A legjobb munkaerő is elbitangol, ha nem néznek rá

Sporttársam testnevelő tanár, közelről figyelemmel kíséri az élsport rezdüléseit. Az érdekesebb fejleményeket két szusszanás közben elmeséli nekem is. Most Roger Federer esetét taglalja, aki bár nagy és szimpatikus teniszező, de tanulságosan csapnivaló munkaadó.
Federer nem alkalmaz edzőt. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülne a versenyekre, ne teniszezne naponta. Partnerei vannak (gondolom minden napra más :-) de edzője abban a hagyományos értelemben nincsen, hogy valaki irányíthatná őt, kézbe vehetné a felkészülését vagy tükröt tartana elé a pillanatnyi teljesítményéről. Arra sincs szüksége, hogy meccs közben összeakassza a tekintetét egy szakemberrel, aki szemvillanással biztatná, orientálná őt.
Egy ausztrál szaktekintélyt mégis évek óta alkalmaz a világelső - különös munkaköri leírással. Az "edző" feladata abban áll, hogy nézze meg neki minden mérkőzését. No nem kell jelen lennie, tökéletesen elég, ha televízión követi az összecsapásokat, úgyis közvetíti minden tévé minden meccsét.
Ha pedig Roger számára a meccset követő önreflexió során valami tisztázatlan kérdés marad, akkor kerülhet majd rá a sor, hogy megbeszéljék a dolgot. A feladat tehát nem abban áll a tanácsadó számára, hogy erőt merítsenek belőle, még csak nem is abban, hogy az esetleg önemésztő tépelődésekből kiemelje a versenyzőt, még kevésbé abban, hogy holtpontok leküzdésében adjon tanácsot - egyáltalán ne adjon semmiféle tanácsot. Csak észrevételt, azt is, csak ha kérdik. Egy-egy észrevétel, mi miért alakult úgy, kétségtelenül rávilágíthat rejtett összefüggésekre, amit csak a legjobbak ismernek. Hol került először homokszem a gépezetbe? Melyik első szervát ütötte meg túl erősen, szétzilálva ezzel a saját játékát, kezének érzékenységét? Stb, stb.

Nos Roger évekig nem kérdezett semmit, csak menedzserén keresztül utalta havonta a megállapodott vaskos summát. Hosszú évek óta van már az élvonalban ez a még mindig szemtelenül fiatal versenyző, de soha nem hívta fel "edzőjét", soha nem tartott igényt véleményére. Egészen a legutóbbi alkalomig, amikor telefonált neki és kérdezett valamit. Az ausztrál azonban szárazon csak annyit válaszolt neki: sajnos éppen nem látta a szóban forgó mérkőzést...

Szerencsejáték mint állami monopólium

Magyarországon 1957 óta van lottó, a dátum egyáltalán nem véletlen: még az akasztások idején ez volt a későbbi kádári kompromisszumok beharangozója. A szerencsejáték a maga óriásnyereményeivel az a műfaj, amely a társadalmi egyenlőség elvét a legnyilvánvalóbban megsérti. Ezért az a társadalmi berendezkedés, amely komolyan vette ezt az elvet - ma már Amerikában is repedezik a szerencsjátékoktól való ózkodás - valláserkölcsi vagy ideológiai okokból tiltotta. Mivel az egyenlőség elvének helyére ma az esélyek egyenlősége lépett, a szerencsejátékok ma a mindennapi élet részei. A régi tiltás olyannyira feledésbe ment, hogy ma még hirdetni is szabad szerencsejátékokat, pedig a szintén szenvedélybetegséggel határos dohányzásról már régen nem lehet szabadon kommunikálni.

Fortuna asszony vállalkozói kamarát is alkotnak. Az ötven céget tömörítő Európai Lottózók egyesített évi bevétele eléri a 25 milliárd eurót. Szemben a magántársaságokkal ők "ügyekbe" forgatják vissza a pénzüket, úgy mint oktatás, kultúra, sport. (Mondanom sem kell, Magyarországon nem az első kettő szféra kap belőle). Pedig nálunk van sportfogadás is. Németországban például nincsen, mert ott tudják, hogy nem bölcs dolog tovább emelni a tétet a focimeccsek amúgy is kétes kimenetelével kapcsolatban a rendre felbukó csúszópénzeken túlmenőleg.

Sok európai országban, így nálunk is, a játékosok megkopasztása, még internetes fogadások korában is, egyelőre állami monopólium. De nem sokáig,hamarosan üthet az óra a magyar állam monopóliuma fölött. Három évvel ezelőtt az úgynevezett Gambelli-ügyben az Európai Bíróság elmarasztalta Olaszországot, mivel akadályozni kívánta a határokon átívelő fogadást. A taláros testület szerint egy tagállam nem korlátozhatja a játéküzletet a közrend fenntartására történő hivatkozással, miközben maga bátorítja ezt a tevékenységet az államkincstár bevételeinek növelése céljából. Nem sokkal ezután a Bizottság előterjesztette a szolgáltatási irányelvre vonatkozó híres és előremutató javaslatát (a "származási ország" fogalmának bevezetésével ez olyannyira előremutató lett, hogy nem egykönnyen lesz belőle valami is), amely magában foglalta a szerencsejátékokat is a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvének értelmében.

Ha a nemzeti szerencsepiacok jobban megnyílnának, akkor persze a különböző nemzeti szabályok még sok koordinációs feladatot okoznának (országonként változó például, hogy hány éves kortól űzhet valaki szerencsejátékot). Az igazi gond azonban, véleményem szerint, másutt keresendő. Rengeteg magáncég, köztük a legnagyobbak, így a nálunk oligopóliummal felruházott kereskedelmi televíziók is, rejtett szerencsejátékokat űznek az emeltdíjas betelefonálós nyereményjátékaikkal. A meglovagolt kiskapu a ? tudásalapú ? játék. Hiába, a tudásalapú társadalomban ez előtt a varázsszó előtt minden hatóságnak meg kell hajolnia.

On y soit qui mal, il pense

Szombat este évadnyitó bál egy dunaparti szállodában - ez a vállalkozói szféra bálja. Dől a száraz jó pezsgő, vágni lehet a szivarfüstöt, jó kaja és jó zene. A meghívóban megkívánt estélyi ruhát a legelfoglaltabb urak nem tudják tartani, ők egyenesen a munkából érkeznek. A negyvenes-ötvenes évjárat van jelen, táncolnak és vidáman barátkoznak egymással.
És gyűjtenek is jótékonysági céllal. Az idei kedvezményezett a Vakok Intézete, egy állami fenntartású intézet, amely azért elfogad - már hogyne fogadna - magán adományokat. A gyűjtés célja az intézet rezsiköltségeihez hozzájárulás. Az a rossz, aki rosszra gondol - világításra például nem kell sokat költeni.

Mégegyszer az "egyszázalékról" - a maradék teendők

Az egyszázalékos felajánlások körül hullámzó viták a Nemzeti Civil Alap közelmúltbeli megszületésével megszűntek. Úgy tűnik, az Alap létrejöttével helyes válasz született, az állami költségvetés a maga eszközeivel kipótolja az ún. "beragadt" adófelajánlásokat. Koncepcióm szerint azonban nem így áll a helyzet, mert maradt még egy elvarratlan szál.

A kipótlás ugyan fontos dolog, abszolút megőrzendő vívmány és ma már olyannyira beépült a civilvilágba, hogy a minden jel szerint képes lesz kiállni a küszöbönálló nagy költségvetési megszorításokat is. Ám éppen a kiinduló problémát nem oldotta meg: továbbra sem emelkedik a felajánlás lehetőségével élni kívánó adózók száma, és ezzel a beragadt pénz nagysága. Érdemes tehát visszatérnünk az eredeti nemes célhoz, hiszen nem Istentől való adottság az, hogy az adózók egyelőre még mindig kevéssé élnek a felajánlás lehetőségével. Ennek ugyanis megvannak a maga szerkezeti okai.

A személyi jövedelemadó egy százalékát immár hosszabb ideje felajánlhatják az adózók olyan nonprofit szervezetek számára, amelyek küldetésével azonosulni tudnak. Egész Közép-Kelet Európában tanulmányozzák ezt a magyar módszert, sok országban meg is lépték már ezt a nagyhatású politikai gesztust a civil társadalom felé. Ez a forrás nagyon fontos a civil világ számára, gyakorlati haszna - ma már jól látszik - szinte felbecsülhetetlen. A 4,5 millió adózóból azonban - minden mozgósítás ellenére - mindmáig rendre kevesebb, mint 1,5 millióan élnek ezzel a lehetőséggel.
Lehetne azonban minden különösebb marketing nélkül, merőben civil eszközök igénybevételével a jelenleginél sokkal jobban mobilizálni az adózókat.

A mobilizálásra eddig két össztársadalmi válasz született. egyfelől minden télutón a nonprofit marketing sok elemét felvonultató reklámhadjárat folyik az adózók megnyeréséért az ambiciózusabb civilszervezetek megbízásából. Másfelől pedig megszületett a Nemzeti Civil Alapprogram gondolata, ennek keretében a kormány egy forrásautomatizmust vállal - kiegészíti a felajánlott adóforintokat. Ezek a megoldások releváns és előremutató válaszok, de nem nyújtanak kiutat az alapproblémából, nevezetesen a lakossági felajánlás szűkre szabottságából.
Eddig senki nem gondolt a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldásra: ne az APEH-re bízzuk a felajánlások célbajuttatását, hanem egy arra vállalkozó, közbeszerzési eljárás keretében kiválasztott nonprofit szervezetre! Az ún. programprivatizáció tapasztalataira építő kutatási hipotézisem szerint ugyanis itt rejlik e makacs korlátozottság gyökere!

Az APEH köztisztviselői karának ugyanis, enyhén szólva, nem igazán fontos az a néhány ezer forint, amelynek túlszabályozott célbajuttatásával megbízták őket. Ezt az etatista-közigazgatási beidegződéseinkből eredő balfogást programprivatizációval lehet kiigazítani, úgy hogy közbeszerzési eljárást hirdetünk az adóforintok idevágó részének menedzselésére. A leendő nyertes számára meg kell szabni, hogy járjon utána minden egyes - akár csak utalásszerűen megfogalmazott - adófelajánlásnak is. Ez az ugyanis, amit az APEH ma nem tesz meg, helyette megkövetel egy technikai számot, amely az adószámnak felel meg, és ezzel irreális erőfeszítésre kényszeríti a felajánlást tenni kívánó állampolgárt.

A nyertes szervezettől tehát meg kell követelni, hogy akár reszketeg betűkkel és akár csak hozzávetőleges megnevezéssel körülírt civilszervezeteket is igyekezzen azonosítani! Ezzel az aprómunkás eljárással hatásosan tehermentesíthetjük az adóívét amúgy is fáradsággal kitöltő állampolgárt - és ebben a "mikromenedzsment deficitben" rejlik a "beragadás" gyökere.

A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan, erre a célra szakosodott nonprofit szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától leginkább független civil megoldása. Azzal, hogy ez az itt kidolgozandó megoldás elválasztja az adóforintok célbajuttatását az adóbevallás feszültségétől, várhatóan nagymértékben megnövelni képes az adóforintjaikról rendelkezni kívánó állampolgárok számát. A kutatásban javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban működő nonprofit szervezetek számát!

A várható eredmény az lehet, hogy az APEH helyett egy olyan szervezet vállalja majd az egyszázalékos kampány évenkénti lebonyolítását, amely nem riad vissza attól, hogy megbízható és utólag verifikálható módon "kitalálja" az adózók gyakran pontatlanul, civil módra megfogalmazott szándékát. Míg az APEH szükségképpen az adózás merev szabályait igyekszik érvényesíteni a jelenlegi lebonyolításban, addig a nyertes szervezet elvégzi majd azt a menedzsment aprómunkát, hogy technikai szám/adószám megadása nélkül megnevezett civileket is egyértelműen beazonosít és ezzel akár csak körülbelüli pontossággal megadott kedvezményezettek számára is eljuttatja a felajánlott pénzt. A technikai szám nélkül is beazonosított és verifikált kedvezményezetek jogosultságát továbbra is az adóhatóság ellenőrzi majd és ezt követően lehet utalni az adóforintokat.

Ez az eljárás lehet a bennragadt adóforintok mobilizálásának politikától és államigazgatástól leginkább független civil megoldása. A javasolt módon a jelenleg mintegy húszezer kedvezményezett szervezet számát évről évre emelni lehet mindaddig, amíg meg nem közelíti a hazánkban aktívan működő nonprofit szervezetek számát! Ez a koncepció tehát visszatér az eredeti kérdésfeltevéshez és azon a ponton igyekszik előrelépni, ahol máig szorít a cipő: az államháztartás szigorú szabályainak tiszteletbentartása mellett megkönnyíti az egyszázalékos adófelajánlások célbajuttatását. Ezzel egyébként jó példa kezdődhetne a sok más területen is kiírható állami programprivatizációra, amely jól illik a takarékosabb állam kirajzolódó trendjébe.

Vállalati humor

Lezárult végre vesszőfutásom és helyreállt a megszokott világrend.

Az előzmények - amint ezt a (viszonylag) friss élmények megjelenítésére szolgáló SIDEBLOG sávban a blog baloldalán annak idején olvasni lehetett, abban állnak, hogy telefonszolgáltatóm SMS-ben értesített, hogy a WAP dimenzióban új csomagba tett engem. A csomag neve Mobil Data Start olyannyira semmitmondó, hogy fogalmam sem volt róla, mi mennyi és mit érint.

Ezért visszafogottan gunyoros levelet irtam, amelyben ? nem titkolván hogy rosszat sejtek - kértem őket, hogy definiálnák rendesen, mi történik és mi mennyivel lesz sokkal drágább. Bizony a Pannon megbüntetett ezért, válasz helyett lekapcsoltak a GPRS WAP szolgáltatásról.

Szaladgáljak csak, ha visszasírom ? no nem a régit, mert arról nem lehet szó ? hanem az ő ajánlatukat. Online és telefonon keresztül ez az ügy gyakorlatilag nem intézhető el, az ember teste kell nekik...Eltelt öt hét, végre megoldódott az úgy és ismét telefonról menedzselhető ez a blog. A legelszántabb olvasóimmal - egyben hallgatóimmal is - egyben közlöm, hogy az Amazon.com oldalain is elindítottam egy blogot, amely az ott megjelent könyvem utómunkálatairól (az ingyenesség üzleti modelljeiről) és az engem most foglalkoztató szakkérdésekről, mindenekelőtt az úgynevezett "attention economy" kérdéseiről szól.

A mellékelt képanyag a Palermói múzeum anyagából Héraklészt mutatja, amint üstökön ragad egy amazont. Ezt a hozzáállást ma is csak javasolni lehet, akárcsak az alkalmanként felbukkanó hasonló "vállalati humor" kipellengérezését.

Nők és férfiak

Szállodai reggeli, hosszú sorokban kigyózik a nemzetközi vendégsereg az asztalok közt. A hölgyvendégek külsőre észrevehetően homogén benyomást tesznek: javarészt szőke árnyalatúak korra és nemzetiségre tekintet nélkül. Ruházatukban is csak annyi a megkülönböztető jelleg, hogy minél idősebb egy hölgy, annál szinesebb, tarkább textilt ölt.

A nemzeti jelleg manapság inkább a férfiakról olvasható le. Köpcösek vagy szikárak, hasas sörivók vagy borvirágos arcúak: velük érdemes tippelni, ők még kevésbé európaiak.

Civilekből félállamiak

Az egyházak után most a polgárőrséget emelné ki a független nonprofit szervezetek közül egy törvényjavaslat.
Közalkalmazotti státuszt ugyan nem kínálnak nekik, ez egyelőre a papságnak sem jár, de közfeladatot ellátó személyekként marad a büntetőjogi védelmük és rendszeres állami támogatásban részesülnek majd. Mind a 75 000 ember.
Ebből az előterjesztésből kiolvasható, hogy még mindig minden társadalmi problémára az államszervezeten belül keressük a választ.
Ami pedig kivülreked a közalkalmazotti körön, arra kezd kirajzolódni ez a neokorporativnak tekinthető új, félállami-kváziönkéntes periféria. Ezen a hatalomvédte bensőség e körén kivül jönnek a közhasznúnek elismert nonprofitok (értsd: állami feladatokat átvállaló civilek). A közhasznúság e felfogása mélyen államias gondolkodást takar. Valójában minden civilszervezet közhasznú, legfeljebb a társadalmi elismertségükben lehetne különbséget találni - de erre más kritériumok irányadók!
Még kijjebb már csak az igazi magános civilek fagyoskodnak.
A közfeladatoknak fétise alakult ki nálunk. Közszolgálat és közérdek - senki soha nem leplezi le az e terminusok nevében elkövetett visszaéléseket! Visszaélésnek tekintem a mindenkori adóbevételen lényegesen túlterjeszkedő állami szerepvállalást, amikor az állam magához ragadja a magánkezdeményezést, amikor elszivja a forrásokat a magánszektor elől. A független magánjogi civilszervezetek elől is.
Ha nem állnánk az euro bevezetése előtt, akkor végképp reménytelen lenne ez a "kultúrharc".