Villanykörték

A lámpaégő gyártók (hárman vannak ilyenek Magyarországon) az utóbbi évtized húsbavágó drágulásai mellett sub rosa (csendben) áttértek egy olyan gyakorlatra, hogy a lámpatestekel, beépített bútorokkal és csillárokkal szállított égőik szándékoltan gagyik. Átmentek a gyári minőségellenőrzésen – ilyen kamunak szánják őket. Égnek néhány napig, majd az eladótéri-bemutatótermi használatra megtervezett élettartamuk lejártával, az otthoni folyamatos üzemben gyorsan elhasználódva újért kiáltanak. A lakosságot azonban reklámkampánnyal vagy más eszközökkel nem készítették fel erre a váltásra. 

Talán nem túlzás, ha rámutatok: a magyar liberális párt mizériáját (és vele egyetemben sokak csalódását a kapitalizmusban) nem utolsó sorban az okozza, hogy ez a piaci magatartás lehetséges.

Ócskapiacokon gyakran látni árusokat, akik kiégett villanykörtét adnak el. Vevő akad rá bőven. Itt nincs megtévesztés, mindkét fél tisztában van vele, mi az adásvétel tárgya, az ár is arányosan alacsony. A kiégett lámpák nem elhanyagolható használati értéke abban áll, hogy hipp-hopp átcserélhetők egy suttyomban kicsavart, üzemelő égő helyére akárhol.

Középosztály - ami alatta és felette van

Különös kontrasztok vannak a XII. kerületben néhány méterre egymástól. A Lóránt utca 15. alatt épült egy impozáns kastély olyan kerítéssel, amelyből a középosztály házat épít. A kerítés két végénél önkényesen telepített fekvőrendőrök védik a ház lakójának nyugalmát, amit csak a dühöngő autósok szitkai szakítanak meg, hiszen a kötelezően felállítandó tábla egyik irányból sem hívja fel a figyelmet a zökkenőkre.

A szomszédos telken azonban – akármilyen értékes telekről van is szó - diákotthon van. Egy utcával odébb pedig, a Tündér utcában hajléktalanszálló is van. Egy utcával lejjebb továbbá a hazai szürkegazdaság egyik zászlóshajójának, az autóbontóknak terepével találkozunk.

Ez a Kakukk út kontrasztos élőhelye a budai hegyvidéknek: a páratlan oldal lakóparkja sok méterrel magasabban az utca szintje felett helyezkedik el. A páros alsóoldal viszont a közép-Kádár korszak jellegzetes (vagy inkább jellegtelen) társasházait sorjázza. Az utca utolsó, zsákutcás harmada sajnos telebetonozott, közterületen mindössze egyetlen fa áll (sic), a 24 szám előtt. Magán az utcán pedig – kihasználva az átmenő forgalom hiányát - egy különös „magamutogató” (telephely nélküli) vállalkozás vert gyökeret. A szemétszállító járműve az utca végében immár nem tud megfordulni, csak tolatva visszamenni, annyi a „szétdobott” roncs, rendszámok cseréjével felszínen tartott undorító állapotú kasztni, leszázalékoltan örökparkoló tragacs. E látványszennyezett utcarészlet jelenleg számos, az aszfalton ügyködő autószerelőt tart el. Két bérelt garázs, és ismeretlen számú pincebérlemény rejti a tűzveszélyes műanyag alkatrészeket, autógumikat, lefejtett karosszéria-elemeket. Mivel a bérlemények dugig teltek, az „ügyfélfogadás” a (zsák)utca utolsó harmadában az úttesten folyik. Azt, hogy e rozsdatemetőben hol eresztik le a fáradt olajat és hol könnyítenek magukon, az olvasó képzelőerejére bízom. Manapság a tisztességes családi műhelyekre is nehezebb idők járnak, a közigazgatás érezteti velük, hogy egyáltalán nem csendes lakókörnyezetben van a helyük. Az itt leírt szabadtéri buherálás azonban, amely mint a legősibb mesterség „virtuális” telephelyen: a széles nyilvánosság szemét szúrva és a közegészségügynek fittet hányva folyik, már végképp nem lakókörnyezetbe, inkább a harmadik világba illik.

A „post-adolescens életmód”

Ez a felnőtté válás elfogadott mintáinak generációs szintű megváltozását jelenti, az úgynevezett non-szekvenciális életmód modell eluralkodását. Ezen az új, a hagyományos érési sorrendet sokban mellőző életstíluson azt értjük, hogy a gyermekkor maguk mögött hagyása, a társadalmi adaptáció, a korábbi évszázadokban oly sok problémát felvető serdülőkor átugrása és ezzel az ifjúkorba lépés 12 év körül kezdődik és ez a szülőkről való leválási folyamat gyakorlatilag nem fejeződik be minden dimenziójában negyven éves kor előtt. Ezek a dimenziók: lakóhely; munkahely, szakmai önazonosság; fizikai állapot, családalapítás.

A felnőtté és minden vonatkozásban önállóvá válással viszont egyből megkezdődik a középkorúság státusza is, amely a mai munkaerőpiacon immár leszálló ágnak számít, mert a mértékadó kultúra ez az évtizedekre elnyújtott post-adolescens módi lett. Ez a késleltetett felnőtté válás vagyis a tartós kapcsolatokra törekvő "megállapodottság" teljes hiánya megmutatkozik mind a munkavállalás úgynevezett sebezhető formáinak terjedésében; a média- és hírfogyasztás jellegzetes változásaiban, amelyben egyre inkább a kapcsolati háló veszi át a média szerepét; az életre szóló tanulás illuzórikusságaiban; a szabadidő eltöltésének gyakran extrém mintáiban; mind pedig a családalapítás illetve a családmodell változásaiban.

Tehát azok a munkavállalók, akik addig az ifjúkor jellegzetes hozzáállásával húszas és harmincas éveik során csak bele-bele haraptak a munkalehetőségekbe, nyelvi és más továbbképzési formákba, és űzték a keresés/tanulás valamely egyvelegét, azok a ami társadalomszerkezeti adottságok között egyre gyengébb esélyeket tudhatnak magukénak. Ha "nem csinálták meg magukat", vagy ami ugyanaz: nem találták meg a maguk szakmai önazonosságát, hanem gyakori váltásokkal csak sodródnak a munkaerőpiacon, akkor az ifjúkor elhagyásával elhelyezkedési esélyeik tekintetében azonnal hátrányos helyzetben találják magukat.

Laikusok

Most volt a Petőfi Sándor által is megénekelt győri csata kétszázadik évfordulója. Ennek alkalmából Győrben hagyományőrző huszárok vonultak fel és emlékeztek meg a "nagy futásról". Napóleon gárdistáival szemben ugyanis az utolsó nemesi felkelés csapatai hamar visszavonulót fújtak. A csata nem lehetett jelentéktelen, hiszen a párizsi Diadalívre is felkerült Raab neve. Az, hogy Győrnek a német nevét használják, ne bántson senkit sem, hiszen a Rába folyó nevében mi is ezt használjuk mindmáig.

Mint ismeretes, a középkoron keresztül a nemesi kiváltságok egyik legitimációja, mindenki által elfogadható indoka az volt, hogy veszély esetén ők hadba vonulnak saját felszerelésükkel. A magyar haderő hagyományosan három alapelemből tevődött össze: a főurak és főpapok bandériumaiból, a nemesi felkelésből és a telekkatonaság intézményének keretében hadra kelt jobbágyokból. A nemesi birtokhoz eleitől fogva hozzáfüződött a honvédelmi kötelezettség. Régen, ha a haza veszélyben volt, a véres kard szertehordozására indultak a nemesek a hadba; első királyaink alatt még a régi törzs-zászló alá gyülve, később már egyik-másik főtiszt zászlója alá, rendszerint az országgyülés rendeletére. A nemesi felkelésről Wikipédia-cikk is rendelkezésre áll: ez azt írja, hogy betegek, öregek, több kiskoru gyermekkel birók, egyetlen fiak, egyháziak, köztisztviselők, tanárok, orvosok, sebészek, özvegyek, kiskoru árvák s a rendes katonák nem tartoztak fölkelni.

A győriek ma úgy tudják, akkor is medárdos volt az időjárás, csakúgy mint idén 2009 tavaszán. Csak azért irom körül ilyen pontoskodóan a dátumot, mert tudni való, hogy az idei évet – medárdos esőzés ide vagy oda – már aszályosnak nyilvánította a minisztérium, megnyitva ezzel az adófizetők pénztárcáját a gazdák előtt.

Akkor 1809-ben mindenesetre annyi eső esett, hogy a magyar lovasság számára – a nagy elődök után megannyi "korcs szibarita váz" – gondot okozott egy megáradt patak átszelése. Gondot okozott, ez csatában annyit tesz, hogy tömörülés támadott, amelyet a francia tűzérség kihasznált és odapörkölt nekünk. Ezután a veszteség után harsant fel az osztrák császári hadvezetés visszavonulást előíró kürtjele.

Hallgatóimnak, amikor az önkéntességet, az amatőrizmust és a laicitást hasonlítom össze, gyakran gondot okoz ez az utóbbi fogalom. Az önkénteseket (szemben a fizetett munkaerővel) mindenki ismeri, akárcsak az amatőröket (szemben a profikkal), de a laikusok részvételét valamiben eddig mindig csak a papok és hívők kevéssé érdekfeszítő példáján magyaráztam el. Ezentúl itt van számomra ez a nemesi felkelés, amely a laikusok általi hadviselés mindenki által azonnal megérthető történelmi példája.

Utóhang az európai parlamenti választásokhoz és a pártprogramok népi értelmezéséhez

A nemzeti oldal előretörése kapcsán pókhálós barátném így sóhajt fel: "magyar asszonyba magyar férfit!"

Generációs szakadék

Kolléganőm említi – hangjában enyhe felháborodással – hogy eladósorban lévő lányával és férjével egyetemben temetésen voltak a minap és képzeljem mi történt. Legott, még aznap délután a szomorú szertartást celebráló szakembergárda egyik ifjú tagja, aki a liturgikus énekszolgáltatásért volt felelős, azon frissiben, az elhalt rokon leszármazási vonalából feltételezhető névazonosságra támaszkodva, „rákeresett” a lányára a népszerű hazai közösségi portálon (ahova ugye könnyű felkerülni, de adott esetben nem olyan könnyű lekerülni róla).

A szóhasználat, amely az igen szerteágazó és virágzó hazai magándetektív világból szivárgott át a köznyelvbe, arra utal, hogy a mamát – aki ugye a lassan végző egyetemistát széltől is óvja - őszintén meglepte ez a fiú részéről ártatlan gesztus. A célszemély természetesen közömbös elégedettséggel fogadta a tényt és a mama által zaklatásnak tűnő szemérmetlen kezdeményezést nem értékelte közeledésként, még a kísérő rövid üzenetet sem.

Ennek kapcsán elgondolkoztunk azon, hogy egy évtizeddel ezelőtt még titkosszolgálati eszközökkel végrehajtható, bírói engedélyhez kötött (hazai közállapotaink ismeretében reálisan inkább rendőri vezetői engedélyhez kötött) környezettanulmány kellett ahhoz, ami adat (illetők fotója, kapcsolati hálója, érdeklődési köre, kedvelt tartózkodási és feltalálási helye, stb.) ma néhány kattintással mindenki rendelkezésére áll. Bizony bizony, a világ nem dőlt össze ettől az információszabadságtól. Mi több, ma már ott tartunk, hogy amire nem lehet rákeresni, az nem is létezik – legalábbis nem látható. Az ilyen spekulációkat régen ontológiának nevezték és filozófusok "rendszerének" volt a része. Ma pedig netpolgári énünk természetes közege.

Telefonvonalam - adieu!

Megszüntettem a vonalas telefonvonalat a lakásban. Ez nem volt könnyű elhatározás, már hónapok óta érlelődött bennem, de sehogy sem tudtam rávenni magam. Erősen él még az emlék bennem, milyen nagy dolog volt a hetvenes években telefont kapni és mennyire örültem neki, amikor a Posta befogadta a kérelmet (az egyik kérdés az volt, végzek-e társadalmi munkát?) és később szinte hitetlenkedve fogadtam a hírt arról, hogy hamarosan – két röpke év múltán – fel is szerelnek egy ikerállomást.

De ma már egy-két idős hölgyrokon kivételével senki nem keresett ezen a számon, és én sem kezdeményeztem rajta hívásokat. Csak az internet jött telefonvonalon és a csupasz internetre váltásra távolról sem éreztem elég késztetést. A lökést az adta meg, hogy az internet szolgáltató 20 százalékos áremelésre szánta el magát. A kezdőlökéstől azonban négy hónap telt el addig, amíg tényleg le tudtam mondani a vonalas telefonról.

Az első menetet az internet szolgáltató nyerte meg: hiába adatott meg Magyarországon a szünetmentes szolgáltató váltás jogszabályi lehetősége, a szolnoki székhelyű társaság, amely nem tart fenn ügyfélszolgálatot a fővárosban (másutt sem) és csak online érintkezik az ügyfelekkel, neme engedett el engem. Arra hivatkozott – ez hat hét alatt derült ki – hogy a jogszabály apró betűs részében az áll, hogy a „szereld magad” csomagosokra (értsd saját modemmel internetezőkre, tehát a többségre) nem vonatkozik a szabadelvű gazdaságpolitika e vívmánya.

A szabadságot számomra a mobil internet hozta el. Le tudtam mondani a DSL-t (december közepén ajánlott levélben, de azért januárban is fizetnem kell még), a nemrégiben rámkényszerített ár 60 százalékáért hip-hopp megvettem a korlátlan adatforgalmat engedélyező új mobil SIM kártyát és azóta élvezem a korlátlan mobilitás örömeit. A sebességet illetően kicsit lejjebb kellett adnom a megszokott színvonalból, de a YouTube videói így is élvezhető minőségben töltődnek le, nem szólva az online rádiókról is. Csak arra kell vigyáznom, nehogy külföldre tévedjek (ezzel egyenértékű, ha a határhoz közel a rendszere ráállna egy külföldi mobilszolgáltató jelére) vagy nehogy eleget tegyek egy torrent-szerver csábításának.    

Egy kérdés azért nyitva marad: mobil internet előfizetésem birtokában miért számláz továbbra is a mobilszolgáltató horrorárat akkor, ha nem a számítógépemről, hanem a mobiltelefonomról érem el ugyanazt az internetet?