Mai üzlettudományi ismereteink szerint a doppingot a minőségbiztosítás hiánya okozza a sportban. Nem a győzelemre törekvés, nem a túlzott elüzletiesedés, hanem a betartandó protokollok hiánya, ami megadná azokat a standardokat, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, a tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak.
A nemzetközi olimpiai mozgalom vezetői heroikus erőfeszítésre szánták el magukat. A huszonnegyedik órában teszik ezt, amikor már a lovak is doppingolnak. Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletbe tenyerelő módon megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is belenyúlt a (nemzetközi) sportvezetés, ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál illetve az eredmény centrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén „el tud üzletiesedni”: ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek.
A közképpel kereskedőknek épp elég bajuk-gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, hogy a pályájukat befejező professzionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is ástunk igazán mélyre, például oda, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése még mindig – minden reformkísérlet ellenére - a járulékfizetőket terheli.
A kirajzolódó tendenciát abban látom, hogy míg a nemzetközi sportvezetés a globális sport összérdekét szem előtt tartva elszánta magát a szakításra, és igazán független ellenőrző testületet hozott létre, amely hamar kiépítette a maga ütőképes világhálózatát és megkezdte a sziszifuszi küzdelmet, addig a nemzeti sport-establishment minden országban a visszarendeződésre játszik. Más országokban meglehet jó eséllyel – nekünk azonban Athén után semmi esélyünk nincs a jogi csűrés-csavarásra. Legfeljebb utóvédharcra telhet, a mikromenedzsment nehézségeire hivatkozó szabotálásra.
Közgazdász-körökből mindenestre már elegen szállítják nekik a kifogások értelmezési keretét: olyan ez a mai felbuzdulás, mondják, mint az Avery Brundage NOB-vezér időszaka volt a múlt század hatvanas éveiben, amikor az amatőrizmus „avítt angolszász fantomja” jegyében körömszakadtáig küzdött azért a NOB, hogy kirekesszék a nyíltan hivatásos sportolókat az olimpiáról. És lám, hol van ma már, kérdezik hangsúlyosan, az amatőrizmus e maximája? Ugyanilyen sorsra jut majd ez a mai dopping-ellenes szélmalomharc is, hiszen ugyan kit érdekel majd egy 12 másodperces 100 méteres futás...
A sportorvosok pedig azt suttogják, hogy a mai teljesítmények mellett éppen a testi egyensúly megőrzése érdekében van szükség mesterséges beavatkozásokra... A sportvezetők a mindenkori doppingvétség egyéni és eseti elbírálását szorgalmazzák, hiszen a szövegösszefüggés ismerete nélkül soha nem ítélhető meg a cselekmény. Nem szabad, vetik fel, összehasonlítani egy vízumköteles ország (sic) ellenőrzési rendszerét a szabadon átjárható miénkkel, mert nálunk így nem lehet előre értesülni az ellenőrök érkezéséről…
A megfigyelő nem kíván állást foglalni a vétséggel kapcsolatban – kivált, hogy a sportolónak most már papírja van arról, hogy nem követett el hibát. Egyedül a Roger-Moore-mozzanatról szól ez a hozzászólás, arról, hogy milyen társadalmi kontextusban mer tengelyt akasztani a sportoló és előnyben részesíteni egy kézfogást a kötelességével szemben.
Ezt a csatát nem Magyarországon vívják meg, de itt sem mindegy, hogy a vesztes oldalon végzünk-e majd. Márpedig ha a szakmai közvélekedés megengedi, hogy a sportoló nyűgnek - alkalmanként akár lerázható nyűgnek is - tekintse az ellenőrzést, akkor a szabadidősporthoz is visszacsatolni képes versenysport egésze károsul. Hiszen ez a kívánatos visszacsatolás éppen az egészség közvetítésével valósul meg.
Ha pedig valaki azt mérlegeli, érdemes-e ragaszkodni „a talán avítt egészségfelfogáshoz”, annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik – a cirkuszi artisták abszolút sportemberek! – akkor logikus fejlemény lesz az is, hogy a nagyobb látványosság kedvéért a sportolók meztelenül versenyeznek majd, mint az ókori játékok vége felé. Ekkor pedig – újra a római pápa vagy valaki más – egyhamar betiltják majd másfél évezredre megint az olimpiát, csakúgy mint régen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése