Amos Oz: Tel-iláni történetek - recenzió

Amos Oz sok nagydíj birtokosa és további irodalmi kitüntetések várományosa, örökös díszvendég, sivatagi kistelepülés lakója, egykori tolsztojánus földművelő-kibucnyik, nyelvújító és békeaktivista aki, ha kell azért fegyvert is fog az életért.

Ez a novella- és kisregényfüzér, amelyeket a fiktív falusi helyszín (a Manassé hegységbeli Tel-Ilán) azonossága fog csokorba, a hétköznapiság apoteózisa, ám mindig perspektívával, kontextussal, és sok-sok hasonlattal meg részletező leírással, amely nem teszi lehetővé a gyors olvasást, hanem el-elgondolkoztat. Így a legtalálóbb leírások között még önismétlésekre is bukkanhatunk. Akár életképekként is tekinthetjük őket az izraeli átlagpolgár hétköznapi életéről, amelyben gyakran keveredik egy szerény igényesség a már szinte értelmiségi színvonalassággal, illetve valamely a háttérben leselkedő, közbeszóló érdes realitással. Ezeket az önmagukban is értékelhető körképeket - akár egy ingatlanfejlesztési üzleti akció, egy rokonkapcsolat értelmezése során tett pszichoanalitikai kísérlet, vagy éppen az időskori szöszmötölés türelmesen naturális leírása esetében - mindig megemeli a szerző száraz és pontosságra törekvő stílusa, amely egy titokzatos ponton azután kivétel nélkül el is szakad a valóságtól és irodalommá párlódik. Sokat pszichologizálnak is ezek az írások valahogy azon a szinten, ahogyan a művelt ember elképzeli a mélylélektant, anélkül azonban, hogy a ma oly népszerű ezotériának tenne engedményeket.

A szerző kétségtelenül a nagy európai humanisták örököse, akármit jelentsen is ez a szó. Annyit mindenesetre jelent, hogy egy olyan íróember szól itt, aki megjárta a háborút és olyan embereknek ír, akik Európában és Amerikában egyáltalán nem ismerik azt. Még a szüleik sem ismerik. Pedig minden háborút megjárt ember ítéleteit és világlátását az élet végső, lecsupaszított tényei irányítják. Ez ad különös hitelt szavainak, és érezhető tartást gondolatfüzéreinek. Ezek az elbeszélések mind egy-egy plasztikusan elénk tárt élethelyzetből indulnak, egy nagy íróhoz méltó módon sűrített cselekménysort végigjárva allegóriákba, olykor elgondolkodtató szürrealitásba torkollnak. Közben pedig az olvasót olyan meglátásokban részelteti, amelyekhez legtöbbünknek a maga környezetében sincs elég jó szeme vagy türelme. Az egyik kisregényből érdekes módon azt is megtudjuk, milyen típusú az az írói szöveg, amelyet kerülni kíván a szerző: "túl nehéz, lassan hömpölygő cselekmény, szerencsétlen szereplők, tömény depresszió".

Aki kevésbé járatos az izraeli belpolitikában, az bizonyára átsiklik majd azokon az aforizmatikus megfogalmazásokon, amelyekkel Amos Oz évtizedes közéleti belharcokat tud összefoglalni egy-egy mondatban. Így a cionizmus lényege itt az lesz, vajon a kosztra-kvártélyra befogadott arab diák a háziaknak dolgozik-e a veteményeskertben, vagy inkább helyettük. Vagy például néhány találó ecsetvonással rendre felfestik nekünk a fontosabb szereplők megélhetésének anyagi alapjait, ami egy a biodiverzitásra sokat adó, jól menő posztmodern gazdaságot rajzol ki a figyelmes olvasó számára. Úgyszintén felsejlenek az értő olvasó előtt az izraeli zsidó lélek mai félelmei és szorongásai, amelyek alaposan eltérnek a magyarországi zsidóság balsejtelmeitől. Végül álljon itt az izraeli-arab konfliktus egy lényegre törő összefoglalása is: "a mi arab nyomorúságunkat mi okozzunk magunknak, de maguk is hozzájárulnak; a maguk nyomorúsága viszont a lelkükből ered."

Ennyiben tehát ez az elgondolkodtató könyv egy a mai vidéki Izraelt és annak irígylésre méltó módon földhözragadt lakóit elénk táró, kanyargós felfedezőútra viszi a beleérzésre önmagát átadni képes olvasót. A történetek, bár azonos helyszínen játszódnak, kevéssé fonódnak egybe és kivétel nélkül a semmibe oldódnak – ennek azonban a szerzőnél filozófiája van: a zsidó kisemberek a maguk hétköznapi szintjén is az ország sorsát élik meg. Az ország sorsa pedig az, hogy – a feloldhatatlan politikai ellentmondások közötti őrlődés helyett és a gyakran ellenséges környezettel való modus vivendi kialakítása érdekében - helyett mindig a gyakorlatias megoldásokat, mindenekelőtt pedig a pofonegyszerű továbbélést válasszák. Innen a szerzőt olyannyira jellemző csehovi befejezés, amely nem nyújt iránymutatást, nem tesz a helyére semmit, nem dönt el elméletileg semmilyen ellentmondást, de minden szereplő megmarad és továbbszolgál.


 

Társadalmi törésvonalak egykor és ma

Régen a társadalmak „fentre és lentre” oszlottak, emberhez való megélhetésre csak fent lelhettünk. Viszont szegénységük ellenére akár az alsóbb néposztályok is lehettek még boldogok is, mert mindig tartoztak egy közösségbe, ahol státuszt szerezhettek maguknak és kölcsönösen támogatták egymást. Kevés pénzből is ki lehetett jönni, mert mindenkinek volt „kapcsolati tőkéje”.

Ma viszont a fő törésvonal a „bent és a kint” között húzódik, és aki ma kinnreked, az nagyon kint van – a pénz mellett a megtartó közösségi csoportja is hiányzik. Ezt nevezzük társadalmi kirekesztésnek.

Morgolódás

Ezt a bejegyzést azokban a napokban írom, amikor – a kormányváltást követően – felelős politikusok ideológiával terhelt nyilatkozataikkal megzuhantatták a forintot és a tőzsdét. Már az Index és a Portfolio is gúnyolódik rajtuk, pedig ezek az orgánumok közismerten kormányhű tőkés tulajdonában vannak. Amikor szintén kormányhű barátomat, közgazdászt kérdőre vontam, azt válaszolta: "ne dőlj be a látszatnak, hát nem tudod, hogy az ország versenyképessége javítása érdekében zuhantatják meg a forintot..."

Nos, egy országnak természetesen nincsen versenyképessége, még egy vállalatnak sem igen volna ilyenje, legfeljebb egy termékének. Ha pedig olcsóbban adnak valamit, árleszállítás formájában, annak szintén semmi köze a versenyképességhez. Márpedig exporttermékeink olcsóbbá válása – hiszen a valuta leértékelésnek ez az egyetlen célja van – nem nagy dicsőség, kiváltképpen akkor, ha nem vezet a foglalkoztatás bővüléséhez.

A humán erőforrás képzési helyzete a nonprofit szektorban - előadás

Messzebbről kezdem, Németországban az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte a szociális segélyezés egész rendszerét , mert a megélhetési költségekbe - a magyarhoz hasonló módon - nem árazta be az emberi méltóság megőrzésének költségeit, nevezetesen a képzéshez és kultúrában való részvétel jogát illetve a politikai részvétel jogát – ráadásul természetesen minden családtag számára.
Németország ma eladósodott ország, ahol komoly gazdasági nehézségek nyomasztják a konjunktúráért aggódó politikusokat. Ilyen helyzetben született ez a döntés, amely természetesen egy szót sem szól arról, honnan vegyék az ország költségvetésének összeállítói a pénzt erre. Az legyen az ő gondjuk…

Ebből a távoli példából látszik, hogy a vállalkozói szellem az ma nagyon egyedül van minden európai országban. Az elosztás és az újraelosztás sokkal kényelmesebb, értelmiségi ember szivesebben foglalkozik vele…

A piaci intézményrendszerrel egyetemben a vállalkozó ma egy olyan minden oldalról fenyegetett ökoszisztémát alkot, amelyet védeni-őrizni kell, mert mindenütt beavatkozásról, újraelosztásról és védelemről –hallunk. Márpedig a szabad piac és a kapitalizmus nem egészen szinonímák, van piac és van vállalkozás tőkeerő nélkül is. Szóval ha ez az antikapitalizmus így megy tovább, egyhamar múzeumba kerülhet az utolsó vállalkozó is, pedig alig húsz-harminc éve engedélyezték újra őket. A szabad verseny és az innováció szintén ritka kincs. A politikai közbeszédet az adócsökkentés uralja, a valóságban azonban a lopakodó adóemelés és az azon virágzó osztogatás ül tort. A politikai osztály, amely ugye pártfinanszírozási szabályok megalkotása helyett minden országban egyszerűen elveszi azt, amenyire szüksége van, ez a politikai osztály - mondjuk ki - kevéssé törődik a versenykörnyezet megóvásával.

 A nonprofit szférában igenis van verseny, van társadalmi innováció és vannak vállalkozó szellemű projektgazdák, projektmenedzserek és ún. szociális vállalkozók is. Nem utolsó sorban azért van ez így, mert a vállalkozói szellem azon kevés spirituális dolgok közé tartozik, amelyek jól taníthatóak. Kockázatvállalással párosuló tőkebefektetés ( a mi esetünkben inkább kulturális tőkéről és networkről lehet szó és csak kis részben pénztőkéről) teszi a vállalkozó szellemet – és ez még a szakértelemnél is ritkább jelenség. A vállalkozó az, aki forrásteremtéssel is foglalkozik, illetve aki a maga számára kitűzött feladatát hozzá tudja szabni az elérhető finanszírozáshoz.



Definíció:

Amikor az emberi erőforrás oldaláról ragadjuk meg, akkor egy olyan munkadefiníció ajánlható, amely jól kiegészíti a harmadik szektor mindannyiunk által jól ismert hivatalos és szakszerű meghatározását. Képzési szempontból nekünk legyen mindegy a tulajdonforma (egyesület, szövetkezet, nonprofit társaság, szociális gazdaság valamely kft-je) vagy az alapító személye (állam, önkormányzat, magánember). Csak az számítson, hogy tevékenysége során az illető nonprofit szervezet hozzájárul-e a társadalmi kohézióhoz, építi-e a civil társadalmat? Nonprofit szervezet ennyiben az lesz, amely a civil társadalom kis köreit tölti meg élettel akár önigazgató, részvételi menedzsmentjével, akár pedig felvállalt közhasznúságával.

Milyen tér nyílik ma egy fiatal vállalkozó szellemű projektmenedzser vagy nonprofit vállakozó előtt? A sokezer formális és informális civilszervezet és nonprofit szervezet mellett van már szociális gazdaságunk is, van lehetőség a főtevékenységen kívüli bevételszerzésre is; az antikapitalizmusra tevő szövetkezeti mozgalom is visszavárja a más jogi formákba "elbitangoltakat"; a számos és szines közösségi önsegítő modellek is szép jövő elé néznek. Az amatőr sportegyesületek is olyan sportmenedzserekre várnak, akik kezelni tudják a pénzt, ha egyszer majd a GDP jó egy százaléka körüli állami sporttámogatás mégsem a sport szórakoztatóipari részébe áramlik, hanem inkább a munkaerő újratermelésének feltételeit igyekszik majd javítani, vagy éppen a társadalmi és munkaerőpiaci beilleszkedést akarja a csapatsportok nyújtotta közösségteremtő erővel elősegíteni.

 Amikor egy szuszra említjük a szociális vállalkozásokat és a nonprofit szervezeteket, akkor mindig a harmadik szektoron belül maradunk és azon belül értelmezünk két alternatív megközelítést. Ennek egyik gondolati terméke és eredménye az lesz, hogy visszaadhatjuk a kölcsönös hasznúaktól a közhasznúság fétisizálásával elvett presztízst. Hiszen egy önfoglalkoztató társas szervezet éppolyan hasznos lehet, mint egy másokon segítő, vagy közfeladatot átvállaló szervezet! Bizony a kölcsönös hasznúak is ugyanazt a civil társadalmat építik, amennyiben kollektívában működnek és tevékenységükkel közösséget generálnak!

A képzési szükséglet két megközelítésben érzékeltethető: összes humán erőforrás (megbízottak, alkalmazottak és önkéntesek = 62 400 fő) a közép-magyarországi régióban 20 000fő, az összes többiben átlag 7 000 fő, nagyon kicsi szórással. (Jól alakították ki a régiókat). Közép-, Dél- és Nyugat Dunántúl, Észak- és Dél Alföld, Észak- és Közép Magyarország. Hat regionális +3 fővárosi képző intézetben lehet gondolkodni. Önkéntesek képzése is fontos lehet, hiszen ezek gyakran az irányító testületben dolgoznak.

A KSH 2007. évi, minden nonprofit szervezetre kiterjedő felmérése alapján a pontos adat a szektorban forgó közpénzről, állami támogatásról összesen: 40%. Ez elég sok ahhoz, hogy a szakszerűségnek garanciát adjunk – és ez a kezességvállalás hagyományosan az okatásban adható meg. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kialakuló verseny az adományforintokért - ez is szakértelemért kiált).



Felsőfokú képzések:

A felsőfokú szakképzés a "Civil szervező" hozzájárulását egyelőre nem lehet megítélni, lényeg hogy van - most már nem is csak egy helyen, nem is kettőn és a beiskolázás is progresszíven folyik.

A Közszolgálati alapszaknak van egy születési hibája: ha nonprofit szervezeteket mondunk, akkor éppen nem közjogi, hanem mindig magánjogi szervezetekről van szó (amelyek ráadásul nem mindig a közjót hanem alkalmanként csak a maguk jólétét szolgálják). Ezt a fogalmi nehézséget mi az ÁVF-en áthidaltuk azzal, hogy az alapszaknak két szakiránya lett és ezek tárgyainak megválasztásakor az önkormányzatok civilkapcsolati menedzserének vagy civil tanácsnokának idealizált munkakörét tartottuk szem előtt. Tehát az önkormányzatisnak kiképzett szakember is kaphat kóstolót a nonprofitokból és fordítva és így átjárásra képesítjük őket.

Jó lenne, ha ezt az alapszakot elvégzettek számára annyi hamvába holt kísérlet után valamelyikőnknek vagy éppen egy konzorciumnak sikerülne megalapítani a mesterszakot is ebben a témában. A leendő mesterszakos képzés fókuszáljon és képesítsen sokkal inkább a partnerségi megállapodások megkötésére. Ennek már vannak kutatási alapjai, az Államreform Bizottság összeállította a jelenleg államinak tekintett feladatok átfogó regiszterét. A Szociális Ágazati Információs Rendszer is elérhető az Ügyfélkapun keresztül és így lekérdezhetővé vált a szociális szakfeladatok teljes rendszere is, lehet böngészni és ezzel immár szabad a pálya vállalkozóink szánára az ajánlattételre. Munkaerőkínálati előreszámítások is rendelkezésre állnak itt. Ismerek egy ambiciózus ifjú nonprofit vállalkozót, aki először egy iskolai mentorprogramot alkotott meg idős önkéntesek számára, majd miután már így betette a lábát a közoktatásba, ma már 18 önkormányzattal kötött feladatátvállalási szerződést. Ma még csak takarít az iskolákban a mentorkodás mellett, de holnap egykönnyen már a tejes működtetést átveszi majd.

A partnerség szintén jól oktatható gazdag jelentéssel bíró fogalom, ráadásul nemcsak a programprivatizációs feladatátvállalási szerződésekben jelenik meg. A civil partnert ma már ott látjuk a közalapítványok civilkurátoraiként, betegjogi képviselőként, civil diplomataként, sőt legújabban a közbeszerzések civil szakértőjeként is. Még azt is megérhetjük, hogy az esküdtszéket is visszaállítják egyszer a büntetőeljárásban.

Az alapszakok és az egyelőre csak elképzelt mesterszak mellett doktori iskolák is említhetők, amelyek ugyan nem kifjezetten a civil társadalmat veszik célkeresztbe, de jónéhány idevágó témát és szakembert bocsátanak ki: ilyen a Pécsi önkormányzati doktori iskolája és az ELTE ÁJK politkatudományija. Ott van aztán a Nonprofit Kutatócsoport, amely nagyon korán megalakult és olyan hiányhelyzetre ad válaszokat, hogy ezzel egyedülállóan és kivételesen nagy hatást gyakorol a szektorban dolgozó szakemberek fogalomhasználatára és látókörére. Szeretnék továbbá megemlékezni a Civil Szemléről is, mint fontos publikációs lehetőségről és szellemi műhelyről, továbbá a mértékadó ösztöndíjprogramunkról, amely kedvezményezettjének lenni ma épp oly tisztesség, mint a nyolcvanas évek második felében presztízst adott Soros-ösztöndíjasnak lenni. Végül ott van a NIOK, amelynek információs-közszolgálati tevékenysége már szintén egy szellemi műhely fegyelmező erejével ér fel.

Szükség mutatkozik továbbá egy "training of the trainers" képzésre a standardizálás miatt, a szakmai minimumstandardok átvitele érdekében. És persze egy az oktatással és az arra épülő kutatással foglalkozó szakmai fórum beindítása érdekében is, hiszen oktatnunk mindig azt kell, amit már megelőzőleg részleteiben alaposan megkutattunk. Itt jegyzem meg, hogy jó lenne az oktatási tapasztalatokat a külföldön folyó kurzusokról is összegyűjteni, meglepően kevés ilyen kísérlettel találkozhattunk eddig.

Ha sikerülne a civil társadalomról való gondolkodásunkat és a kialakulófélben lévő legjobb gyakorlatokat egy regionálisan tagolt de szakmailag jól összehangolt képzésbe csatornáznunk, (vagy ha ez nem lesz lehetséges, akkor a mainál lényegesen több felsőoktatási intézmény kurrikulumába bevinnünk), akkor a mesterképzés mellett a legkézenfekvőbb másik oktatási szint az ún. posztgraduális szakirányú továbbképzés lehet. Egyelőre azonban az a legfájóbb, hogy ezen a leginkább piacképes területen sincs érezhető fizetőképes kereslet. Pedig a civil társadalom emberi erőforrásainak fejlesztésére szánható összeg jelentős részét, akár felét is itt ebben a képzési formában célszerű elkölteni. Ugyanis a tanári oldalról ez követeli meg a legfrissebb és legújszerűbb ismeretek átadását, hallgatói oldalról pedig ide azokat a civileket iskolázzák be, akikben mocorog valami, de még nem tudják pontosan, milyen területen érdemes kitörniük.

Mutatóba felsorolok néhány vonzó témát: az időskorúak és ún "példaképek" bevonása a közoktatásba és önkéntesként való mobilizálása; meg kellene tanítani arra is az érdeklődőket, hogy a településfejlesztésben hogyan hallathatnák a szavukat és hogyan érvényesíthetnék érdekeiket; ugyanígy kirobbanó a vállalkozási kedv a lakosság részéről az államit kiegészítő önkéntes fogyasztóvédelem technikáira és az őrkutya szerep betöltésére. Az OFÁ-val együttműködve folytatni kell a szociális szövetkezetek képzési igényének kielégítését, hátha egyszer ezek a szociális szövetkezetek (illetve a kollektív önfoglalkoztatási és önsegélyző modellek általában) maguk mögött tudnák hagyni a projektfázist és intézményesülni tudnának! Végül, de nem utolsósorban szükség volna a szociális vállalkozók hangsúlyosabb képzésére is, hiszen a közgazdászképzésen belül még ezek az az intézménytípusok is ma leginkább alkalmazottakat nevelnek, és nem saját projektekre törekvő vállalkozókat.



A humán erőforrás fejlesztésében a teljes képhez hozzátartoznának még a számos nonprofit menedzsment területen szolgáltatni kívánó menedzsment tanácsadó irodák is, ezek azonban egyelőre – számos kísérlet után – kevéssé tudják megvetni a lábukat, ha pedig mégis, akkor működési bevételeiket máshonnan szerzik. Pedig éppen a kultúrafinanszírozás, sportszponzorálás és a vállalati társadalmi felelősségvállalás gyakorlatának valamelyes elterjedése kedvező terepet kínál itt.

Az európai pályázatokban a civil szervezetek is jelen vannak, sőt sokszor főpályázók, ezért a pénzügyi felelősségük igen nagy, ugyanakkor az ehhez szükséges biztos jogi, pénzügyi tudás, háttérismeret sokszor hiányos: ez mindenképpen indokolja a minimum ismeretek elsajátitását. Ugyanakkor fontos lenne, hogy mind a közgazdasági egyetemeken, üzleti főiskolákon, mind pedig a jogi egyetemeken, illetve az államigazgatásban ismerjék a civil szférára, nonprofit szervezetekre és a szociális gazdaságra vonatkozó ismereteket. Mindez a minimum ismeretekre vonatkozik, tehát nem károsítja a tanácsadók részletezőbb és szakosodott munkáját.

Ha valahol felsőfokú oktatás folyik, akkor ahhoz szükségeszerűen szakmai közéleti fórumok csatlakoznak. Ezeken aztán foglalkozni kellene olyan témákkal is, amelyek egészen alapvető fundamentumokat érintenek és ezzel megalapozzák az oktatást. A szakmai fórum lehetne az elindítója egy olyan, az oktatást jól kiegészíteni képes kezdeményezésnek, amely azt célozza, hogy befolyásolni tudjuk az országban folyó elszigetelt és néha hajmeresztő kompetenciahiányról tanúskodó CSR-kísérleteket. El kellene érni ugyanis, hogy visszaszoruljon a tanácsadó közbejötte nélkül elköltött vállalati jótékonykodás. A vállalatok hozzértése ugyanis sokrétű lehet a maguk tevékenységi körében, de bizonyosan nem terjed ki arra, hogy helyesen kiválasszanak egy kedvezményezett civil szervezetet. Ez rendre megmarad a vállalatvezetői magánizlés keretei között vagy kezdetleges imázstranszfer törekvések, esetleg más bizonytalan meggondolások alapján valósul meg. Tudatosítanunk kellene, hogy a megcélzott adományozási célra mindig több megvalósító szervezet közül választhatnak és ez a választás szakértelmet igényel! Ha sikerülne tehát az oktatási folyamaton keresztül befolyással lennünk a vállalkozói adományforintok gurulási irányának megválasztására, tehát sikerülne a civilek mellett valaha beiskoláznunk a vállalati marketingesek közül is azokat, akik a társadalmi felelősségvállalás büdzséit kezelik, akkor itt a következő célok adódnak:

• Eddig megcsapolatlan tőkeforrásként egyre még nem gondolt senki a pénzügyi és kockázati tőkealapok társadalmi felelősségvállalásának megolajozására. Ez a magyarországszerte is aktív célcsoportot még soha nem vettük célkeresztbe, pedig a kockázati tőke modell ma már benyomult a sportba, sőt "engaged philanthropy" néven a szociális vállalkozások finanszírozásába is. Mi több, már Magyarországon is van egy civilszervezet, amely a mögötte álló nagy globális alapítvány támogatásával tőről metszett kockázati tőke megoldások alkalmazásával foglalkozik szervezetfejlesztéssel, induló nonprofit szervezetek megerősítésével.
  
• Bízom abban, hogy a nagy pénzügyi alapok az adományosztó alapítványok feltőkésítésében is szerepet tudnának játszani feltéve, hogy az alapítványi szférának a vagyontalan részét sikerülne átterelni az egyesületi világba és ezzel felértékelőne az alapítvány szó. Itt egy kommunikációs trükkel még egy lapáttal rá lehetne tenni: meg kell értetni, hogy nem mindegy hogy mennyire sikerül a tőkét itthon tartani. Mert a tőkének, mint ismeretes, ugyan nincsen etnikuma, de a civil társadalom az helyhez kötött dolog és egy klasszikus adományosztó alapítvány – mégha hatóköre nem korlátozódik is Magyarországra – sokat segíthet a civil szférán! Ezt hívják lokalizációnak (tehát a globalizáció ellenszerének), ami – szemben a gazdasági patriotizmus fogalmával – építi és nem rombolja Európát. Magyarország ugyan nagy mértékben nyertese a globalizációnak, de ezt még fokozni lehetne akkor, ha kiegészítjük a helyi gazdaság foglalkoztatóképességének emelésével. Nos tehát a tőke itthon tartására világszerte a magánalapítvány az egyik alkalmas forma.
  
• A bankok mind foglalkoznak CSR-ral, de kevéssé értenek hozzá – át kellene terelni ezt egy olyan területre, amely belül van az ő magkompetenciájukon: a bankok társadalmi felelősségvállalásaként kártyatranzakciókhoz is hozzáfűzhető lenne a felajánlás – itt az egyszázalékkal összemérhető nagyságrendű civil jövedelem akkor nem az adónkból származik majd átengedett jövedelemként, hanem a bank hasznából. Tudjuk, a bankok haszna még a mostani nehéz üzleti helyzetben sem csökkent – aminek természetesen örülnünk kell.
  
• Tovább kellene gondolkodni az ország adományosztó alapítványainak feltőkésítésén. Ekkor a 40% szektorban forgó közpénzt csökkenteni lehetne anélkül, hogy elveszne az a multiplikátor hatás, amiért ma is tökéletesen megéri ezt a 40 % közpénzt ide fordítani, hiszen - mint minden partnerségi kapcsolatban – itt is ennek többszöröse valósul meg teljesítményben. Elméleti síkon pedig fontos lenne, hogy a magyar gyakorlat és tapasztalat csatornázódjon bele a kialakulófélben lévő európai alapítvány jogi kategóriájának meghatározásába. Itt jegyzem meg, hogy a vállakozási formák európai változatának elterjesztése – az európai szövetkezet formájától az európai alapítványig - szintén fontos eleme az oktatásnak.
  
• Az egyszázaléknak két súlyos születési hibája van: az az APEH-hez, mint lebonyolító szervezethez kötöttség és az adóbevallási időszakhoz kötöttség. A Nemzeti Civil Alap megszületéséhez vezető viták óta tudjuk, hogy mindkettőnek része van az adóforintok beragadásában. Pedig (1) távolról sem csak az APEH-en keresztül futtatható le. Sőt, ez kifejezetten hátrányos, mert egy feszültséggel teli időszakot, az adóívünk kitöltéséhez kapcsolja az adományozást, amely pedig rendesen egy teljesen más lelkiállapot temréke. Jó lenne ennek lebonyolítását egy partnerségi megállapodás keretében egy civilszervezetre bízni, aki majd utána megy minden a helyes adószám megadása nélkül, csak körülbeli utalásokkal körülírt utalási szándéknyilatkozatnak, megnézi, hogy fogadóképes-e a célszervezet és az így előkészített ügyeket adja át az adóhivatalnak utalásra. Ami pedig az adóbevallást illeti (2), jobb lenne ezt elszakítani attól, mert az feszültségektől teljes időszak, és nem alaklmas az ajándékozásra.
  

A szociális vállalkozások témakörében be kell vinni a szakmai diskurzusba a sokhelyütt már jól bevált helyi önsegítő modellek elterjesztését. Így mindenekelőtt az inaktív rétegek foglalkoztatását a közösségképzésen keresztül megvalósítani igyekvő modelleket: nevezetesen a szivességbankokat, a helyi pénzkibocsátást végző szövetkezeti modelleket, a legmakacsabb piacképtelenséggel küzdő célcsoportokon segíteni igyekvő szociális szövetkezeteket. Meg kellene tanítani a nonprofit szervezeteket arra, hogy szövetkezeteket segítsenek világra, amelyek inkubátorként és tranzit foglalkoztatóként alkalmaznának önkénteseket mindaddig, amig azok a kompetenciák meg nem érnek, amelyek aztán piacképessé teszik a foglalkoztatottakat.



A vállalkozó szellem fontosságának kiemelésével kezdtem, hadd fejezzem be ugyanezzel egy más szempontból. A privatizáció ma kevéssé népszerű politikai napirend. Ezt nem tartom helyesnek (ami az állami vállalatokkal történik ma Magyarországon, nevezetesen hogy a politika rájuk tenyerel és finanszírozza magát – ebből szerintem a helyes következtetés nem az, hogy egy másik pártra kell bízni őket, hanem az, hogy olyan kevés állami vállalattal boldoguljunk, ahogy csak lehet), de a közvéleményhez jobb alkalmazkodni. Vessük fel akkor a nonprofit privatizáció fogalmát, amelyet programprivatizációnak is neveznek. Amikor az állam, amely olcsóbbodni akar (ha akar), nonprofit szervezetek számára ír ki állami feladatokat.

Tanítsuk meg a nonprofitokat arra, hogy ajánlani tudjanak partnerségi szerződéseket és szigorú elszámolási rendben kezelni tudják a rajtuk átfolyó állami normatívát vagy más közpénzt. A civil társadalom, mint az érdekartikuláció, érdekvédelem és a közügyekkel kapcsolatos érdekkijárás színtere már ma is a tartalék-politikus képzés műhelye. És ez jól van így, mert a pártiskoláknál sokkal gyakorlatiasabb terep ez, jobban felkészít a való élet ismeretére. Ha a civil társadalom legrátermettebb személyiségei kaphatnának politikai megbízásokat, akkor talán szakítani lehetne azzal a kialakulófélben lévő rossz gyakorlattal is, hogy a politikus ne legyen nagyon színvonalas, különben a választói – akik benne magukra szeretnének ismerni - nem választják meg.

Villanykörték

A lámpaégő gyártók (hárman vannak ilyenek Magyarországon) az utóbbi évtized húsbavágó drágulásai mellett sub rosa (csendben) áttértek egy olyan gyakorlatra, hogy a lámpatestekel, beépített bútorokkal és csillárokkal szállított égőik szándékoltan gagyik. Átmentek a gyári minőségellenőrzésen – ilyen kamunak szánják őket. Égnek néhány napig, majd az eladótéri-bemutatótermi használatra megtervezett élettartamuk lejártával, az otthoni folyamatos üzemben gyorsan elhasználódva újért kiáltanak. A lakosságot azonban reklámkampánnyal vagy más eszközökkel nem készítették fel erre a váltásra. 

Talán nem túlzás, ha rámutatok: a magyar liberális párt mizériáját (és vele egyetemben sokak csalódását a kapitalizmusban) nem utolsó sorban az okozza, hogy ez a piaci magatartás lehetséges.

Ócskapiacokon gyakran látni árusokat, akik kiégett villanykörtét adnak el. Vevő akad rá bőven. Itt nincs megtévesztés, mindkét fél tisztában van vele, mi az adásvétel tárgya, az ár is arányosan alacsony. A kiégett lámpák nem elhanyagolható használati értéke abban áll, hogy hipp-hopp átcserélhetők egy suttyomban kicsavart, üzemelő égő helyére akárhol.

Középosztály - ami alatta és felette van

Különös kontrasztok vannak a XII. kerületben néhány méterre egymástól. A Lóránt utca 15. alatt épült egy impozáns kastély olyan kerítéssel, amelyből a középosztály házat épít. A kerítés két végénél önkényesen telepített fekvőrendőrök védik a ház lakójának nyugalmát, amit csak a dühöngő autósok szitkai szakítanak meg, hiszen a kötelezően felállítandó tábla egyik irányból sem hívja fel a figyelmet a zökkenőkre.

A szomszédos telken azonban – akármilyen értékes telekről van is szó - diákotthon van. Egy utcával odébb pedig, a Tündér utcában hajléktalanszálló is van. Egy utcával lejjebb továbbá a hazai szürkegazdaság egyik zászlóshajójának, az autóbontóknak terepével találkozunk.

Ez a Kakukk út kontrasztos élőhelye a budai hegyvidéknek: a páratlan oldal lakóparkja sok méterrel magasabban az utca szintje felett helyezkedik el. A páros alsóoldal viszont a közép-Kádár korszak jellegzetes (vagy inkább jellegtelen) társasházait sorjázza. Az utca utolsó, zsákutcás harmada sajnos telebetonozott, közterületen mindössze egyetlen fa áll (sic), a 24 szám előtt. Magán az utcán pedig – kihasználva az átmenő forgalom hiányát - egy különös „magamutogató” (telephely nélküli) vállalkozás vert gyökeret. A szemétszállító járműve az utca végében immár nem tud megfordulni, csak tolatva visszamenni, annyi a „szétdobott” roncs, rendszámok cseréjével felszínen tartott undorító állapotú kasztni, leszázalékoltan örökparkoló tragacs. E látványszennyezett utcarészlet jelenleg számos, az aszfalton ügyködő autószerelőt tart el. Két bérelt garázs, és ismeretlen számú pincebérlemény rejti a tűzveszélyes műanyag alkatrészeket, autógumikat, lefejtett karosszéria-elemeket. Mivel a bérlemények dugig teltek, az „ügyfélfogadás” a (zsák)utca utolsó harmadában az úttesten folyik. Azt, hogy e rozsdatemetőben hol eresztik le a fáradt olajat és hol könnyítenek magukon, az olvasó képzelőerejére bízom. Manapság a tisztességes családi műhelyekre is nehezebb idők járnak, a közigazgatás érezteti velük, hogy egyáltalán nem csendes lakókörnyezetben van a helyük. Az itt leírt szabadtéri buherálás azonban, amely mint a legősibb mesterség „virtuális” telephelyen: a széles nyilvánosság szemét szúrva és a közegészségügynek fittet hányva folyik, már végképp nem lakókörnyezetbe, inkább a harmadik világba illik.

A „post-adolescens életmód”

Ez a felnőtté válás elfogadott mintáinak generációs szintű megváltozását jelenti, az úgynevezett non-szekvenciális életmód modell eluralkodását. Ezen az új, a hagyományos érési sorrendet sokban mellőző életstíluson azt értjük, hogy a gyermekkor maguk mögött hagyása, a társadalmi adaptáció, a korábbi évszázadokban oly sok problémát felvető serdülőkor átugrása és ezzel az ifjúkorba lépés 12 év körül kezdődik és ez a szülőkről való leválási folyamat gyakorlatilag nem fejeződik be minden dimenziójában negyven éves kor előtt. Ezek a dimenziók: lakóhely; munkahely, szakmai önazonosság; fizikai állapot, családalapítás.

A felnőtté és minden vonatkozásban önállóvá válással viszont egyből megkezdődik a középkorúság státusza is, amely a mai munkaerőpiacon immár leszálló ágnak számít, mert a mértékadó kultúra ez az évtizedekre elnyújtott post-adolescens módi lett. Ez a késleltetett felnőtté válás vagyis a tartós kapcsolatokra törekvő "megállapodottság" teljes hiánya megmutatkozik mind a munkavállalás úgynevezett sebezhető formáinak terjedésében; a média- és hírfogyasztás jellegzetes változásaiban, amelyben egyre inkább a kapcsolati háló veszi át a média szerepét; az életre szóló tanulás illuzórikusságaiban; a szabadidő eltöltésének gyakran extrém mintáiban; mind pedig a családalapítás illetve a családmodell változásaiban.

Tehát azok a munkavállalók, akik addig az ifjúkor jellegzetes hozzáállásával húszas és harmincas éveik során csak bele-bele haraptak a munkalehetőségekbe, nyelvi és más továbbképzési formákba, és űzték a keresés/tanulás valamely egyvelegét, azok a ami társadalomszerkezeti adottságok között egyre gyengébb esélyeket tudhatnak magukénak. Ha "nem csinálták meg magukat", vagy ami ugyanaz: nem találták meg a maguk szakmai önazonosságát, hanem gyakori váltásokkal csak sodródnak a munkaerőpiacon, akkor az ifjúkor elhagyásával elhelyezkedési esélyeik tekintetében azonnal hátrányos helyzetben találják magukat.