel és kérne tőle szakirodalmat. Hat hétig tartott, amíg a hallgató időpontot tudott szerezni, majd azzal jött vissza, hogy a tanár úr azt találta mondani, akkor ad szakirodalmat, ha majd be is iratkozik hozzájuk – mondanom sem kell, a szintén fizetős kurzusukra. A vívás, pontosabban annak gimnasztikai alapozása tökéletes alapozás a teniszező számára is. Azóta is futóművemmel pótolom karom és kezem ügyetlenségeit – egyszerűen a lábammal olyan helyzetet teremtek, hogy mindig úgy üthessem meg a labdát, ahogyan az nekem a legbiztonságosabb.

Ebben az írásban azonban nem erről a jóindulatúan figyelmes kíséretről emlékezem meg, még csak nem is a beszélgetések leszűrhető tartalmát adom meg. Az olvasónak talán érdekesebb lehet, ha magáról a teniszezésről és sportolásról írok, ahogyan azt egy odaadó amatőr sportember látja, és akinek szemléletét Zsuzsa asszony is formálta.




Ennek a játéknak a különlegességét – mint ismeretes - az adja meg, hogy nagyon kevéssé kötődik életkorhoz. Ez a kötődés, ha egyáltalán, akkor a stílusok egymásra következő, jellegzetes változásában jelentkezik csupán, amit egy szóban úgy lehetne összefoglalni, hogy a játék a korunk előrehaladtával bizony egyre statikusabb lesz. Ezt a kérlelhetetlen folyamatot lehet késleltetni, de megfordítani teljességgel lehetetlen. Szerencsére a tenisz stílus általában is változik, nemcsak a játékosok korától függően, hanem a versenysport hatására is. Az amatőrök ugyanis, természetesen, közelről figyelik a nemzetközi élvonal versenyzőit és sokat ellesnek abból, amit ők művelnek. Ez az utánzó ellesés, ha meggondoljuk, a versenysport fő éltető ereje – az állami támogatás csak hab a tortán. Ez a visszacsatolás pontosan ugyanaz, mint amikor egy műszaki újítás a mindennapokba hatol és megjelenik az üzletekben. A stílusváltásoknak ez a kettőssége szerencsére olyan ügyesen összemossa a dolgokat, hogy az amatőr akár egész sportpályafutása során megmaradhat abban az előremutató hitben, hogy az ő játéka – labdabiztonsága, taktikai érzéke, technikája - tulajdonképpen egyre fejlődik. És ez a tudatállapot azért nem is teljesen illúzión alapul, hiszen maguk a szoros értelemben vett ütések egyre hatékonyabbá válhatnak, még akár hatvan felett is. Az pedig, hogy ezeket a lényegre csupaszított ütéseket már nem készíti elő a korábban megkövetelt kombinált testmozdulatnak csupán néhány százaléka, az csak akkor lehet gond, ha az amatőr egy ifivel kerül szembe.

Míg azonban a versenysport élvonalában senki nem marad meg néhány évnél tovább, az amatőröket a teniszsport télen-nyáron hűségesen végigkíséri életük során. Mondhatni, mint egy gyermekkori jó barát. Kiváltképpen így van ez, ha választanak hozzá egy jó kiegészítő sportot is, amely segít az izmok és ízületek nyújtásában, nem engedvén túlságosan kötötté válni az izomzatot. A profik, ha pályájuk delelőjén kiválnak az élvonalból, nemigen teniszeznek tovább – nekik az csak teniszezgetés-ütögetés lenne, ahhoz pedig kevés a türelmük. A drámai váltás persze az úszóké itt: köztudomású, hogy milyen nagy körben messzire elkerülik az uszodát. A legkarakánabb szakítás pedig a kerékpárosoké. Ilyen brutális cezúrát amatőr körökben csak a megsérült versenyzőknél látunk. De ott is ritka az efféle pontszerű, drámai szakítás. A legtöbb szabadidős teniszező inkább krónikus sérüléssé engedi degenerálódni húzódásait vagy más bajait.

Gyerekkorban és ifjúkorban a teniszező megkülönböztetés nélkül szalad minden labda után és minden labdát úgy üt meg, hogy a maximumot kihozza az adott helyzetből. Ezek a teniszezők valóságos matuzsálemnek tekintik a harmincasokat és nem szívesen játszanak velük, jóllehet egykönnyen vereséget szenvednek, ha mégis sor kerül rá. Később azonban jellegzetes lehiggadás áll be az amatőr stílusában: kezdi előkészíteni a pontszerző ütéseit és ennek rendeli alá azt is, hogy minek mennyire szalad utána. Még későbben, amikor már kezdjük a lelkiismeretes bemelegítést előírni magunknak, már visszaveszünk abból a robbanékonyságból is, amellyel egy labda után indulunk. Nézzük meg ezt a jellegzetes visszafogást kicsit közelebbről is!

A visszafogásnak valóságos kultúrája alakul ki lassan, ahogyan a népesség – mondjuk így elöregszik. Arról van tehát szó, hogy – magyar egészségügy ide, magyar egészségügy oda - több idős ember marad életben és az időkori aktivitás is egyre szélesebb korosztályokra terjed ki. Ebben az örvendetes folyamatban ugyan Magyarország nem élenjáró, de – mint minden európai trend – nálunk is érezteti, vagy inkább előrevetíti már hatását. Akármennyire is üdvözölhető ez a folyamat, horderejében mélyenszántóbbnak érzem, mint a politikai rendszerváltozást. Itt ugyanis a társadalmat alkotó emberek húsáról van szó, nemcsak gondolkodásáról! Márpedig a mai magyar társadalom a mai gyűrött állapotában – enyhén fogalmazok - nincs felkészülve semmilyen változásra, nemhogy egy mélyenszántó kulturális forradalomra. Ebből pedig az is következik, hogy ez az új trend is, könnyen meglehet, inkább terhes lesz nekünk, semmint örvendetes. Meglehet a reklámozók makacsul továbbra is a 18-49 közti korosztályt tartják majd fő célcsoportjuknak és nem vesznek tudomást a „szürke hatalomnak” nevezett jelenségről. Meglehet, a munkaerőpiac sem rendezi át egykönnyen a prioritásait és az idősebb munkavállalók megmaradnak a jelenlegi sérülékenynek becézett állapotban – ez a teniszezésnek csak kedvezni fog (az átmenetileg munka nélkül maradottaknak is javasolható, hogy a délelőtti eszelős tévénézés helyett valami előremutatóbb dologgal üssék agyon az időt, hátha valamilyen konstrukcióban egyszer megkaphatnák a sportpályák napközbeni üresjárati idejét). Félő az is, hogy a szabadidő hasznos eltöltésében nyújtott tanácsokra szakosodott segítő szakmák siserahada – a táplálkozástudománytól az életmód tanácsadáson és alvástudományon keresztül a személyi edzők örvendetesen felduzzadt táboráig - sem vesz tudomást erről a demográfiai-szociológiai trendfordulóról és továbbra is a „mindent bele” szemléletnél maradnak. Ráadásul a klasszikus magyar irodalom sem igazít el bennünket ebben a sajátos élethelyzetben, mert Arany János Őszikéitől kezdve Füst Milán artisztikus sápítozásáig a korosodásnak kizárólag a negatív felhangjai, borongós hangulatai kapnak hangot.

Versenysportra adott fiatalok idő előtti sérülései

Ez a téma még nem került a nyilvánosság fókuszába, pedig a sport boszorkánykonyhájának titkai egyre inkább foglalkoztatják a sportszerető közvéleményt, sőt lassanként a társadalmi kérdések iránt érdeklő szélesebb közvéleményt is. Hasonló ez az érdeklődés az egészségügyhöz is: néhány évvel ezelőtt az egészségügyi menedzserek szűk körét kivéve senkit sem foglalkoztatott az, hogy mennyi egy kórház teljesítménye, kit mikor osztanak be műtétre és mit hol lehet árusítani.

A versenysport sajnos egyre kevésbé az eredményeivel kerül az érdeklődés homlokterébe, sokkal inkább azért, mert érzékenyebbek vagyunk arra, hogy mibe kerül ez nekünk. Van ennek persze egy jó oldala is, nevezetesen az, hogy jobban megbecsüljük így a kevés megmaradt sporteredményünket. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy mindmáig – tehát a sporttevékenység, a sportegyesületek és a sportmenedzsment globalizálódása után is - a nemzeti büszkeség fő forrása sporteredményekből táplálkozik. Akárhány felmérést végeznek időként visszatérő módon a nagy közvéleménykutató intézetek, az eredmény rendre azt mutatja, hogy a válaszadók kis része érez nemzeti büszkeséget, egy másik kis része kifejezett szégyenérzést is társít magyarságához, a nagy tömeg pedig közömbös ilyen szempontból, amely közömbösséget csak a sporttal kapcsolatos fellelkesülés tudja alkalmanként megszakítani. Leszögezhető, hogy mind a túlzott büszkeség, mind pedig az elmaradt sikerek miatti szégyenkezés egy forrásból táplálkozik, amely sajnos erősen jellemző a magyar társadalom egy nem elhanyagolható részére: nem ismerik a világot, szerény megélhetésükre alapozva nem szívesen vállalnak munkát külföldön és így kevés megélt ismeretük van arról, milyen az élet másutt. A felsőoktatás kiterjedésével és nemzetközivé válásával, illetve a munkaerőpiac által diktált élethosszon át tartó tanulással ez a ma sem nagy rész bizonyára még kisebbre zsugorodik majd, de a felsőoktatásba nem bekerülő és ennyiben a nyelvtanulás kényszerével meg nem érintett rétegek számára azonban egyelőre kevéssé látszik a kiút ebből a „fényes elszigeteltségből”.

A versenysport és a szabadidősport között nincsen közvetlen és leegyszerűsíthető kapcsolat. A kettő szerkezete elég bonyolult kölcsönhatásban áll egymással. Ez a kölcsönhatás azonban kétségtelenül létezik. Egyik vonatkozása pedig az, hogy sok sportszerető szülő sportra adja a gyermekét, mondván: abból, nem lehet baj. Sajnos nem így áll a helyzet. A sportszakosztályok edzésadagját lelkiismeretesen végigcsináló gyermekeknek talán tényleg csak előnye származhatna teljesítményükből, ha az edzők mind lelkiismeretesen odafigyelnének egyenként rájuk és megóvnák őket a korai önkizsákmányolástól. A teljesítménykényszer ugyanis egyre több tinédzser kort még el sem érő gyermeknél oda vezet, hogy maradandó sérüléseket szednek össze. Ki számolta össze, hogy például a nálunk oly magas szinten művelt vízilabdázást hány reménység hagyja abba idő előtt a víz nyíró jellegű taposásától túlzottan igénybevett és ezért tönkrement térdízülete miatt? Ezek a túlterheléses sportártalomtól érintett gyermekek már soha életükben nem fognak futkározni, hegyet mászni vagy éppen kerékpározni. Az okok a nem megfelelő edzésterhelés miatt fellépő túledzésben vagy a korábbi sérülések nem elégséges gyógyulásában kereshetők – ezek a disznóságok mind az utánpótlás nevelés menedzsment környezetének róhatók fel.

A teniszben is számtalan, az eredményesség érdekében önkizsákmányolásra is kész gyermek válik ki a versenyistállókból károsult vállízülettel, krepitáló és még annál is rosszabb kopottsági állapotban lévő térdekkel, a csonthártyánál mélyebben felpuhult teniszkönyökkel. Ezek a krónikus sportártalmak mind abból származnak, hogy egy-egy helytelenül végrehajtott ütést a figyelmetlen, vagy csak az eredményességre törő edző rögzülni hagy.

Bizony a sportolásra adott gyermekek egy része, akik gyakran a legnagyobb akarással vetik bele magukat az előrejutásba, és akik kellő sportegészségügyi odafigyelés híján még a jegyzett versenyeredmények elérése előtt önsorsrontó módon elhasználják fizikai adottságaikat. Ők sajnos nem amatőrök lesznek, akik egész későbbi életükben a kirobbanó életöröm megnyilvánulásaként hasznosíthatnák idejében kiépült fizikumukat és elsajátított technikájukat, hanem olyan mozgássérült emberek lesznek, akiket készségesen leszázalékolnának a foglalkozás egészségügy arra hivatott őrei, ha éppen nem tizenévesek volnának. Az ő esetükben sajnos a „kisportolt” jelző nem a testépítésben elért eredményre utal, hanem a hosszú háborúban leharcolt katonák fizikai- és lelkiállapotára emlékeztet. Így aztán azt sem tudjuk, mibe kerül ez az ő elhúzódó nélkülözésük makrogazdasági szinten.

Amatőrök és profik a XXI. században

Ez a régi megkülönböztetés ma már csak megszorításokkal alkalmazható, a való életben sokkal több az átmenet, mint az ideáltípusnak megfelelő élethelyzet. Talán az amatőr pólus az, amely leginkább megmaradt eredeti jelentésében ezen a skálán. Kedvtelésből sportolók szerencsére ma is tömegesen lepik el a pályákat, ösvényeket és vizeket világszerte. Legfeljebb annyi változott, hogy ma már nem ez a mértékadó pólus. Régen ugyanis, a viktoriánus Britanniában majd egészen a múlt század hatvanas éveiig mértékadó körökben, így az olimpiai mozgalomban is az amatőr sportolást tekintették a sport legigazibb megnyilvánulásának, a többit inkább csak (az „alsóbb néposztályokra” jellemző) megélhetési sportolásnak.

Mára alaposan megváltozott a sportképünk: mindenekelőtt a szórakoztatóipari sztárok képére formált nagy versenyzők formálják ma ezt a közképet, ennélfogva a professzionális sportoló számít a sportolónak, akik technikáját, habitusát és mozdulatait az amatőrök mezei hada néhány éves késéssel próbál leutánozni illetve a maga sportgyakorlatában megvalósítani. A legnagyobb változás azonban a két pólus közti átmenetekben található. Viszonylag ritka ugyanis, még a sport és a gazdaság mai összefonódott állapotában sem mindennapos dolog, ha egy sportoló a maga húszas, harmincas éveiben egészében meg tud élni a sportból. A legtöbben elérhetnek ugyan itt ott pénzdíjakat, találnak valakit, aki fedezi költségeiket egy-egy verseny erejéig, de mégis csak részmunkaidőben tudnak sportolni, valami mással is kell foglalkozniuk.

Ezt a jelenséget a „győztes mindent visz” jelenséggel lehet magyarázni: a szórakoztatóipar által lefedett tevékenységkörökben, így mindenekelőtt a popzenében és a versenysport jól közvetíthető részében a sztárok egymaguk annyit keresnek, mint a „futottak még” kategória összevéve. És ezzel nagyjában és egészében visszatértünk a kiindulóponthoz, a viktoriánus Anglia régi gyakorlatához. Azt lehet mondani, hogy a beérkezett profik szűk kasztjának kivételével – és ők is legfeljebb tízegynéhány éven át – manapság mindenki főtevékenysége mellett részidőben sportol csupán. Ez a részidős/főmunkaidős fogalmi megkülönböztetés sokkal teherbíróbb, mint az amatőr/professzionalista megkülönböztetés. Vegyük csak példának a magyar versenysport élet zömét, amely olyan emberekből áll, akik ugyan időnként pénzdíjakhoz jutnak, máskor pedig akár fedezhetik is kiutazásuk és lakhatásuk egynémely elemét, de alapvetően megélhetésüket más forrásból szerzik meg. A legtöbb versenyző ma ezt az életformát éli rövid verseny pályafutása alatt: nem ítélhető tehát meg sem a műkedvelő sem pedig a megélhetési sportember kategóriákban. A teljes mezőnyhöz képest viszonylag kisebb rész az a dédelgetett halmaz – még ha számszerűen nincsenek is kevesen és egynémely populista politikai felhördülés akár még számosnak is találhatja őket – akik felkészítésére semmi sem drága és külföldön készülhetnek fel versenyeikre, mert nálunk nem elég magaslati a levegő, vagy nincs elég hó… A túlnyomó többség egzisztenciájára ez a több forrásból merítés jellemző. Ennek a vizsgált párfogalomnak a teherbíróságára mi sem jobban jellemző, mint hogy az élet sok más területén is jól működik. Például a buszsávok helyes megnevezése vagy definíciója sem az, hogy ott buszok közlekednek. Még csak nem is az, hogy ott javarészt buszok közlekednek, hanem az, hogy ott a hivatásforgalmú közlekedés zajlik, tehát a főmunkaidőben vezető sofőröké a sáv.

A rész(munka)idős sportolókat, műkedvelőket, amatőröket ma jól kiszolgálja a gazdaság, de maga a tevékenység még távolról sem érte el az őt megillető fontossági helyet a mindennapokban. Rengeteg sporttudatos, egészségtudatos ember mozdítja elő az önmagával szemben megfogalmazott céljait a sportoláson keresztül, de ugyanilyen nagy a száma azoknak, akiknek az életébe egyáltalán nem fér bele egyelőre a szabadidős mozgás. Van tehát helye még a promóciónak, felvilágosító munkának, üzleti ösztönzésnek és társadalmi célú reklámnak. Mindenesetre a szabadidős sportra is jellemző az, hogy a cél önmagunk fizikai és mentális korlátainak feszegetése, tágítása.

A sportsiker természetéről

A sportsiker az egészségről szól. A mai versenysport sikerek azonban – sajnálatos módon – egyre kevésbé erről szólnak. Míg a részmunkaidős sportolók saját magukat igyekeznek legyőzni, addig az élsportolók számára ez csak eszköz arra, hogy másokat is legyőzhessenek. Ez az instrumentalizálás, eszközzé tétel pedig, mint minden másban a világon, nem kívánt mellékhatásokkal jár.

A győzelem tehát a versenysportban mindig mások legyőzését jelenti. Ez a versengés, másképpen szólva, az erőszak szublimálásáról szól. Ennek a szublimálásnak, tehát az erőszak átlényegítésének szerepe nagy a sportban mind a sportoló, mind pedig a szurkoló részéről. Ahol az erőszakot nem tudják maradéktalanul ellégiesíteni-átszellemíteni, ahol például "szurkolók" törnek-zúznak, gyűlöletet ontanak, ott valami baj van a kréta körül
.
A (foci)pályák körül dúló erőszakhoz képest kevésbé megbeszélt téma az az erőszak, amelyet önmaguk ellen követnek el a sportolók. Az edzéseket is lehet erőszakosan túlzó eszközökkel művelni. Ez a tinédzser-korban megszerzett krónikus sérülések és a dopping világa. Ez az önkizsákmányoló jellegű erőszak a minőségbiztosítás hiányára vezethető vissza. Mai üzlettudományi ismereteink szerint számos hiányosság a minőségbiztosítás hiányára vezethető vissza a sportban. Tehát önmagában nem a győzelemre törekvés a gond, nem is az elüzletiesedés (akármit jelentsen is ez az agyonhasznált fogalom), hanem a betartandó protokollok hiánya, ami megadná azokat a standardokat, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, a tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak. Ez az üzlettudományi vonatkozás helyénvaló itt, hiszen egyrészt az üzleti világban máshol megszokott méretű ráfordítások és nyereségek keletkeznek a sportban is, másfelől pedig a tisztességtelen eszközökkel folytatott verseny fogalma is értelmezhető itt. Nem elég ugyanis az időt megmérni egy futóteljesítmény összemérhetőségének biztosításához, nem elég arról gondoskodni, hogy egyik esetben se legyen hátszél és mindkét esetben az előírásoknak megfelelő cipő és talaj álljon rendelkezésre. Nem elég, mert a sportbeli minőségnek van egy további eleme is, amelyeket szintén be kell, be kellene vonni a sport boszorkánykonyhájában kifőzött eredmények elérésének kritériumai közé. A dopping ügyében ez a – bizonytalan kimenetelű - harc már nagy erőkkel folyik - a sportoló életmódjáig hatolóan igyekeznek standardizálni a felkészülési időszakot. A sportreménységek sérülései ügyében azonban ez még nem került a figyelem középpontjába, itt egyelőre minden az edző belátására van bízva – a felszínre bukkanó egyéni keservek, panaszos beszámolók alapján attól tartok, hogy ez kevés.

Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletbe tenyerelő módon megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is belenyúlt a (nemzetközi) sportvezetés, ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál illetve az eredmény centrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén „el tud üzletiesedni”: ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek. A közképpel kereskedőknek épp elég bajuk-gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, hogy a pályájukat befejező professzionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is ástunk igazán mélyre, például a tinédzserek krónikus sérüléseihez, vagy éppen oda, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése még mindig – minden reformkísérlet ellenére - a társadalombiztosítási járulékfizetőket terheli.A sportsiker tehát szép dolog, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen áron. És ez nem holmi jámbor óhaj, hanem egy olyan fenyegetés, amely napjaink élő valóságából adódik. A fenyegetés ugyanis olyan oldalról jön, amelyre a sportvilág legkevésbé sem számított: az egészség imázsának oldaláról. Ez az imázs, a sportolás révén elérhető egészség közképe sajnos egyre több sebből vérzik, egyre több ezzel ellentétes tendencia rajzolódik ki világosan. Márpedig addig maradhat meg az élsport jól közvetíthető része a szórakoztatóipar kebelében, amíg ez a közkép eladható marad. Azután, szponzorok és tévéközvetítések híján, soványabb lesz a kenyér, hiszen az olimpiai jövedelmek lecsepegtetése és az állami támogatások együttesen sem tesznek ki annyit, mint amennyihez egy teniszező, egy boxversenyző, egy autóversenyző vagy éppen egy atléta hozzászokott a mai élmezőnyben.

Arra az esetre pedig gondolni sem szeretnék, hogy a közképpel kereskedők szakítanak az egészség mindennapi felfogásával és valami Übermensch-jellegű fizikum népszerűsítésével próbálnák meg a nézőknek eladni a sportot. Vannak már ma is erre utaló jelek, például amikor csak a látványosság kedvéért válik egy sport olimpiai sportággá. Ha a strand-röplabdára, mint olimpiai sportágra gondolunk, akkor logikusan adódik a következtetés, előbb-utóbb meztelenül fognak versenyezni a sportolók – úgy ahogy a régi Görögországban amúgy is tették. Ha pedig valaki mégis azt mérlegelné, érdemes-e ragaszkodni „a talán avítt egészségfelfogáshoz”, annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik – a cirkuszi artisták abszolút sportemberek - az rövid úton oda vezethet, hogy az olimpiai mozgalom ellenőrizhetetlen erők játékszerévé válhat. Így pedig egykönnyen úgy végezheti, ahogyan az időszámításunk szerinti IV. században egyszer már bekövetkezett az antikvitás játékaival: egy morális autoritás egyszerűen betiltja majd egy két évezredre az olimpiát.

2008/01/25

A rendszerváltozás vesztesei - egy új megközelítés




Barátomnak jól megy dolga, saját cége van, amelyik megáll a lábán a mai kiélezett piaci versenyben is. Persze jól ment neki még az ántivilágban is, akkor ugyan csak vezető beosztású alkalmazott volt egy nagy vállalatnál, de nem kellett megvonnia magától akkor sem semmit, amit pénzen venni lehetett. Most mégis vesztesnek érzi magát - egy sajátos szempontból.

Régi témánkról, a korrupcióról beszélgetünk. Rávilágít arra az egyszerű és igaz összefüggésre, hogy a szocializmusban, a hiánygazdaság keretei között mindig a vevő korrumpált. Az autókiutalások sorszámát kezelőktől kezdve a hentesig sokhelyütt vártak csúszópénzt az áruért cserébe. Mai viszonyainkat inkább az jellemzi, akárcsak az egész világon, hogy az eladó töri magát, olykor akciós árengedmények formájában, olykor akár üzletszerzési jutalékok formájában, olykor akár teljesen nyílt vesztegetéssel és más megengedhetetlen eszközökkel is. Barátom ma több jutalékot köhög fel eladóként, mint amennyit régen odacsúsztatni volt képes vevőként.

Az átbillenést rendszerváltásnak hívják. Ugyanakkor maradtak még zárványok, ahol továbbra is - még - a vevő fizet. Ilyen utolsó bugyor az magyar egészségügy.


2007/11/16

Kovács Ágnes ügye

A tényeket immár az egész ország ismeri. Ugyan az emberek már nagyon régen nem a sportoldalon kezdik olvasni az újságokat, hiszen a sport hírei alig különböznek az üzleti világ eseményeitől, de ez a nehezen megítélhető hír mégis mindenkit felrázott. Az ügy középpontjában egy szimpatikus sportoló áll, aki egyébként a hozzá közel állók megítélése szerint nem egészen mentes a sztár-allűröktől sem. Talán éppen ezért lett éppen ő, aki rosszul értelmezett öntudatból elsőnek lépett konfliktusba az új szelek embereivel. Szeretnék rámutatni, hogy ez az eset egy félreismerhetetlen tendenciát rajzol ki.

Mai üzlettudományi ismereteink szerint a doppingot a minőségbiztosítás hiánya okozza a sportban. Nem a győzelemre törekvés, nem a túlzott elüzletiesedés, hanem a betartandó protokollok hiánya, ami megadná azokat a standardokat, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, a tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak.

A nemzetközi olimpiai mozgalom vezetői heroikus erőfeszítésre szánták el magukat. A huszonnegyedik órában teszik ezt, amikor már a lovak is doppingolnak. Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletbe tenyerelő módon megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is belenyúlt a (nemzetközi) sportvezetés, ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál illetve az eredmény centrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén „el tud üzletiesedni”: ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek.

A közképpel kereskedőknek épp elég bajuk-gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, hogy a pályájukat befejező professzionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is ástunk igazán mélyre, például oda, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése még mindig – minden reformkísérlet ellenére - a járulékfizetőket terheli.

A kirajzolódó tendenciát abban látom, hogy míg a nemzetközi sportvezetés a globális sport összérdekét szem előtt tartva elszánta magát a szakításra, és igazán független ellenőrző testületet hozott létre, amely hamar kiépítette a maga ütőképes világhálózatát és megkezdte a sziszifuszi küzdelmet, addig a nemzeti sport-establishment minden országban a visszarendeződésre játszik. Más országokban meglehet jó eséllyel – nekünk azonban Athén után semmi esélyünk nincs a jogi csűrés-csavarásra. Legfeljebb utóvédharcra telhet, a mikromenedzsment nehézségeire hivatkozó szabotálásra.

Közgazdász-körökből mindenestre már elegen szállítják nekik a kifogások értelmezési keretét: olyan ez a mai felbuzdulás, mondják, mint az Avery Brundage NOB-vezér időszaka volt a múlt század hatvanas éveiben, amikor az amatőrizmus „avítt angolszász fantomja” jegyében körömszakadtáig küzdött azért a NOB, hogy kirekesszék a nyíltan hivatásos sportolókat az olimpiáról. És lám, hol van ma már, kérdezik hangsúlyosan, az amatőrizmus e maximája? Ugyanilyen sorsra jut majd ez a mai dopping-ellenes szélmalomharc is, hiszen ugyan kit érdekel majd egy 12 másodperces 100 méteres futás...

A sportorvosok pedig azt suttogják, hogy a mai teljesítmények mellett éppen a testi egyensúly megőrzése érdekében van szükség mesterséges beavatkozásokra... A sportvezetők a mindenkori doppingvétség egyéni és eseti elbírálását szorgalmazzák, hiszen a szövegösszefüggés ismerete nélkül soha nem ítélhető meg a cselekmény. Nem szabad, vetik fel, összehasonlítani egy vízumköteles ország (sic) ellenőrzési rendszerét a szabadon átjárható miénkkel, mert nálunk így nem lehet előre értesülni az ellenőrök érkezéséről…

A megfigyelő nem kíván állást foglalni a vétséggel kapcsolatban – kivált, hogy a sportolónak most már papírja van arról, hogy nem követett el hibát. Egyedül a Roger-Moore-mozzanatról szól ez a hozzászólás, arról, hogy milyen társadalmi kontextusban mer tengelyt akasztani a sportoló és előnyben részesíteni egy kézfogást a kötelességével szemben.

Ezt a csatát nem Magyarországon vívják meg, de itt sem mindegy, hogy a vesztes oldalon végzünk-e majd. Márpedig ha a szakmai közvélekedés megengedi, hogy a sportoló nyűgnek - alkalmanként akár lerázható nyűgnek is - tekintse az ellenőrzést, akkor a szabadidősporthoz is visszacsatolni képes versenysport egésze károsul. Hiszen ez a kívánatos visszacsatolás éppen az egészség közvetítésével valósul meg.

Ha pedig valaki azt mérlegeli, érdemes-e ragaszkodni „a talán avítt egészségfelfogáshoz”, annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik – a cirkuszi artisták abszolút sportemberek! – akkor logikus fejlemény lesz az is, hogy a nagyobb látványosság kedvéért a sportolók meztelenül versenyeznek majd, mint az ókori játékok vége felé. Ekkor pedig – újra a római pápa vagy valaki más – egyhamar betiltják majd másfél évezredre megint az olimpiát, csakúgy mint régen.